Főrendiházi irományok, 1892. XXIII. kötet • 988-1022. sz.

Irományszámok - 1892-991

CMXCI. SZÁM. 37 Ez időtől ugy a gácsországi és magyarországi határszéli szomszédos birtokosok közt a határvillongások, valamint a magyar és osztrák kormányok közt, az országos határvonal menete és ehhez képest a kérdéses terület állami hovatartozása iránti tárgyalások ismét napirendre kerültek, és ugy a gácsországi határszéli magánbirtokos az 1858-iki egyezség érvényességét s annak magára nézve kötelező erőjét elismerni nem akarja, de az osztrák kormány is a tárgyalások során előadott bizonyítékaira támaszkodva, a tényleges országhatár jogosságát vitatja, s a tényleges országos határvonal és a gácsországi (osztrák) vitatott vonal közé esö területre igényét érvényesíteni iparkodik. A gácsországi magánbirtokos igényét arra alapitja, hogy a gácsországi zakopanei uradalom megvételekor 1889-ben neki gácsországi biróság által a mai vitás terület is átadatott; az osztrák kormány viszont azt hozza föl, hogy a mai vitás területnek Gácsországhoz tartozása iránt 1858-ig kétség sem forgott fenn, s az igényelt területnek Gácsországhoz tartozását az ottani kataszterre és telekkönyvre, továbbá (magánosok által készített) térképekre és egyes földrajzi munkákra alapitja, mint a melyekben a vitásnak állított terület Gácsországhoz tartozónak van feltüntetve. Ezzel szemben a magyar kormány beigazolhatja nemcsak azt, hogy a mai vitás területnek Magyarországhoz tartozása Gácsország részéről csak a legújabb időkben tétetett kétség tárgyává, hanem, mint a megejtett levéltári kutatások során talált hiteles okmányok igazolják, azt is, hogy régebben még azok a ma már Gácsországhoz tartozó területek is Magyarországhoz tartoztak, melyek a Bialkától nyugotra a fehér Dunajeczig, északon pedig Leszniczáig terjednek, és 1625-ben erőszakos foglalás utján szakittattak el csak Magyarországtól, a mely elfoglalásba Magyarország soha bele nem nyugodott, s a kérdéses területeknek visszacsatolását országgyűléseink ismételten, de eredménytelenül sürgették. Az osztrák részről vitásnak tartott területnek a legrégibb időktől fogva Magyarországhoz való tartozását igazolják 1499., 1528., 1535. és 1594-ből való királyi adománylevelek, továbbá a szepesi káptalan előtt 1589-ben kötött adásvevési szerződés (u. n. fassio) és egy 1595-ből származó, s a szepesi káptalan, mint hiteles hely és Szepes vármegye hivatalos emberei által történt statutióról szóló okmány. Mindezen eredetben felmutatható okmányok tanúsága szerint a mai vitás terület a Szepes vármegyei dunajeczi uradalomnak képezte tartozékát, a minthogy az ma is ezen uradalomhoz tartozik. Bizonyítékul szolgálnak továbbá a közös hadügyi levéltár nyomozásai, nemkülönben a múlt század második felében, és a jelen században végzett katonai fölmérések alapján készült hivatalos térképek, valamint azon körülmény, hogy a mai vitás terület az 1853-ban a földadó ideiglenes czéljaira készült itteni kataszterben, később 1876-ban az állandó kataszterben, és 1856. óta az itteni telekkönyvekben szintén föl van véve. A vitakérdésben azonban a két érdekelt állam kormánya között a megegyezés lehetősége ki van zárva, mert az osztrák kormány a magyar kormány álláspontjának jogosságát elismerni nem hajlandó, viszont a magyar kormány eddig elfoglalt s a tényleges országos határ megvédésére irányuló álláspontját föl nem adhatja, és ehhez képest igazsága érzetében semmiféle compromissum ajánlat elfogadásába sem bocsátkozhatik. Mivel pedig ezen határkérdés nemcsak a gácsországi, de a magyarországi közvéleményt is évek óta s a kérdés horderejéhez arányban nem álló mértékben foglalkoztatja s izgatottságban tartja, mivel továbbá az Ausztriával s a szomszédos Galicziával szemben fennálló jó szomszédi viszonyunk ápolása érdekében kívánatos, hogy ezen kérdés valahára a napirendről végleg lekerüljön, s mert végül a tapasztalatokon okulva, attól sem várható eredmény, hogy a vitakérdés kiegyenlítésével vegyes országos küldöttség bizassék meg: mindezen körülmények számbavételével a magyar kormány az osztrák es. kir. kormánynyal szemben a vitakérdésnek