Főrendiházi irományok, 1875. VII. kötet • 321-322. sz.
Irományszámok - 1875-321m
212 CCCXXI. SZÁM. Az eszmék teljes és tudatos megtisztulta mutatkozik az 1843-ik évi javaslatnak e kérdésre vonatkozó intézkedésein, mely távol attól, hogy az előde által újra visszaállítani tervezett zavart szentesitette volna: a lopást a sikkasztástól, nemcsak külön Jogalom meghatározás, hanem külön fejezetekbe való beosztás által ís megkülönböztette. Hogy terjesen sikerült-e a fogalom-meghatározásban is kifejezni e két bűutett közötti lényeges különbséget: azt legközelebb lesz alkalmunk kimutatni. Tény az, hogy e törvényjavaslat külön fejezetben tárgyazza a lopást, és külön fejezetben a sikkasztást. És tény az is, hogy ez ellen nem emelkedett hanga törvényjavaslat birálói részéről; sem a nyilvánosságra jutott másnemű nyilatkozatok, e külön választást nem vették kifogás alá. Ebből azon véleményt merítették a jelen törvényjavaslat készitó'i : hogy a kérdéses két delictumnak külön fejezetekbe foglalása, a magyar jogi meggyőződésben erőt, megállapodást és tartós érvényt nyert. Nem véltek tehát hibázni az illetők, midőn a vagyoni bűntettek beosztási rendszerét a már emiitett benső okokon kivül : a magyar jogfejlődés e nevezetes eredményéhez kapcsolva : kiindulásul e tekintetben is az 1843-iki b. t. tervezetet fogadták el. A 322. §-hoz. A ki idegen ingó dolgot másnak birtokából vagy birlalatából, a jogosultnak beleegyezése nélkül s azon czélból vesz el, hogy azt eltulajdonítsa, vagy pedig saját vagy mások vagyoni hasznára forditsa: lopást követ el. Az 1843-ik évi törvényjavaslat 294. §-a következőleg határozza meg a lopást: „ A ki másnak ingó vagyonát tudva, s jogtalanul, de minden személy elleni erőszak nélkül eltulajdonít ja, tolvajnak tekintetik.^ E meghatározás emlékeztet Paulus sententiájárai „Fur est, qui dolo malo rem alienam contrectat." Az idézett §. közvetlen forrását pedig — igen nagy valószínűséggel, Feuerbach következő megállapítása képezi: „Das Verbrechen der Entwendung besteht in vorsätzlicher, rechtswidriger Zueignung fremden Eigenthums, in der Absicht des Gewinnes." Az animus lucri kihagyásával — s „« személy elleni eröszaknélküliség u felvételével -— a két meghatározás teljesen megegyez. Az akkori literaturában mindkét elem az ezen bűntett körüli viták egyik sarkpontját képezé, s a mai nevezetes irók között is vannak többen, a kik az egyik vagy másik elem felvétele mellett küzdenek. Nem kifogástalan mindazonáltal az 1843. évi törvényjavaslat idézett szakasza. Mig ugyanis a lopásnak megkülönböztetése végett a rablástól, felveszi azon negativ ismérvet, hogy a cselekménynek „minden személy elleni erőszak nélkül" kell elkövettetnie: addig Feuerbachhal együtt mellőzi azon positiv és lényeges criteriont, mely e bűntettet külön bűntetté képezi, s mely által ez, a rokontermészetű delictumok között önálló létét nyeri és fentartja. Ha ugyanis a mai — critikailag sokkal átdolgozattabb eredményeknek — tagadhatatlanul biztosabb, de egyszersmind könnyebb álláspontjáról vizsgáltatik az idézett szakasz : szembeötlik, hogy abban nincs megkülönböztetve a lopás a zsarolástól a sikkasztástól, a csalástól s a talált vagy tévedésből a bűntettes kezeihez került dolog eltulajdonításától. Mindezen büntetendő cselekmények „eltulajdonítás" által consumáltatnak : s a különbség csak is azon cselekvés nemében áll, mely által ezen eltulajdonítás foganatosittatik. Hiányzik tehát épen annak meghatározása, hogy a lopás tettével, a birtokos vagy birlaló kihelyeztetik birtoklásából, vagy birlalatából ; és nem egészen hárittatik el a fogalommeghatározásból származó zavar, a 303. §. által sem, mely a lopás bevégzésének mozzanatait jelöli meg. Miért is az 1843-iki törvényjavaslat 294. és a 302. §§-ban letett helyes alapeszme fentartásával : a lopás fogalmának tüzetesebb kidomboritása szükségesnek mutatkozott.
