Főrendiházi irományok, 1896. IV. kötet • 130-179. sz.

Irományszámok - 1896-160

178 160. szám. ország különböző vidékein nagyon eltérő és mert a képviselőválasztói jogosultsághoz az irni és olvasni tudás nem kívántatik meg. Hogy a javaslat miért nem vette alapul a képviselöválasztói jogosultságot, ez az emiitett két októl eltekintve, főkép azért tőrtént, mert nem akarta, hogy az esküdtszéki intézmény, mely kizárólag igazságügyi institutió, politikai jelleggel ruháztassék fel. Az esküdti szolgálat első sorban kötelesség, és ehhez képest az esküdti minőség semmi összefüggésben sem állhat a politikai választói jogosultsággal, vagyis a választói jog nem nyújt jogalapot az esküdtképességre. Ez az egészséges felfogás csak későn tört magának utat. A jelen század elején és a múlt század végén, midőn a franczia jogátalakulás az esküdtszéki intézményt a continensre átültette és ettől kezdve úgyszólván az Ötvenes évekig, különösen az 1853. július 4-iki franczia törvényig az a felfogás volt az uralkodó, hogy az esküdtszék politikai intézmény, melynek az a rendeltetése, hogy egyrészt a népsouverenitást az igazságszolgáltatásban is érvényre juttassa, másrészt pedig, hogy a kormányhatalmi lúlkapások ellen megdönthetetlen védelmet nyújtson. Éppen azért a választói minőség egyszersmind esküdtképességet vont maga után, a minek a dolog természeténél fogva az igazságszolgáltatás szempontjából ren:!kiv üli liátrányos következményei voltak. A legelső a többi között az, hogy a mint ama politikai nézetek és rendszerek, melyek a választói jogra kihatással bírtak, változtak, változott a jurynek — mint tolajdonképen igazságszolgáltatási intézménynek is a szevezete, — ha a választói jogot kiterjeszlelték, kiterjesztették az esküdtképességet is, ha pedig megszorították : ezzel korlátozva leli az esküdtképesség is a nélkül, hogy különben ennek az intézménynek direct módosítását czélozták volna. És igy a helyett, hogy a politikai fluctuatiók közepette az igazságszolgáltatás szervezete sziklaszilárdan állott volna, a mi minden körülmények között a társadalom legfontosabb érdekeinek egyike, az igazságszolgáltatás a politikai nézetek és rendszerek zsákmányává lett. A jury-szervezet története szomorú bizonyítékot szolgáltat arra, hogy mennyire elhibázott dolog a büntető igazságszolgáltatásra hivatott juryt a politikával összeköttetésbe hozni. Elhibázott dolog az nemcsak azért, mert ez alapon a politikai szenvedélyek, a pártoskodás, a gyűlölet és az előítéletek a birói székbe vitetnek át, de elhibázott dolog különösen azért, mert a politikai téren elfogadható az a felfogás, hogy politikai nézeteit kiki saját legjobb belátása szerint alakítsa és képezze, átvitetik az igazságszolgáltatásra is, és ama következményeiben rettenetes tévedésre vezet, hogy a jury a birói székben is kizáróan az ő — semmi ellenőrzésnek alá nem vetett, még a tőr vény intézkedésein is magát túltevő — és nem a tőrvényben gyökeredző meggyőződése szerint szolgáltathat igazságot. Elhibázott dolog tevábbá azért is, mert nem létezik oly elv, melyből következtetni kellene arra, hogy a politikai választói jogosultság egyszersmind a birói functio teljesitésére is képesit. A bíráskodási jog különös képességet igényé — a mi főleg abból nyilvánvaló, hogy ha valaki választó — abból még nem következik az, hogy kellő intelligentiával bíró lelkiismeretes és igazságos ember, a mit a jurytól minden esetben meg kell követelni, egyszóval a jury-minőséghez értelmesség, függetlenség, elfogulatlanság és nagy élettapasztalat szükséges, a mi nem bizonyos, hogy megvan azoknál, a kik választói jogosultsággal bírnak. Jól mondja azért Bonneville: »le décret du 7. avril 1848, qui confondit le droit de vote et la faculté de juger a été une des plus insignes aberration de ce siècle«.