Főrendiházi irományok, 1865. I. kötet • 1-166. sz.
Irományszámok - 1865-21 - 1865-22
68 Xm. SZÁM 1. sz. a. Csatolmány a 2% Melléklethez. A magyar országos küldöttség észrevételei Dalmát-, Horvát- és Tótországok gyűlésének 1861-ki 42-dik czikkére. Azon barátságos magán tanácskozmányban, melyet a napokban Dalmát-, Horvát- és Tótországok országgyűlési küldötteivel tartottunk, mi a t. urakhoz azt az ó'szinte kérdést intéztük : Hogy követeléseiket, melyek tanácskozásaink tárgyait fogják képezni, ohajtják-e most már részletesebben formulázni? vagy azt kívánják, hogy egyeló're azon országgyűlési határozat fölött értékezzünk, mely a fentirt országoknak 1861-iki országgyűlésén hozatott s O Fölsége által, a legmagasabb trónbeszéd alkalmával tárgyalás végett velünk is közöltetett? E barátságos kérdésre, a t. urak azt felelték, hogy ó'k mindenekelőtt az emiitett 1861-ki horvát országgyűlés határozatának pontjaira nézve kívánják tudni nézeteinket, s felszólítottak bennünket, hogy e nézeteket hasonlóul barátságos magán úton közöljük velők. Mi tehát magunk között e tárgy fölött beszélgetvén, véleményünket következőleg alakítottuk: Az emiitett horvát országgyűlési határozat azon szempontból indul ki, hogy : „az 1848-ik évi.események által Horvát-és Magyarország között, valamint a törvényhozásra, úgy a közigazgatásra és törvénykezésre vonatkozólag, mindennemű viszonylat törvényszerűen s teljesen megszűnt, kivéve, hogy a király közös s ugyanazon koronával leend Magyar- és Horvátország királyává és pedig a nemzet szabad akaratából megkoronázandó. a Mi e szempontot nem oszthatjuk. Az 1848-ki események a századok óta fenállott viszonyt tettleg ugyan megszakasztották, de mi e 'megszakasztást nem tekintjük olyannak, mely közöttünk és őközöttök minden multat eltörülve, a közös királyon és közös koronázáson kivül mindenre nézve tabula rasa-t csinált volna. Minket határozott utasításunk s egyéni meggyőződésünk egyaránt gátol azon elvnek elismerésében, hogy közöttünk az emiitetteken kivül minden viszony törvényszerűen megszűnt. Gátol abban a pragmatica sanctió is, melyet a magyar korona minden országaira nézve alaptörvénynek kell tekintenünk. Nem vagyunk idegenek a régi kapcsot, kölcsönös érdekeink tekintetéből, czélszerübben átalakitani, s ha Horvátország kivánja, tágitani : de se jogosnak, se kivánatosnak nem véljük minden részben uj pactum felett olyképen alkudozni, hogy a létezettet teljesen ignorálva, veszélyes kísérletet tegyünk a sanctio pragmaticának újjáalakítására. Nem értjük tisztán az emiitett horvát országgyűlési határozatból, hogy, miután, a mint e határozat mondja, ugyanazon király, ugyanazon koronával s valószínűleg együtt és egyszerre volna magyar királylyá s Dalmát-, Horvát- és Tótországok királyává koronázandó, miért kellene s miként lehetne két külön koronázási oklevelet szerkeszteni ? volna-e és lehetne-e e két oklevél között lényegesb különbség ? s ha igen, mi történnék akkor a közös koronázással, ha az egyik ország, saját jogainak biztosítására, már elkészítette a koronázási oklevelet, s az iránt a koronázandó királylyal meg is egyezett, a másiknak pedig még folyvást nehézségei volnának a maga oklevelére nézve? Azt sem tudjuk magunknak megmagyarázni, hogy az emiitett határozat minő értelemben veszi e szavakat: „és pedig a nemzet szabad akaratából koronázandó ?" A mi szabad akarattól függ, azt meg is lehet tagadni. Már pedig a pragmatica sanctio értelmében azon fejedelemtől, kire nézve a trónöröklés megnyilt, ha a törvény szabta föltételeket teljesíteni kész, a nemzet a koronázást nem tagadhatja meg.
