Főrendiházi irományok, 1910. IV. kötet • 99-154. sz.

Irományszámok - 1910-103

103. szám. 25 állami bányamonopolium tárgya: a konyhasó kíséretében fellépő kálisókat már az eddigi jog szerint is a földbirtokos szabad rendelkezése alól kivett ásványoknak kell minősíteni. De ha nem is léteznék minálunk sómonopolium s ha nem is vindikálhatná magának az állam ezen a czímen a kálisókat: akkor is — a külföld példáját követve — keresztül kellene vinni a kálisók tekintetében az államosítást, mert az ország érdeke, a közjó hangosan követeli azt. A káli sók nagy közgazdasági jelentősége, messzemenő mezőgazdasági és ipari használhatósága ugyanis azt a követelményt állítja homloktérbe, hogy az ország jövendő kálisóbányászata szilárd alapokon nyugodva oly irányban fejlődjék, hogy a mezőgazdaság és az ipar elegendő mennyiségben, állandóan megfelelő jó minőségben és — a mi fődolog — minél jutányosabb árakon vehesse át a kálisóbányászát termékeit, illetve a nyers bányaterményekből készülő gyártmányokat ós keverékeket, milyenek a klórkálium, kénsavas káli, kristályos és kalczinált kénsavas magnezia, kalczinált trágyasó, kálisalótrom, hamuzsir, klórsavas káli, kaliumkromát, timsó, ciankálium, klórmész stb., úgyszintén a nyers kálisók ós az azokból készülő gyártmányok különféle végy it ékei. A tapasztalás beigazolta, hogy a bányaszabadság, illetve a szabadipar rendszere mellett ez a követelmény nem valósulhat meg kielégítő mértékben, mert a társadalom mai gazdasági életében a kartellek, trösztök és szindikátusok önző uralma folytán egészséges szabad verseny, a kereslet és a kínálat közti természetes viszony ki nem alakulhat. Még kevésbé volna a czól elérhető a kálisók földhözkötöttsége mellett, mert a röghözkötöttség már magában véve is nehezítené a kálisóbányászat föllendülését s a mezőgazdaság ós az ipar e rendszer mellett csak fokozottabb mértékben érezhetné a magánkezekben lévő kálisóbányászat és káligyáripar hátrányait. Imminens közgazdasági követelmény, hogy a kálisóbányászat és káli ipar berendezkedésénél és üzleténél nem a jövedelmezőségre, nem a rentabilitás lehető fokozására, hanem a mezőgazdasági ós ipari szükségletek állandó, egyöntetű és minél jutányosabb kielégítésére fektettessék a fősúly. Ez a követelmény az ősi bányaregalitás elvi alapján valósitható meg a legjobban, a hol az állam erős kézzel nyúlhat bele a kálisóbányászat viszonyainak alakulatába, erős kézzel irányíthatja a káliipart és torgalmat, biztosítván különösen a fogyasztásnak átadandó nyers sók és gyártmányok állandóan egyforma jó minőségét és a mérsékelt árakat. E törvényjavaslat korántsem czólozza azt, hogy a kálisóbányászat teréről az államinál kétségkívül elevenebb, mozgékonyabb magánvállalkozás kiszorittassék; csak biztosítani akarja a javaslat a magánvállalkozás körében is a kálisóbányászathoz fűződő közgazdasági érdekek már érintett követelményeinek érvényesülését az által, hogy a kormány belátására bizza annak elhatározását, hogy kinek és mily feltételek mellett adassék meg a kálisók felkeresésére ós kiaknázására vonatkozó jogosultság. Virágzó kálisóbányászattal a kontinensen ez idő szerint még csak Németországban találkozunk, a hol az évi nyers bányatermelós mennyisége — mint fentebb már említettem — megüti a 60 millió métermázsát kereken 100 millió márka értékben. Németországban is ujabb időben a legtöbb szövetséges állam a bányaszabadság elvi álláspontjáról visszatért a sók regalitására, az átruházható állami monopólium jogalapjára; igy Poroszország a"z 1907. év június 18-iki Főrendi iromány. IV. 1910—1915. 4