Főrendiházi irományok, 1892. XXI. kötet • 979-987. sz.

Irományszámok - 1892-987

42 szolgáló törvényes rád létezik. Ebből folyólag, ha a vádemelésre jogosítottak kö'sől senki sem emelt vádat (42. §. hatodik bekezdés), illetőleg ha a vádló a vádat elejtette (128. §. első bekezdés; 264. §. 5. pont; 323. §.): a biróság nem folytathatja az eljárást, illetőleg ha a vádelejtés a főtárgyaláson történt, nem bocsátkozbatik a bűnösség kérdésének vizsgálatai»;», hanem köteles az eljárást ebből az okból megszüntetni. 2. A vádat a bírótól mindig különálló, független közeg, rendszerint a kir. ügyészség (2. és 33. §§.), a 41. és 42. §-okban meghatározott esetekben pedig a sértett, mint fő-, illetőleg pótmagánvádló képviseli. 3. A vádló: dominus litis, megtagadhatja a vád képviseletét (34. §.), ha pedig vádat emelt, jogában áll annnk tárgyát meghatározni és u váddal rendelkezni, nevezetesen az eljárás egész folyamában megváltoztathatja (38. §.) és mindaddig, mig az ügy érdemleges birói határozat alá nincs terjesztve, el is ejtheti (43. §.) a vádat, a mi alatt a javaslat az eljárás megszüntetésének indítványozását is érti. 4. Az is a vádrendszer keresztülvitelének következménye, hogy a javaslat a vádlót és a terheltet általában egyenlő perjogi hatáskörrel ruházta fel, illetőleg nekik indítványaik előterjeszthetése, a bizonyítás körül való közreműködés és à perorvoslatok használata tekintetében egyenlő jogokat adott. Az úgynevezett »ügyfélegyenlőség« elve azonban, mely azt jelentené, hogy a bűnvádi per folyamán a vádló és a terhelt teljesen egyenlő jogokkal legyenek felruházva s melynek szigorúan következetes keresztülvitelére irányuló óhajt szakkörökben gyakran hangoztatnak, — a jelen javallatban éppen úgy nem volt a maga elméleti tisztaságában érvényre emelhető, a mint azt egyetlen tételes bűnvádi perrendtartás sem viszi teljesen keresztül. Kizárta ennek lehetőségét már maga az a körülmény is, hogy a polgári pertől, a melynek az ügyfélegyenlőség elve csak a bűnvádi eljárásra való átvitele volna, a bűnper — tárgyát, feladatát és rendeltetését tekintve — alapjában külömbözik. Mig a polgári perben a jogvita tárgya a magánjogi igény, mely felett a felek korlátlanul és szabadon rendelkeznek; addig a bűnperben a vizsgálat és Ítélkezés tárgya a bűnösség kérdése, mely az anyagi igazság elvénél fogva a közhatóság beavatkozását és a bíróságnak a felek indítványain túlmenő működését teszi szüksége síé. Kétségtelen továbbá, hogy a vád képviselete czéljából az állam részéről felállított közhatóságot, a kir. ügyészséget, mely az eseteknek túlnyomó nagy többségében a vádat képviseli is, nem lehetett puszta ügyfélnek tekinteni és az ügyfél szerepével felruházni. Semmi sem áll távolabb a javaslattól, mint az a felfogás, mely elméleti cháblonok kedvéért a kir. ügyészséget az anyagi igazság érdekében öt Wető nagyfontosságú közhatósági jogok élvezőjéből puszta ügyféllé lixúnná Unni. Hogy a javaslat ezzel homlokegyenest ellenkező álláspontra helyezkedik, az világosan kitűnik abból is, hogy a kir. ügyészséget is kötelezi a 9. §-nak általános szabálya, melynek értelmében a bűnvádi eljárás alatt működő mindegyik hatóság köteles a terheltnek érdekeit is állandóan szem előtt tartani; továbbá hogy a kir. ügyészség köteles felügyelni arra, hogy a terheltnek jogai a törvényrendelte oltalomban részesüljenek (33. §.); végre hogy ha ezt meggyőződése szerint szükségesnek véli, köteles a vádlott javára is felebbezéssel 383. §. I. pont), illetőleg semmiségi panaszszal (430. §. első bekezdés) élni. Azonnal szembetűnik, hogy az ügyfél-egyenlőség elvét a javaslat már azért sem vihette keresztül, mert a vád rendszerinti képviselőjének, a közvádlónak közhatósági jellegénél fogva számos olyan joga van, melyeket a dolog természete szerint teljesen lehetetlen magánegyénnek radtii, még akkor sem, ha a vádat képviseli (43. §. második bekezdés), annál kevésbbéjakkor, ha ez a magánegyén a terhelt. De igen sok irányban eltért a javaslat az ügyfél-egyenlőség elvétől a terhelt érdekében is. Eltekintve attól a már fennebb kiemelt és indokolt kivételtől, hogy a vádnak rendszerinti kép-