Főrendiházi irományok, 1875. III. kötet • 99-158. sz.
Irományszámok - 1875-106
OVI. SZÁM. 83 35. és 36. §§-hoz. Miután a k. n. váltórendszabály az üres hátiratot, mint a váltó tulajdonának egyik érvényes átruházási módját tekinti, — szükséges volt a meghatalmazási hátiratot közelebbről meghatározni. Ez történik a k. n. váltórendszabály 17. czikkében, melyhez lényegileg a tervezet 35. czikke is csatlakozik. Midőn azonban a jelen tervezet, alkalmazkodva a k. n. váltórendszabályhoz, a meghatalmazási hátiratot keretébe felvette, ezzel korántsem akarta meggátolni azt, hogy a váltóbirtokos valakit jogai érvényesítésére más módon is felhatalmazhasson ; a szóban levő hátirat tehát korántsem tekinthető a meghatalmazás kényszerű nemének. A mi magát a meghatalmazási hátirat jogi természetét illeti, az egyrészről a közönséges meghatalmazás jellegét veszi fel, másrészről speciális jogviszonyt is létesít ; mint meghatalmazás általában Véve a magánjog szabványai alá esik, tehát az abból eredő jogviszonyok a magánjog elvei szerint nyernek elbírálást ; specialis jellegénél fogva pedig, melyet a váltótörvény szabályoz, a forgatmányost kettős minőséggel ruházza fel. A forgatmányos ugyanis egyrészről a váltó tényleges birtokosa, ki fel van jogosítva mindazon cselekvényekre, melyekhez a váltó puszta birtokánál egyéb nem kívántatik; másrészről a forgató meghatalmazottja, kinek jogköre a tervezet 36. czikkében van körvonalozva olyképen, hogy a forgatmányos az ott kijelölt határokon semmi esetben túl nem mehet. Ez okból, s mert a 36. czikk a forgatmányost tulajdonképeni hátiratra fel nem jogosítja, következik, hogy ha a forgatmányos a váltót mégis tulajdonképeni hátirattal adná tovább, e hátirat mindössze meghatalmazásnak, illetőleg helyettesítésnek lenne tekintendő. A meghatalmazási hátirat jogi természetéből következik, hogy a forgatmányos, ki nomine indossantis jár el, s a forgatóval jogilag egy személyt képez, kénytelen mindazon kifogásokat eltűrni, melyek a váltóadóst expersona indossantis illetik; a forgatmányos az ily hátiratnál nem proprio nomine és nem proprio jure lép a váltókapcsolatba, hanem csak azon jogok érvényesítését veszi át, melyek a meghatalmazási hátiratig keletkeztek. Végre alig lehet szükséges azon körülményt kiemelni, hogy a forgatmányos oly esetben, midőn valamely, a váltói jogok elvesztését involváló mulasztást követ el, a megfratalmazónak kártérítéssel tartozik, e kártérítést azonban ellene váltói utón érvényesíteni nem lehet; ez tisztán magánjogi kérdés, s mint ilyen a váltótörvény keretébe nem tartozhatik. 37. §-hoz. A váltójog terén sok vitára adott alkalmat azon kérdés: lehet-e váltót közönséges engedmény utján is olyképen átruházni, hogy az engedményes jogait váltói utón érvényesíthesse? A köz. n. váltórendszabály e kérdést megoldatlanul hagyta ugyan, de a gyakorlat kénytelen volt azzal foglalkozni, s azt e jelen tervezet 37-ik czikkében foglalt intézkedés szellemében oldotta meg. Az anyagi magánjog szerint minden jog, mely a birtokos személyéhez kötve nincsen, másra átruházható; az átruházás tárgyait képezik kétségtelenül azon jogok is, melyek a váltóból erednek, mert a váltószerződésből származó jogok egyik sajátságát ép azok átruházhatása képezi. Az engedmény utjáni átruházás a váltó természetével egyátalán nem ellenkezik, s nincs semmi elfogadható ok arra, hogy a váltóbirtokos átruházási joga ez irányban korlátoztassék; neki átalában jogában áll, az átruházást kötelezettséggel vagy a nélkül eszközölni, jogában kell tehát állni a váltót oly utón is tovább adni, mely a nélkül, hogy ellenében váltói kötelezettséget állapitana meg, ôtet a köztörvény szerinti felelősség alá helyezné. 11* ,».
