Főrendiházi irományok, 1875. VII. kötet • 321-322. sz.

Irományszámok - 1875-321m

cccxxi SZÁM. s a midőn azt hozza javaslatba, hogy bizonyos esetekben a kivégzettnek feje és jobb keze tétessék ki közszemlére. Alig jelent meg a hírneves Beccaria értekezése, a halálbüntetés kérdése minden oldaláról vizsgálat alá vétetett Németország irói által. Sehol ezen kérdés nem idézett elö oly élénk vitákat, mint ezen országban. A bölcsészek, a criminalisták, publicisták, söt még más magán egyének is sikra szálltak, megtámadandók vagy védelmezendők az olasz iró theoriáját. Az észtől, a tapasztalástól, a vallástól kölcsönöztek fegyvereket, hogy leküzdjék, vagy fentartsák a halálbüntetés jogosultságát, hatályosságát és szükségességét. A küzdelem csaknem egy negyedszázadig tartott, de aztán a csatázok belefáradva, elhagyák a csatatért és letevék fegyvereiket. Ezen körülmény és azon nagy mérséklet, melyet a német kormányok az által tanúsítottak, hogy a halálbüntetést csak akkor engedték végrehajtatni, ha az általános helyesléssel találkozott, magyarázatául szolgálnak annak, hogy miért idézett elő ezen kérdés az utóbbi időben kevésbbé heves vitákat Németországban, mint Angliában és Amerikában. Mindazonáltal felette csalatkoznék, a ki azt vélné, hogy azon nemeskeblü felszóllalások, melyek másutt nyilvánulnak a halálbüntetés eltörlése mellett, nem találnak viszhangra Német, országban. Elég azon vitákkal megismerkednünk, melyek Németország törvényhozó kamaráiban folytak, és ezen ország tudósainak irataival, hogy meggyőződjünk az ellenkezőről. Sajnáljuk, hogy jelentésünk kerete nem engedi meg azon érdekes értekezések elemzését, melyeket a halálbüntetés kérdése Szászország, Hannover, Württemberg és Baden kamaráiban idézett elő. Mindenütt meleg szószólókra talált ezen büntetés eltörlése; de szintén mindenütt egy tekintélyes többség nyilatkozott annak fentartása mellett. Ha tekintjük a tudomány állását Németországban, azt látjuk, hogy ott sem hiányoznak írók, a kik megtámadják a halálbüntetést. De ezen ország legkiválóbb szaktudósai jogosultnak és szükségesnek mondják ezen büntetést a gyilkosságra és honárulásra nézve, igaz, hogy oly megszorításokkal, melyek ezen büntetés alkalmazását igen szúk korlátok közé szorítják. Elég legyen felemlítenünk Mitter'maiért, Abegget, Heftert, Zachariaet, Hippet, Mareczollt stb. A mi különösen Abegget, ezen hírneves írót illeti, ez erélyesen nyilatkozik minden nyilvános végrehajtás ellen és az imént láttuk, hogy az 1847-ki porosz büntető törvényjavaslat szerzői ezen végrehajtásokat megszüntették. Az 1848-ki forradalom a halálbüntetés ' tárgyában teljesen megváltoztatta a közvélemény és a törvényhozás állását Németországban. A frankurti és berlini országgyűlések az általános mozgalom által elragadtatva, egymásután decretálták annak eltörlését. Mig ellenben Ausztriában az új birodalmi alaptörvényekről szóló javaslat beéri azzal, hogy a halálbüntetést a politikai vétségekre nézve megszünteti. Frankfurtban ezen fontos újitás egy módositvány alakjában hozatott be, mely a német nemzet alaptörvényei 3, czikkének 7. §-ra nézve tétetett. Az augusztus 3. és 4-ki ülésben a halálbüntetés kérdése került szőnyegre. Az ebbeli vita nem emelkedett azon tárgynak magaslatára, melyet a gyűlés tárgyalandó volt. Küzdöttek a halálbüntetés ellen oly érvekkel, melyek semmi kiválót nem nyújtottak. „Az embernek nincs meg azon joga, hogy embertársától csak egy perczet is vehessen el, mely neki arra szolgálhatna, hogy megjavuljon és hogy Istenét felismerje. Az állam még nem ád polgárainak oly jó nevelést, hogy joga lehetne éltüktől megfosztani azokat, a kik nevelésük hiánya folytán roszra vetemedtek. Toscanában a halálbüntetés eltöröltetett és a nagy büntettek száma nem szaporodott. Némely országban, nevezetesen Amerikában ezen büntetés titokban hajtatik végre : tehát a kormány szégyenli ezen büntetést stb." Mi mindjárt megismerjük a dolog állását Toscanában. A mi pedig az utóbbi érvet illeti, ez hamis kiindulási ponton alapszik. Láttuk ugyanis, hogy a büntetés némely amerikai államban nem titokban, hanem a börtön falai között hajtatik, végre bizonyos számú tisztviselők és tanuk FŐBENDI OKMÁNYOK. VII. 1875/8. S