Főrendiházi irományok, 1887. VIII. kötet • 436-519. sz.
Irományszámok - 1887-450
CDL. SZÁM. 91 Azon ingatlanokat, melyek az 1872. évi márczius 12-én, vagy azóta nyerték a javaslat 7. §-ában emiitett rendeltetést, a 8. §. megfelelő elbánásban részesiti. A 8. §-hoz. A 8. §., melyre már ismételve volt alkalmam hivatkozni, egyfelől arra szolgál, hogy elejét vegye ama esetleges félreértéseknek, mintha a 2., 3., 4., 6. és «7. §-ok alapján meg lehetne támadni az utóbb idézett szakaszokban tárgyalt ingatlanokra nézve eddig keletkezett s netalán máskép intézkedő jogügyletek, birtokrendezési megállapítások, birói határozatok vagy birói egyezségek érvényét, másfelől biztosítja a most emiitett érvény épségben tartása által az ezen szakaszokban megállapított határidők után jogszerűen bekövetkező jogi változások hatályát. A 9. §-hoz. A passaroviczi békekötés után Zoltner mérnök századosnak 1734-ben készített munkálatai alapján a határvonal egyfelől Erdély, másfelől Moldva- és Oláhország közt rendezést nyert. E határkijelölés a helgrádi békekötés után is érintetlen maradt s 1741-ben Méhemet Effendi török megbízott részéről is elismertetett. Történt azonban, hogy a keleten dühöngő marhavész miatt az erdélyi birtokosoknak a legeltetés a határszéli havasok magaslatain eltiltatott és a határzár a határon belül a havasok innenső lejtőin állíttatott fel, a mit a moldva-oláhországiak felhasználva, csordáikkal lassankint beljebb nyomultak és az erdélyi határszéli havasokból jó részt elfoglaltak. A valódi határvonal kitüntetése végett készült 1751-ben az azóta mérvadó Lutsch-féle topographiai térkép, melynek alapján a határjelek 1769-ben a valódi határra kitüzettek s ekképen a Moldva-Oláhország részéről elfoglalt havasok visszafoglaltattak (revindikáltattak). Az ily módon visszakerült havasok a szükséglethez képest a volt határőri községek közt osztattak fel. A visszavételt követő években azonban a revindikált havasoknak majdnem mindenikére nézve jelentkeztek igénylő felek, kik részint okiratok, részint szóhagyomány, részint pedig szomszédos birtokaik tartozéka czímén kérték a havasok átadását. Az igénylők közt volt a Kemény-család is. A határőri intézmény fennállásának ideje alatt azonban sem a Kemény-család, sem mások bejelentett igénye végleges elintézést nem nyert, habár e kérdések iránt ismételt tárgyalások voltak folyamatban. Az erdélyi határőri intézménynek 1851. évi január 22-ikével történt megszüntetése után a revindikált havasokra vonatkozó igények iránt megindított újabb tárgyalások sem vezettek redményre mindaddig, mig 0 Felsége 1861. évi augusztus 26-ikán kelt legfelsőbb kéziratával, melyről már a jelen indokolás bevezetésében is volt szerencsém emlitést tenni, a revindikált havasok kérdésének megoldását az úgynevezett immediata commissióra bizni méltóztatott, melynek javaslata alapján O Felségének 1863. évi szeptember 24-ikén kelt legfelsőbb kéziratával számos igénylőnek és köztük a Kemény-családnak is igényei elismertettek, de a havasok tényleges kiadása valamennyi igénylőre nézve bizonyos reversalis kiállításától tétetett függővé s ezenfelül a Kemény-család mégis arra köteleztetett, hogy mindenekelőtt a kiitélt havasok azonosságát igazolja. Az idézett 1863. évi szeptember 24-ikén kelt legfelsőbb kézirat alapján egyes igénylőknek kiitélt revindikált havasok kőiül csakis a Kemény-féle havasokra vonatkozó igények tisztázása van még függőben. A Kemény-család ugyanis az azonosítási eljárást megindítván, a II. határőri birtokrendező bizottság 1865. évi 888. sz. a. hozott határozatával, mely az erdélyi udvari kanczelláriához közbevetett felfolyamodás elvetése után jogerőre is emelkedett, kimondta, hogy a névszerint felsorolt havasok a család jogosult tagjainak az 1863. évi szeptember 24-ikén kelt legfelsőbb kézirat értelmében az ott előirt reversalis kiállítása mellett visszaadandók. íi*
