Főrendiházi irományok, 1884. VII. kötet • 426-479. sz.
Irományszámok - 1884-426
28 CDXXVI. SZÁM. titkárjaik, mikor átiratokat irnak az autonom hatóságokhoz, nem lévén megelégedve a horvát szöveggel, hozzá teszik a magyart is, s vonakodnak neveiket horvát nyelven aláirni, mely nyelven Ö Felsége irja alá a nevét. Ha ez az autonom hatóságokkal folytatott levelezésben történik, könnyen elképzelhetjük a közös hatóságokkal való levelezésben meghonosított gyakorlatot. A postánál, távirdánál s a honvédségnél különféeképen térnek el a törvény intézkedéseitől. Minden tekintetet meghaladja a vasutaknál szokásba vett eljárás. Találni e szakban közegeket, kik nem tudnak a néppel azon a nyelven beszélni, mely a nép által egyedül értett nyelv. Hogy a vonat elkésett, ez az állomási táblán magyar nyelven iratik fel és hirdettetik ki azon népnek, mely »Klek« körül lakik. A vasúti űrlapokat a, kereskedők nem tölthetik ki, mert azok tartalmát nem értik. Az állomási tisztviselők és a kalauzok nem adhatnak az utasoknak semmiféle felvilágosítást, miután kölcsönösen nem értik egymást. De legyen elég ily esetek felsorolásával. Az alulírott országos bizottság inditványozza, hogy azok szüntettessenek meg, s hogy a nyelv használata tárgyában szorosan tartassanak meg a kiegyezési törvény intézkedései. De világos, hogy a közös kormány Horvát-Szlavonországokban a hivatalos nyelvre vonatkozó törvényes intézkedéseknek annál inkább s annál könnyebben eleget fog tehetni, minél inkább lesz neki lehetséges az alaptörvény 46. §-a azon intézkedésének megfelelni, mely azt mondja: >Horvát-, Sziavon- és Daimátországok, kivánatukra biztosittatnak, hogy a központi kormány mind a központi hivatalok horvát-szlavón osztályait, mind a nevezett országok területén működő közegeit, tekintettel a szükséges szakképzettségre, a mennyire csak lehet, horvát-szlavon-dalmát honfiakból nevezi ki.« Ezen szakaszban igaz, fel van állítva a feltétel, mely magában véve teljesen érthető és jogosult. Horvát-Szlavon-Dalmátországok fia ezért, mert ezen országok fia, nem birhat szabadalommal, hogy a jó közigazgatás hátrányára oly hivatalra legyen kinevezve, melyre szükséges és elegendő képzettséget nem szerzett, sarranem való. Másrészről pedig a közös kormány nem fogja beismerni, vagy a legkisebb gyanút is magára vonni engedni, hogy megengedi, miszerint a törvényes intézkedésnek ezen feltételessége s határozatlansága horvát-szlavonországi fiakra nézve igazságtalan és káros lehetne, s ők daczára annak, hogy a szükséges tudással és képzettséggel bírnak, csak azért szorittatnak háttérbe, mert Horvát-Szlavonországban születtek. Minél többet biz e tekintetben a törvény a közös kormány belátására s határozatára, annál nagyobb erkölcsi kötelezettsége is, hogy mind a két ország fiainak egyenlő mértékkel mérjen, ezért az alulírott országos bizottság az igazság és a czél nevében, mely kölcsönös egyetértéssel elérni szándékoztatik, a 46. §. ezen intézkedését különösen ajánlja a tisztelt magyar országos bizottság méltatására s a közös kormány általi végrehajtásra. Ép igy követelik Horvát-Szlavón-Dalmátországokban a hivatalos nyelvre vonatkozó kétségtelen törvényes határozatok, hogy azon czímereken is, melyek ezen országokban a közös hivatalokra figyelmeztetnek, — ha már van valami felírás, ez csak horvát lehet. Azon szomorú kihágások után, mikor a két nyelvű felírással ellátott czímerek le lettek tépve, a közös kormány jónak látta, némely pénzügyi hivatalon minden felírás nélküli czímereket alkalmazni. Nincs ugyan törvényes intézkedés, arra nézve, hogy a czímereken ott kell lennie valami felírásnak, melynek indoka inkább gyakorlati szükségben fekszik, hogy a hivatal könynyebben legyen feltalálható azok által, a kiknek szükségük van arra. Vájjon a közös hatóság akarja-e ezen gyakorlati indokot figyelembe venni, ezt az ő belátására és intézkedésére kell bizni. De a hol azt figyelembe fogja venni, s czél szerűen intézkedni, hogy a czímer felirással látandó el, ott a czímer kivétel nélkül oly felirással látandó el, a milyen egészen 1883. évig gyakorlatban volt, azaz csak horvát nyelvű felirással.
