Főrendiházi irományok, 1875. VII. kötet • 321-322. sz.
Irományszámok - 1875-321m
214: CCCXXI. SZÁM. A mellőzés főimlokául különösen felhozatott : „hogy a törvényelőkészítő bizottság szövegezésében megtartott eddigi meghatározás, félszázadon át van hatályban : a tudomány munkálatai és a joggyakorlat határozatai megvilágiták azt, s hogy a változás csak a legnagyobb óvatosság: mellett, és csupán legfontosabb okokból lehet megengedve." A kamarák teljesen osztották bizottságaik e Jelfogását, és minden megjegyzés nélkül egy Tiangulag fogadták el azoknak a ministeri bizottságéval megegyező véleményét és javaslatát. A belga törvényhozók kétségtelenül a legilletékesebbek saját hazájuk törvénykezési gyakorlatának megítélésére, s ez okból, csak is ők tudhatják legjobban : hogy „a hosszú időn át fenállott törvény, azon alakban, a mint az szövegezve van, adott-e nehézségekre vagy igazságtalan-, ságokra alkalmat? De a concret viszonyok teljes ismerete nélkül alig lehet kétségbe vonni a módositás indítványozójának azon érvét : hogy az esetben, ha a joggyakorlat frauduleuse-nék ismert el minden szándékos, jogtalan soustractiont-t, tekintet nélkül annak czéljára — sans regard á son but — épen azért nem volna-e helyesebb kifejezni mindkét irányt a frauduleusement és méchanement határozók által? A módositás, mely e szerint csakis a joggyakorlat megállapításait erősitené meg: uj controversiák veszélyét, egyáltalán nem idézheti fel." Az olasz büntető törvénykönyv tervezete a cselekmény szándékos voltán kivül, a lopás intentionalis elemének közelebb meghatározását látván szükségesnek: ezen felfogásnak — a „per une di lucro* felvétele által felelt meg. Ez utóbbi elemet egyelőre érintetlenül hagyva: törvényjavaslatunk idevonatkozó intézkedése az által lesz világosan felismerhető: ha a szándék, illetőleg a tudat és az akarat által átövedzett kérdések részleteztetnek. A jelen törvényjavaslat a lopást illetőleg kifejezi mindenekelőtt: hogy lopást csakis szándékos cselekmény képezhet; vagyis, hogy culposus lopás, egyátalán és peremtori ki van zárva. Kifejezi továbbá: hogy a tettesnek tudnia kell, hogy a dolog, melyet elvesz, nem az övé. Minthogy azonban a subjectiv szempontnak vonatkozásban kell állania a bűntett anyagi ismérveivel, ebből következik: hogy nem létezhet lopás, ha az, a ki más tulajdonát elvette, ezt azért tette, mert azt magáénak tartotta. Ha csupán az objectiv szempont lenne az elhatározó : a lopást létezőnek, megállapítottnak kellene mondanunk mindazon esetekben, melyekben az eltulajdonított dolog nem a tettesé, akár lett legyen elegendő oka arra, hogy azt magáénak higyje, akár nem. De mert az objectiv elem egymagában nem elég a bűntettre, s mert az anyagi ismérvek mindegyikének át kell hatva lennie az eszményi elem által; más részről pedig a felhozott esetben hiányozván annak tudata, hogy a dolog másé, s illetőleg az e körüli tudat nem is lévén tudat, hanem csupán föltevés, smint ilyen tévedésen alapulván: ez okból a lopás egyik lényeges objectiv ismérvére vonatkozó szellemi elemnek ezen hiánya, a törvény szerint szükséges ismérvek hiányát állapitja meg, a mi által maga a bűntett léte, illetőleg létezhetése záratik ki. Itt mindazonáltal különböztetnünk kell. A tévedésnek magára a tárgy azonosságára kell vonatkoznia: s nem terjeszthető ki annyira, hogy az obligatorius viszonyból származó elégtételre való jogosultság is, ezen körbe foglaltassék. A ki lovat, ökröt vagy más ingó dolgot eladott, s azt a vevőnek hitelbe át is adta: nincs jogosítva — ha a vevő a meghatározott időben nem fizette le a vételárt, az ennek tulajdonában lévő lovat, vagy ökröt — a tulajdonos beegyezése nélkül elvenni, illetőleg elvinni.1 Es ha ezt még is tette volna: azon kifogás, hogy az elvett dolgot, azért mert ára nem fizettetett ki, saját tulajdonának tartotta — nem menti fel őt a lopás büntetése alól. Ott, a hol a jogosulatlan önsegély mint „delictum sui generis a van megállapitva: az emiitett cselekmény ennek fogakna alá tartozik ; a hol azonban a törvény e külön nemét a büntetendő cselekményeknek nem ismeri : ott
