Főrendiházi irományok, 1892. I. kötet • 1-91. sz.

Irományszámok - 1892-77

LXXVIÍ SZÁM. m val számtalan oly használati és fogyasztási czikk, a mely azelőtt á n^ersterméhyből fogyasztási czikké közvetlenül a fogyasztó által alakittatott át, ma idegen kezekbe kerül átalakítás végett. Ha mindezeket a bajokat érezzük ma, ugy sokkal fokozottabb mérvben fogjuk azokat érezni a valuta rendezése után. Akkor nemcsak arról lesz szó, hogy mind nagyobb, mind tömegesebb fizetési eszközökre lesz szükség, s hogy mindazok meddőén hevernek: hanem előáll az a másik körülmény, hogy ezeket a nagyobb mennyiségű, fizetési eszközöket érczpénzben kell majd készleten tartanunk, a gazdaság valódi szükségleténél nagyobb mennyiségeket költséges utón beszereznünk ; ezek a nagymennyiségű érczkészletek nemcsak azért okoznak veszteséget, mert nem kamatoznak, hanem előáll egy ujabb — bár megengedem csekélyebb — veszteség az által, hogy a készleten tartott s forgalomba vont érczpénzek állagukban folyton kopnak is. Ezek az elvitázhatlan nagy hátrányok arra utalnak, hogy mindent elkövessünk a kölcsönös leszámolások szélesebb elterjedésére a pénzhelyettesítők minél kiterjedtebb érvényre jutásának érdekében. A jeleztem közgazdasági érdekeken kivül erre az az inkább állami érdek is utal, hogy a rendezéshez szükséges készpénz — nézetem szerint — csakis ugy lesz beszerezhető s a forgalom növekvő igényeinek megfelelő mennyiségben megtartható, ha módját ejtjük annak, hogy a szükséglet egy jelentékeny része a kölcsönös leszámolás s a pénzhelyettesitők intézményének meghonosítása és terjesztése által mellőzhető legyen. A valutarendezés egy föltételéül kell tehát tekintenem azt is, hogy ha nem is azt megelőzőleg, de legkésőbb azzal egyidejűleg minden elkövettessék arra, hogy a kölcsönős elszámolások s a pénzhelyettesitők használata minél nagyobb körű elterjedést nyerjen. IV. FEJEZET. A valutarendezés időszerű volta. Azzal foglalkozva, vájjon a jelen viszonyok — és pedig ugy a külföldi pénzpiacz viszonyai, mint saját viszonyaink — időszerűvé teszik-e a valutarendezést, három kérdéssel kell főleg foglalkoznom ; t. i. először, hogy a mai viszonyok közt átalában lehetséges lesz-e a szükséges aranymennyiség beszerzése; másodszor, hogy az uj értékre közgazdasági életünk minden nagyobb mérvű megrázkódtatása nélkül áttérhetünk-e; s harmadszor, hogy az állam pénzügyi ereje megengedi-e a valutarendezéssel járó költségek viselését. Az a kérdés, lehet-e a valutarendezés czéljaira szükséges aranymennyiséget beszerezni, tulajdonkép két részre oszlik : Van-e a világ szabad forgalmában annyi arany, hogy abból nélkülözhető mennyiségek a mi rendelkezésünkre bocsáttathassanak, s ha igen, mily föltételek alatt lehet ezeket a mennyiségeket megszereznünk? Az első kérdést illetőleg, van-e elég aranya a világnak, hogy abból nekünk is juttasson, ma az az általános nézet a tudományban és a gyakorlatban, hogy csakugyan van elég arany. A világ aranytermeléséről, az aranynak industrials czélokra való felhasználásáról vezetett följegyzések azt mutatják, hogy szemben a termelt s pénzitési czélokra fel nem használt aranymennyiséggel az az aranyszükséglet, a melyet monarchiánk valutarendezési művelete támasztani fog, nem oly jelentékeny, hogy az arany hiánya iránt támasztott aggodalmak alaposak lennének. A legutóbbi valutarendezési operatiók, a melyek Európában ez utóbbi két évtizedben foganatba vétettek, jelesül Németország, Olaszország, a Skandináv-államok, Románia valutarendezési művelete, azt a tapasztalást szolgáltatták, hogy komolyabb baj és utókövetkezmények nélkül az arany meg lesz szerezhető.