Főrendiházi irományok, 1892. XXI. kötet • 979-987. sz.
Irományszámok - 1892-987
63 ténik ; melynél az élő szó a tárgyalás alatt levő ügy tényállását fényképszerűi eg tükrözteti vissza az esküdtek lelkébe, mig az állandó bíró az ügy korábbi stádiumainak hatása alatt áll ; s melynél a bizonyítékok szabad mérlegelése teljesen érvényesül, mig a hivatásos bird a törvényes bizonyítékok rendszerének önkéntelenül enged befolyást. Nincs is arra elégséges ok, hogy ezt az intézményt törvényhozásunk a bűnvádi rendes eljárásban mellőzze. Mondják, hogy a nemzet többsége nem fogadja el azokat a következményeket, melyek az esküdtbíróság intézményével járnak. Azt állítják, hogy a magyar közvélemény nem akarja, hogy a legsúlyosabb bűntettek fölött itélö bíróság minden felebbezés kizárásával véglegesen döntsön. Ámde a praemissák, melyekből ezt az állításukat levonják, éppen az ellenkező consequentiára vezetnek s korántsem arra, hogy maradjon minden a régiben. Azt mondják ugyanis, hogy népünk szereti a felebbezést, még pedig jogérzetböl s nem konokságból, s szereti azért, mert a fölülvizsgált Ítéleteknek aránytalan nagy számú megváltoztatásából látja, hogy az alsó fok Ítélete nem mindig áll meg ; népünk tehát megszokta, hogy Ügyei nem egyetlen fórumon nyerjenek végleges elintézést, hanem ismételt megfontolás tárgyai : következéskép a közvélemény nem nyugszik meg az esküdtek nem felebbezhetö Ítéletében. A praemissák a teljes valóságot tartalmazzák ; népünk valóban megszokta, hogy az alsóbíróságok ítéleteit megfelebbezhesse ; de kétséget nem szenved, hogy öt a felebbezés kedvelésére az állandó bíróságok ítéletei buzdították : a következtetés tehát az esküdtbiróságra annál kevésbbé lehet helyes, mert népünk huszonöt év alatt megszokta már azt is, hogy sajtóügyekben az esküdtbíróság ítélete nem felebbezhető. S hogy ez utóbbi szokáson változtatni sem akar, azt kétségtelenül bizonyítja az a tény, hogy nem is gondol megszüntetésére annak a sajtóügyi esküdtbiróságnak sem, mely szervi bajai miatt nem ép és nem egészséges. Ebből a tényből helyesebben foly az a következtetés, hogy az esküdtbíróság intézményének a rendes eljárásra való kiterjesztése nemzeti kívánság, mely 1844-ben a főrendek ok nélkül való félénksége miatt, 1848-ban az idők viharos járása miatt nem volt kielégíthető. De éppen a felebbezés szempontja az, mely az esküdtbíróság hatáskörének kiterjesztését igényli. A bizonyítás felvételének szóbelisége és közvetlensége ugyanis bűnvádi perben ez idő szerint már nem mellőzhetők. Ezeknek az elveknek érvényesülését pedig a felebbvitel szabályozásának nehézségei akadályozzák ; mert a bizonyításnak a felebbviteli fórumok előtt való teljes ismétlése le nem küzdhető nehézségekbe ütközik. Szükségkép oda kell tehát a gondot fordítani, hogy a bűnvádi perben a tényálladékot lehetőleg az a bíróság állapítsa meg véglegesen, mely az alsó fokon itél. Ezt pedig a szakkörök és a közvélemény csak úgy fogadják megnyugvással, ha az első fokon a számos tagból álló esküdtbíróság működik. Az államnak kétségtelen joga van annak megkivánására, hogy bíróságainak nyelve a hivatalos nyelv legyen. A magyar esküdtbíróság nyelve csak magyar lehet. Ha az ország ezzel a jogával él, nem sértheti azoknak jogát, a kik a hivatalos nyelv elsajátítását elmulasztották. Tíz évvel ezelőtt, az 1880. évi népszámlálásnak részben hiányos adataira támaszkodva, ÍV valószínűtlenség látszata nélkül volt állitható, hogy hazánknak, ennek a sok nyelvű országnak, nincs megyéje, melyben az állam nyelvén való esküdtszéki bíráskodás tolmács nélkül keresztülvihető volna ; az ily állapot pedig megsemmisítené a közvetlenséget s az esküdtszéket kivetkőztetné jellegéből. Való ugyan, hogy hazánknak nincs megyéje, melynek lakossága két vagy több nemzetiséghez nem tartoznék ; de a népesség viszonyai a legutóbb lefolyt tíz év alatt oly kedvezően alakultak, hogy immár elfogultság nélkül nem mondható, hogy nálunk az esküdtszéki bíráskodás csak tolmács segítségével volna magyar nyelven teljesíthető. Ennek bizonyságául szolgáljanak a két népszámlálás adatait összehasonlító következő táblázatok :
