Főrendiházi irományok, 1892. XXI. kötet • 979-987. sz.
Irományszámok - 1892-987
58 csekély alaki módosítással Ítéletté válhassék; az esküdtek határozata kiterjed a vádirat egész tartalmára s az igenlő határozat (guilty) nem egyéb, mint a vádiratnak egyszerű elfogadása, ítélet erejére való emelése, a mihez rendszerint nem kell egyéb, mint a szövegezést az állítás alakjából a megállapítás formájába tenni át. A jury hatáskörébe esik tehát minden kérdés, azt az egyet kivéve, mely szorosan a kiszabandó büntetésre vonatkozik. Nyilvánvaló, hogy egyrészről az angol jury igazságügyi intézmény volt mindig, másrészről pedig, hogy lord Coke ama tételének, »de facto judicant juratores, de jure judices,« melyet a Stuartok hatalmuk gyarapítására felhasználtak ugyan, de a mely már a hét püspök ellen lefolytatott perben sem támogatta túlkapásaikat, az angol jogban soha sem volt az az értelme, hogy az esküdtek működése a jogkérdésből kizárva legyen. Nem volt tehát helyes ezt a tételt 1791-ben csak külső sziue szerint fogni fel, s a franczia juryt arra a helytelen alapra fektetni, hogy az esküdtek csak ténykérdések fölött határozzanak. El kell mindazáltal ismernünk, hogy a franczia jurynek ily alapra való fektetése a hatalmak felosztásának Francziaországban éppen abban az időben kiváló kegyelettel ápolt elméletével teljesen egyezett. S nem volt helyes az intézménynek politikai jelleget adni, ezzel jó oldalait lerombolni, minden izében meghamisítani, s egy Danton, egy Robespierre önkényének készséges szolgájává lealacsonyítani. Nem a forrásból mentettek tehát a belga és német törvényhozások, midőn esküdtszéküket a franczia minta szerint rendezték be, s ezzel a ténykérdés és jogkérdés elválasztásának eszméjét meg nem érdemelt polezra emelték. Az angol jury kivételes természetű special verdietje, melyet az 1792. évi híres libellai egyezőleg az 1881. évi newyorki perrendtartás 418. és 419. §-ai csak a sajtóügyekben zárnak ki, bizonyságot tesz arról, hogy a tény- és jogkérdések szétválasztása nem lehetetlen. Csakhogy a külső tettnek magában véve nincs jogi jelentősége. De mihelyt az ily tettet a büntető törvényre vonatkoztatjuk, melytől nevet és jelentőséget kap ; mihelyt tehát az ily tett büntetőjogilag relevánssá, büntetendő cselekménynyé lesz: a ténykérdés menten a bűnösség kérdésévé válik s következéskép jogi jelleget ölt. A bűnösség kérdése, mely a büntetendő cselekmény törvényes fogalmára való vonatkoztatás nélkül fel sem tehető, nyilvánvalólag nem ténykérdés. A ténykérdésre szorított esküdtek, a kik csak a tegnap históriájával foglalkoznak, nem felelhetnek meg hivatásuknak. S ha megkívánjuk tőlök, «hogy a vádlottnak törvény szerinti bűi)' fölött határozzanak, akkor az esküdtek és a bíróság működésének határait a tény és a jog elvásztó okai szerint nem jelölhetjük ki. Nem szenved kétséget, hogy nem az esküdtszéknek volt az az ős formula szánva: Da mihi factum, dabo tibi jus. S viszont az esküdtbíróság birói tagjai sem tarthatják magukat ehhez a formulához ; kiveszik részüket a ténykedésből is. Befolyásuk a kérdések feltevésénél kezdődik, a javaslat szerint negatív utón ugyan, de határozottan. A mit a kérdésekbe fel nem vesznek, az az esküdtek határozata alól el van vonva. S midőn az esküdtek határozatában jelentkező hiányok pótlását elrendelik, vagy a vádlott sérelmére történt tévedésnél az esküdtek határozatát mellőzik, s íiz iigsvt más esküdtszék elé utasítják: kétségtelenül abba a hatáskörbe nyúlnak, mely a szétválasztó elmélet szerint az esküdteknek van fentartva. Ha mindezek ellenére a franczia felfogás, mely az esküdbiróság két eleme közé tátongó tírt akar nyitni, ma is ragaszkodik a kérdések elválasztásának tételéhez, s erősíti, hogy az a franczia esküdtszéknél tényleg érvényesül : úgy ezt csak annak a kijelentésének segítségével teheti, hogy pl. ténykérdés a kísérletnél az a commencement d'exécution is, mely az elméletileg legderekabb és gyakorlatilag legtapasztaltabb bírót is tartós töprengésekbe ejti (1813. május 14., 1821. február 3-án., 1835. július 2-án, 1849. évi január hó 25-én, 1966. évi május
