Főrendiházi irományok, 1875. III. kötet • 99-158. sz.

Irományszámok - 1875-106

p™^^^^^^^™™™^^™^^^™^^^™"""""*» 104 CVI. SZÁM. Ez intézkedés azonban, mely a váltójogi sollennitás félreismeréséből vette eredetét, a lipcsei tanácskozmány által elvettetett. A váltójogi sollennitás, melyhez első sorban az óvás tartozik, a viszkereset alapfeltételét képezi ugyan, de ezzel olyképen összefőrrtnak nem tekinthető, hogy az érdekeltek arról érvényesen le ne mondhatnának. Midőn a törvény az óvást, mint a viszkereset alapfeltételét jelöli ki, ezt egyedül és kizárólag az előzök érdekében teszi, ezeket kívánván biztosítani az ellen, hogy a váltóbirtokos részéről a váltóigéret beváltására szolgáló lépések s különösen a kellő időbeni bemutatás nélkül megtámadtassanak. Ha azonban az előzök valamelyike a törvény által engedett ezen biztosítékról lemond, nincs semmi elfogadható ok arra, hogy ebbeli lemondása érvényesnek el ne ismertessék, annál is inkább, mert a kérdéses lemondás által, mely csak ö ellenében bir joghatálylyal, a többi érdekeltek jogviszonyain változás nem történik és nem történhetik. Mig azonban az óvás elengedése a váltóbirtokost az ovatolás ténye alól feloldja, nem menti fel ezt attól, hogy a fizetést a lejáratkor annál követelje, kit ez a váltó tartalma szerint, mint közvetlenül hivatottat terhel: az előző, ki az óvást elengedi, nem mond és nem mondhat le azon kiváltságról, mely szerint á váltóösszeg kifizetése végett csak in subsidium vagyis azon esetre támadható meg. ha a váltó rendes utón czélját nem éri; ugyanazért az óvás elengedésének nem lehetett oly értelmet adni, mintha azzal a váltóbirtokos a kellő időbeni bemutatás alól is felmentetnék. Tekintve azonban, hogy a váltóbirtokos e részbeni dilingentiáját csak óvással igazolhatná, melynek felvétele neki elengedtetett: önként következik, hogy a váltóbirtokos az ellenében, ki az óvást elengedte, a bemutatás igazolására nem kötelezhető. A k. n. váltórendszabály nem zárja ki azt, hogy az előző a váltóbirtokos ellenében a mulasztást igazolhassa; de nem állapítja meg az igazolt mulasztás következményeit, mï által kérdéses intézkedésének, mely gyakorlati jelentőséggel alig birhat, értéket legalább is kétségessé tette. Ez okból a tervezetben elégnek látszott annyit kijelenteni, hogy a váltóbirtokos a kellő időben történt bemutatás igazolására nem kötelezhető. Végre nem látszott feleslegesnek kimondani, miszerint az óvás elengedése az előzőt az óvási költségek megtérítése alól fel nem oldja, egyrészről ugyanis az elengedés csak jogot, de nem egyszersmind kötelességet állapit meg a váltóbirtokos részére és másrészről neki a többi előzök ellen az óvásra minden esetben szüksége van; ha tehát ilyen felvétetett, annak költségeit, melyek minden előzőt egyetemlegesen terhelnek, az is tartozik viselni, ki az óvást esetleg elengedte. 76. §-hoz. Miután a lipcsei tanácskozmány a kiméleti napokat határozottan megszüntette, szükséges volt arról gondoskodnia, hogy az ovatolást a váltóbirtokosnak oly esetben is lehetővé tegye, midőn ez csak nehézségekkel juthat az ovatoló személyhez. Egyrészről e szempontból s másrészt azért, hogy Hamburg e tekintetbeni kívánalmai némileg kielégíttessenek, a lipcsei tanácskozmány a váltórendszabály 41. czikkében kimondotta*, hogy a váltóbirtokosoknak jogában áll ugyan a váltót a lejárat napján is ovatolni, de hogy e cselekvény a lejáratra következő második köznap elteltéig elhalasztható. A tervezetnek ez intézkedést természetesen át kellett vennie ; mert az a viszkereseti jog gyakorlásával benső összefüggésben áll s a czélba vett egyöntetűség nyilván veszélyeztetnék, ha váltótörvényünk ily vitális kérdésben a k. n. váltórendszabályhoz nem csatlakoznék. 77. §-hoz. Miután az elsöfoíyamodásu biróságok rendezéséről szóló 1871. XXXI. t. ez. 20. §-a az óvások felvétele iránt intézkedett, a jelen tervezetnek e tekintetben a most érintett tör-