Főrendiházi irományok, 1910. XIV. kötet • 615-697. sz.
Irományszámok - 1910-637
96 637. zá n A büntetőjog tulajdonképeni feladata ezekkel a veszedelmes elemekkel szemben azonban mégsem a szorosabb értelemben vett s a megtorlás alapgondolatán nyugvó igazságszolgáltatás, hanem a közveszélyesség elleni védelem ; nem a büntetés, hanem a biztonsági rendszabály alkalmazása. A közveszélyesség és a bűnösség nem egymást kizáró fogalmak. Az utóbbinak ethikai értékelése összefér a köz veszélyesség megszüntetésére irányuló eszközök alkalmazásával. Az államhatalomnak mindkét feladatot végeznie kell. A legtöbb esetben nehéz megtalálni azt a határvonalat, amelynél a bűnösség megszűnik és kezdődik a társadalmi veszély. De a határvonal nem is lényeges ; csak az a fontos, hogy a bűnösséggel szemben az erkölcsi rosszalás is kifejezésre jusson, míg az eszközök, amelyeket a bűntettessel szemben alkalmazásba veszünk, legyenek alkalmasak a büntetésben rejlő társadalmi veszély megszüntetésére. Közveszélyesek azok, akiknek valamely oly tulajdonsága van, hogy annak folytán normális viszonyok közt a legcsekélyebb ingerre is jogsértésre ragadtatják el magukat. A köz veszélyességet ezért rendszerint a bűntetteseknél és különösen a visszaesőknél lehet megállapítani, de a két különböző fogalom köre egyáltalában nem meríti ki egymást. Ami a közveszélyességnek a beszámítási képességhez való viszonyát illegi, figyelembe kell venni, hogy mindkettő egészen különböző eszmekörhöz tartozik s a kozveszél} 7 esség elleni védekezésnél a beszámítási képesség fennforgása, korlátozott volta vagy hiánya egészen más szerepet játszik, mint a klasszikus büntető jogtudomány elvei alapján alkalmazott büntetés kiszabásánál. A mai büntető jogtudomány álláspontján egy tekintélyes szellemirány általánosan elfogadott tótelének tekinthetjük azt, hogy minél kisebb a bűnösség, annál nagyobb a köz veszélyesség De hangsúlyozni kell, hogy az etikai megítélés szempontjából is magasabb fokon állanak azok a jogszabályok, amelyek a bűntettesek egyes csoportjai közt fennálló különbségek kellő figyelembe vételére módot nyújtanak^ mint amelyek a teljes egyformaság valótlan tényéből indulnak ki s egyenlően bánnak az erkölcsi tulajdonságaikat is tekintve teljesen különböző emberekkel. Mindenesetre igazságosabb az a törvényhozás, amely az alkalmi bűntettest kiméli, az elvetemedett gonosztevőre szigorral sújt le s a munkakerülőt munkára szoktatja, mint az, amely mindannyi felett egyenlő mórtékkel ítél. Ha pedig magasabb életcéljainkat tekintjük, úgy el kell ismerni, hogy az ember tökéletesedését jobban szolgálja egy olyan jogszabály, amely a veszélyeztetett ifjút megmenti, a beteget meggyógyítja, az elzüllött embernek visszaadja a becsületes élet feltételeit, — mint az, amely tekintettel a cselekménynek a tettes egyéni fogyatkozásai miatt csekélyebb súlyára, őt kisebb büntetés kiszabása után erkölcsileg pusztulni engedi. Minthogy pedig bizoiryos, hogy a társadalom védelmét célzó intézkedésnek az elítéltre is gyakran meg lesz a most érintett üdvös hatása : a reformgondolatok nemcsak harmóniába állíthatók az igazságossággal, hanem elő is mozdítják azt. A veszélyesség ténye és foka szempontjából szinte egy sorba kell állítani a veszedelmes visszaesővel azt is, aki csak egy izben vagy még egyáltalában nem követett el bűncselekményt, ha benne ilyen indítóokok hatnak vagy azokra erős dispozició él. E körülmény csak a védekezés módja és
