Főrendiházi irományok, 1878. VII. kötet • 401-437. sz.

Irományszámok - 1878-413

CDXIII. S2ÁM. ââs tartozásának mennyisége biztosan nu-g nem állapitható. A közadós ez utóbb érintett esetekben már a kereskedelmi jog szempontjából sem tarthat igényt azon kedvezményekre, melyekben a törvény a rendes kereskedőt részesiti; a csődtörvény tehát csak a kereskedelmi törvény intézkedéseit egészíti ki, midőn a kereskedőktől a kérdéses esetekben megvonja a jogot, hogy hitelezőikkel praejudiciale pactum-ot köthessenek. Végre 7. mig a javaslat 218. §-a a kényszer-egyezség joghatályát azon hitelezőkre is kiterjeszti, kik köpeteléseiket be nem jelentették, vagy az egyezséget el nem fogadták, — érintetlenül kellett hagynia a csődhitelezőknek azon igényeit, melyekkel ezek a kiegyezett követelés tekintetében az adóstársak és a kezesek ellen birnak. Ezen intézkedés nálunk már azért is elfogadható, mert azt kétségtelen argumentumok indokolják. Az egyezség, mely a szóban lévő hatálylyal megköttetik, a hitelezőkkel szemben kétségtelen kényszernek tekintendő; mert ezek a helyzet kényszerítő hatalma által indíttatnak arra, hog)

1 követeléseik egy részét elengedjék; ez egyezségnek tehát nem lehet oly joghatályt tulajdonitaní, mely az egyezséggel a magánjog szerint rendesen járni szokott; mert az a szó valódi értelmében egyezségnek nem is tekinthető. A törvényhozás teljesen félreismerné feladatát, ha a hitelezőket a csődeljárás lehető gyors befejezése végett az adóstársak és a kezesek elleni jogaik elvesztésével sújtaná, holott azok csakis a viszonyok kényszerítő hatalmának engednek ; követeléseikből csakis a közadósnak, s nem a többi kötelezetteknek engednek el bizonyos összeget. Ehhez járul még, hogy a kérdéses intézkedés által az adóstársak és kezesek ellen jogtalanság nem történik ; sőt ellenkezőleg a hitelezők érdekében kötött egyezség nekik is javukra szolgál ; mert a csőd folytatása esetében bizonyosan főbbet tartoznának a hitelezőnek megtéríteni, mint a mennyi a követelésből az egyezség folytán fizetetlen marad. 220. és 221. §§. A 220. §. lényegII.eg formalitásokat állapit meg, melyek az egyezségi ajánlat tekintetében szükségeseknek mutatkoznak arra nézve, hogy azt a közadós irányában kötelezőnek lehessen tekinteni. E formalitások egyébiránt oly természetszerííek, mikép azok bővebb indokolást nem követelnek. Ugyanez áll a 221. §. első bekezdésére nézve, mely a 204. §-ban foglalt általános határozat szükségképeni folyományának tekintendő. Egészen máskép áll a dolog a 221. §. második és harmadik bekezdésére nézve, melyek a részvénytársaságok részéről keletkező egyezségi ajánlatoknak nemcsak formális, hanem materiális feltételeit is megáll Í;iiják. Ez intézkedések nemcsak azért érdemelnek kiváló figyelmet, mert egészen eredetiek, hanem azért is, mert egy oly kérdést oldanak meg, mely a kereskedelmi törvény tervezete felett tartott szaktanácskozások alkalmával már felmerült, de mint nem a kereskedelmi törvénybe tartozó, a csődtörvényben leendő megoldásnak tartatott fen. A szaktanácskozmány abból indult ki, hogy habár a részvénytársaság a kereskedelmi törvény szerint csőd esetében jogi létezését elveszti, mindamellett szükséges csőd esetére, habár csak fictió utján, oly közeget létesíteni, mely által a társaság akarata úgy szemben a hitelezőkkel, mint a bírósággal kifejezést nyer; mert nem lehet tagadni, hogy a bukott társaságnak is vannak megóvandó érdekei, melyeknek megvédésére a csődválasztmány hivatva nem lehet, s melyek legtöbb esetben képzeletivé válnának, ha a társaságnak mód, nem nyújtatnék arra, hogy akaratának érvényt szerezhessen. Erre alkalmasnak egyedül a közgyűlés mutatkozik, melyre a bukott részvénytársaságot a közadós helyzetéből vett analógia alapján annál is inkább fel lehet jogosítani, mert ez által a hitelezők jogai praejudiciumot nem szenvednek. A kérdés, melyet a nevezett szaktanácskozmány felvetett, de meg nem oldott, annál fontosabb, mert a franczia csődtörvény 531., az olasz kereskedelmi és az újabb csődtörvények e tekintetben vagy ellentétes állást foglalnak el, vagy a kérdést hallgatással mellőzik. A javaslat