Főrendiházi irományok, 1892. XXI. kötet • 979-987. sz.
Irományszámok - 1892-987
95 elvi elválasztása az ítélkezés ilyetén egyesítése ellen szól. Voltak is régibb törvényhozások, melyek a magánjogi kérdést kizárólag a polgári biró elé utalták (például az 1848-iki bajor, az 1857-iki oldenburgi), vagy csak feltételesen engedték meg az arra való kiterjeszkedést (például az 1864-iki badeni); képzelhető továbbá oly rendszer is, milyent az 1843-iki magyar javaslat (236—238. §§.) tervezett, mely szerint a büntető bíróság a büntető eljárásnak mintegy mellékprocedurája gyanánt, külön polgári pert folytat le. Azonban a perjog czélszerüségi követelményei az egyesítés és az egy perben való elbírálás mellett döntenek. A polgári itélet szempontjából ugyanis a büntető itélet praejudicialis, vagyis az abban megállapított bűnösség ágy viszonylik a magánjogi kötelezettséghez, mint a jogalap a kereseti kérelemhez. A magyar polgári perrendtartás nyelvén szólva (64. §.) »a büntető itélet tartalmazza azt a jogalapot és azokat a tényeket, melyekből (felperes) követelését származtatja«. Egyszerű logicai következtetés ez, melyet éppen az a biró vonhat le legbiztosabban, ki az előleges kérdést megoldotta s ha a károsított fellépett a büntető perben, a vita tényleg inter partes folyt is. Nem volna czélszeríí e logikai teendőt kettéválasztani, annál kevésbbé, mert a büntető ítéletben foglalt bűnüsségi tényalapot a res judicata oltalmában kell részesíteni, s igy azt úgy sem lehetne magánjogi úton ujabb megvitatás alá bocsátani. Ezekhez járul az a körülmény is, hogy oly esetekben, midőn a magánjogi sérelem mennyiségének megállapítása a büntető törvény alkalmazása czéljából szükséges, a büntető bírónak múlhatatlanul kell adni ily »polgári« hatáskört s a javaslat 486. §-a világosan igy is rendelkezik. Kétségtelen, hogy az esetek túlnyomó többsége olyan, hogy e mennyiségi megállapításra a büntető itélet szempontjából is szükség van, csak a már elvégzett birói munka ismétlése volna tehát és egyértelmű volna a pereknek fölösleges szaporításával, ha például a kár nagysága vagy a tulajdonjog kérdése polgári úton újból nyomozás tárgyává volna téve. Az ujabb törvényhozások majdnem kivétel nélkül elfogadják a javaslat 5. §«ának első és második bekezdéseiben megengedett adhaesionalis eljárást, igy a franczia (3. czikk első bekezdés), az olasz (4. czikk első bekezdés), az ausztriai (47. §.), a belga »Gode d'instruction criminelle« első fejezetét pótló 1878. évi április 17-iki novella 4. czikkének első bekezdése; az 1884. évi október hó 25-ikéről kelt genfi Code d'instruction pénale 5. czikk első bekezdés; az 1887. évi norvég perrendtartás 3. §-a. — Kivétel csak a német birodalmi büntető perrendtartás, mely ennek megengedését hallgatag mellőzi, de az a német szakirodalomban alapos kifogás tárgya. Abból, hogy a javaslat 5. §-ának első bekezdése csak megengedi, hogy a sértett magánjogi igényét a bűnvádi eljárás alatt érvényesíthesse, — világos, hogy a sértett nincs elzárva attól, hogy közvetlenül a polgári bíróságnál adhasson be keresetet. Czélszerüségi szempontból bármennyire óhajtja is a javaslat az adhaesio megvalósítását, még sem kíván annak oly értelmet adni, mintha a magánjogi igény érvényesítését kötelezőleg hozzá kellene csatolni a bűnperhez. A javaslat e részben is csatlakozott a franczia (3. ez. 2. bekezdés), az olasz (4. ez. 2. bekezdés), a belga (4. ez. második bek.) és a genfi (5. ez., 2. bekezdés) törvények idevágó rendelkezéseihez. Természetesen a polgári perrendtartásba fog tartozni annak meghatározása, hogy a magánjogi igény a polgári biróság előtt minő feltételek alatt érvényesíthető és hogy mily viszonyban, illetőleg minő Összefüggésben van a bűnvádi eljárással. Az adhaesio megengedésének elvi kijelentésével azonban a magánjogi igények érvényesítésének kérdése még koránt sincs megoldva, a mennyiben még számos részlet is szabályozandó. Az adhaesio tanának azt a két alaptételét, hogy a magánjogi igényt a bűnvádi eljárás alatt kik, kik ellen és az eljárásnak minő szakáig érvényesíthetik (5. §. első és második bekez-
