Főrendiházi irományok, 1906. VI. kötet • 313-352. sz.
Irományszámok - 1906-317
100 317. szám. Az alapelvek közül, melyeken a törvényjavaslat felépült, első helyen említem meg a biztositásnak kötelező voltát. A biztositási szaktudományban bizonyos mértékig még mindig vitás kérdés az, hogy gazdasági, de különösen társadalompolitikai szempontokból a biztosításnak melyik formája, az önkéntes vagy a kötelező biztosítás előnyösebb-e? Ez a vitás kérdés azonban hazai viszonyaink között — legalább részben — már megoldottnak tekinthető, miután törvényhozásunk az 1891: XIV. t.-cz. megalkotásakor, s nevezetesen a betegség esetére való biztositás szabályozásakor a kötelező biztosítás elvi álláspontjára helyezkedett. Ezt most már annyival is inkább fentartandónak, sőt a biztositás többi ágában is érvényesítendőnek tartom j mert ugyancsak gyakorlati tapasztalatok szólnak a mellett, hogy ipari viszonyainkban a biztosítást másképen, mint kötelező alapon, kellőképen és a tényleges szükségletnek megfelelőleg rendezni nem lehet. A másik alapelve a törvényjavaslatnak a biztositási szervezetnek országos központosítása. Az 1891. évi XIV. t.-cz. végrehajtásánál szerzett tapasztalatok ugyanis kétségtelenné teszik, hogy a betegség esetére való biztosítást hazánkban másképen, mint országosan központosítva czélszerűen rendezni nem lehet. Az az érdekeltség ugyauis, mely a biztosításhoz az anyagi eszközöket szolgáltatja, aránylag sokkal csekélyebb, mintsem hogy annak helyi intézményekben való szétíbrgácsolása helyesnek és indokolhatónak mutatkoznék. Ugyanez okból egységesen kell szervezni a balesetbiztosítást is, mert ennek a költségei a hazai érdekeltség között csak úgy lesznek arányosan megoszthatók, ha az egész hazai érdekeltség egy biztositási szervezetbe vonatik össze. A biztositásnak országos központosításán kívül a törvényjavaslat a betegség és a baleset esetére való biztosítást egy szervezetbe vonja össze. Ennek a czélszerűségét úgy a biztositási szaktudomány, mint a biztositás körül szerzett gyakorlati tapasztalatok egyformán igazolják. A munkásbiztositás terén ugyanis a betegség, baleset, rokkantság és aggkor esetére való biztositás tekintetében a szervezet szempontjából különbséget tenni egyáltalában nem indokolt. E biztositásnál csak egy érdekről, egy czélról lehet szó és ez az, hogy a munkásokról keresetkóptelenség esetére szövetkezeti alapon gondoskodni kell. Hogy a keresetképtelenség betegség, baleset vagy rokkantság, illetve aggkor következtében áll-e elő, ennek a körülménynek a biztositási szervezet megállapítására befolyása nincs, úgy hogy csekélyebb ipari népesség mellett a keresetkóptelenség minden esetére való biztosításra czélszerűen csak egy intézmény szervezhető. Ez azzal a nem kicsinyelhető eredménynyel is jár, hogy a biztositási szervezeteknek egységes megállapitása a kezelési költségeket is lényegesen csökkenti és a munkaadó teendőit is tetemesen egyszerűsíti. A harmadik alapelve a törvényjavaslatnak a biztosítást közvetítő helyi szervezetek egységesítésében áll. Míg az 1891 : XIV. t..ez. a betegsególyző pénztáraknak legkülönbözőbb nemeit állapította meg, addig ez a törvényjavaslat a betegség és baleset esetére való biztosítást a kerületi betegsególyző pénztárakra bizza ós az ipartestületi, építési ós magánegyesületi betegsególyző pénztárakat, melyek már eddig is teljesen felesleges és csupán a meglevő anyagi erőket szétforgácsoló intézményeknek bizonyultak, teljesen megszünteti. A törvényjavaslat a kerületi pénztárak intézménye mellett csak a vállalati pénztárakat tartja fenn, ezeket is csak úgy, hogy azoknak a hatásköre a balesetbiztosításra egyáltalában nem, a betegsególyezésre pedig csak annyiban terjed ki, hogy a vállalati pénztárak az országos biztosító pénztárnak
