Főrendiházi irományok, 1892. XXII. kötet • 987f. sz.
Irományszámok - 1892-987f
34 melegen karolták fel a contradictorius eljárás rendszerét, többséget ez ínég sem nyert. A faeultativ rendszernek is voltak szószólói, de a hagyományos kötelező birói vádhatározati rendszernek nemzedékről-nemzedékre szálló dicsőítése oly mély gyökeret vert Németországban, hogy Ausztria kezdeményezését, mint túlmerész újítást, nem merték elfogadni. G) Ausztriában szintén a franczia minta nyomán indult az 1850-iki perrend, mely a kötelező bírói vádhatározat rendszerén alapult. De eltért a franczia jogtól annyiban, hogy a felügyelő tanács és vádtanács kettős felülvizsgálatát nem fogadta cl, hanem a középfokú cselekményekre nézve a kerületi törvényszék (Bezirkscollegialgericht) és az esküdtszéki ügyekben a főtörvényszék vádtanácsa határozott a vád alá helyezés kérdésében. A terheltnek csak annyi joga volt, hogy írásbeli védiratot nyújthatott be, a nélkül azonban, hogy vele az ügyészség indítványait közölték volna. Az ügyész, illetve főügyész a tárgyaláson jelen lehetett és fel is szólalhatott. Az 1853-iki perrendtartás szerint minden bűntett és vétségre nézve az a törvényszék (Landesgericht, Kreisgericht) határozott a vád alá helyezés kérdésében, mely a főtárgyalásra volt hivatva; de az eljárás igen hosszadalmas volt, mert minden határozat ellen egyazon perorvoslatokkal lehetett élni, mint az ítélet ellen. Első fokban az tigyállást az ügy előadója terjeszti elő, ki a vizsgálóbíró is lehetett. A biróság semmi tekintetben sem volt kötve az ügyészség indítványához. Ausztria e vád alá helyező rendszere az időközben mindinkább hangosabban előretörő reform-követelményektől nagyon távol állott és az uj javaslat előkészítése alkalmával az ennek alapjául szolgáló és az 1853-iki perrendnél minden tekintetben tökéletesebb 1850-iki perrend intézkedéseit sem találták kielégítőknek. Glaser volt az első, ki az eddigi vád alá helyező rendszer gyökeres megváltoztatásának szükségét 1861-iki emlékiratában hangsúlyozta. Ebben már határozott kifejezésre jut a fakultativ vádhatározati rendszer, mely szerint a bírónak csak akkor kell a vád alá helyezés szempontjából a bíínügygyel foglalkozni, ha a terhelt a vádirat ellen kifogással él. Ez egyszerű alapgondolaton épült fel az 1873-iki törvény vád alá helyező rendszere. Hogy ez a hagyományos felfogástól eltérő és minden izében eredeti eszme minő phazisokon ment keresztül mig a tizedik javaslat alapján törvénynyé lőn : kétségen kívül érdekes bizonyítékát szolgáltatja annak, mikén!; képes az életerős, egészséges gondolat megtörni a hagyomány erejét és diadalt aratni. Azonban bármily érdekes volna is ez alapgondolat fejlődését tüzetesebben vázolni, e helyütt elég annak kiemelése, hogy az 1863-iki bizottsági tárgyalások alkalmával már mély gyökeret vert Glaser rendszere és a IX. és X. javaslat nagyban és egészben visszatérés az 1863-iki javaslathoz. Az 1873-iki törvény e javaslatok rendszerét magáévá tevén, az eljárás a következő : A vádirat, ha vizsgálat volt, a vizsgálóbírónál, külömben a felügyelő tanács elnökénél pyujtandó be. A vizsgálóbíró (felügyelő tanács elnöke) a vádiratot oly felhívással közli a terhelttel, hogy szabadságában áll a vádirat ellen (fogva lévőnek 24 óra alatt, szabadlábon levőnek 8 nap alatt) kifogással élni és a főtörvényszék határozatát kikérni. Ha a terhelt kifogással nem élt, vagy arról kifejezetten lemondott, akkor az iratokat amaz elsőfolyamodású törvényszék elé terjesztik, mely a főtárgyalásra hivatva van, ellenkező esetben pedig a főtörvényszékhez küldik, mely a főügyész meghallgatása után nem nyilvános ülésben határoz és vagy kiegészítő intézkedést tesz, vagy nem ád helyt a vádnak és ekkor az eljárást megszünteti; vagy helyt ád a vádnak és ekkor további eljárás végett az iratokat az illetékes bírósághoz küldi. A kifogás tárgyában hozott határozat ellen csak semmiségi panasznak van helye. E rendszer szerint tehát annak elhatározására, hogy bizonyos büntetendő cselekmény miatt vád emelendő-e vagy nem : tisztán az államügyészség, illetve a magánvádló van hivatva,
