Nyugati Magyarság, 2007 (24. évfolyam, 2-12. szám)
2007-11-01 / 11-12. szám
10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2007. november-december W.-NEMESSURI ZOLTÁN LAKITELEK XX. - Ellentétek Délelőtt Meglepő, hogy a lakiteleki tanácskozás szellemi előzményeként sosem említtetik a Németh Lászlóféle szárszói találkozó. Szó van Monorról és más kezdetekről, a korán felmelegített népi-urbánus ellentétről, reformkommunistákról, a marxista gyökerű „Társadalmi szerződés” idő előtti nyilvánosságra hozataláról, különféle átlátszóan konspirativ szerveződésekről és a pártállam erjedéséről, mindenesetre tény: 1956 műegyetemi indittatású mozgalmas napjai óta Lakitelek a legjelentősebb helyszín. Itt kezdődik az a rendszerváltoztató folyamat, melynek felemásságát, vétkeit, sőt, bűneit a húsz év után újra összesereglők tárják fel. Az ellenoldal épp ezen fanyalog. Mondják, írják, nyilatkozzák, az évfordulós összejövetel két olyan emberről szól, akik annak idején ott sem voltak: Orbán Viktorról és Gyurcsány Ferencről. Lakitelek akkor sem, ma sem személyeket állított középpontba, hanem a nemzetet. Más kérdés, hogy húsz éve is, most is emberek testesítik meg a hatalmat és ellensúlyait, a jobbító szándékot, a gondok számbavételét - és a rombolást. így válik összehasonlító méricskélés alanyává az említett két politikus és elődeik: Pozsgay, Szűrös, Bíró, Csurka, Lezsák, Für és mások (továbbá Ángyán József egyetemi tanár, Fricz Tamás politológus és a jogvédő Morvái Krisztina). A kritika tárgyai nem a nézetek, hanem a szereplők. Hogy kerül a csizma az asztalra? - kérdik egymás mellé fotózva a volt miniszterelnököt és a Népfront egykori elnökét, a köztársaság kikáltóját és a pártvezér-írót. Pedig a kép semmivel se vegyesebb, mint maga az ország. Miközben a tavaly óta fortyogó elégedetlenség napról-napra közelebb viszi egymáshoz az eltérő nézeteket valló embereket, sőt: a társadalom nagyobb részét soha nem látott egységbe kovácsolja. Egyelőre nem valamiért, hanem valami ellen, de így kezdődik minden gyökeres változás. Lakitelek érvényessége épp ebben rejlik. Változatlanul a nemzeti párbeszédet szolgálja. Senki sem hiheti komolyan, hogy akár Szűrös, akár Pozsgay, Csurka, vagy Csoóri jottányit is engednének elveikből - ebben az értelemben Pozsgayból léptek ki a szocialisták, Lezsákból az MDF és nem fordítva - de a magyar eklektika valóban vegyes múlt- és jövőképet formál. Lakitelek a vélemények értékelvű ütköztetője, vagyis az, ami nincs meg az ellenoldalon. Itt fórum és leltár, ott pártkongresszus és gyűlésezés, itt programalkotás, ott lét- és léleknyomorító reformdüh, mutyizás, fosztogatás, tíz, húsz, száz, ki tudja, hány lépcsős kalandorkodás, kerül, amibe kerül. Az évfordulós találkozó elemzői Lakitelek üzenetét kommentálva egy dologban értenek egyet: Gyurcsánynak mennie kell. így van. Az országgyűlés elnöke, a tájékozott Szili Katalin is tudja, netán szorgalmazza, mivel siet az összejövetelt üdvözölni. A sátorverők 1987-ben a pártállamot akarják lebontani, húsz évvel később a helytartó szellemű plutokráciát. Félő, hogy az akkori céloknál sokkal nagyobbat tűznek maguk elé, jóllehet ma korszerűbb és gazdagabb az eszköztár, ami érvényre jut Orbán Viktor lakiteleki jelenlétében (is). Ez a kifogás legfőbb oka: érdemdús öregurak nosztalgiakoncertje helyett tanulságokra épülő újjászerveződés. Mivel a múltat nem lehet meg nem történtté tenni, természetes, hogy az előadók szóba hozzák. A tanácskozás délelőttje az emlékezésé, annak összes vélt vagy valós sérelmével együtt. Fekete Gyula író szerint „a rendszerváltást a bolsevik párt vezényelte és vezényli”, majd Antall Józseffel szemben felmelegíti az MDF-SZDSZ paktumvádját. Holott tételesen nem került sor ilyesmire, ugyanakkor valamiféle megegyezés nélkül működésképtelenná válik az újsütetű demokrácia. Fekete szól a magát antikommunistának álcázó SZDSZ-ről - sokadszor is helytállóan - ugyanígy a nemzetnek a kettős állampolgárság elutasításában megnyilvánuló züllöttségéről, végül szellemesen azzal fejezi be: „Nem látszik célszerűnek Augiász istállójának kitakarítását ökrökre bízni”. Csoóri Sándor az írástudók árulásáról beszél, példaként említve Esterházy Pétert, a Hitel egykori szerzőjét, aki az apját besúgóvá alacsonyítók örököseitől kitüntetést vesz át. Azt is mondja, annak idején nem a szabaddemokratákkal, inkább a néppel kötöttek volna paktumot. De melyikkel? A múlthoz ezer szállal kapcsolódó, közel nyolcszázezres párttagsággal? A megszállókkal pálinkáért, kolbászért gumiabroncsot csencselőkkel? Munkásőrökkel, jelentgetőkkel és egyéb kollaboránsokkal? Vagy a szétvert középosztály roncsaival, a lakótelepekre zsúfoltakkal, a téeszekbe nyomorított gazdákkal, a Trabant kiutalásra várakozókkal, a titkon hívőkkel, a megfélelmlítettek seregével? Úgy látszik, a résztvevők egy részére nézve ma is érvényes a találkozón elhangzott megállapítás: a kezdet „harmatos lelkű írók naivitásának” köszönhető. Az MDF első elnöke, Bíró Zoltán a magyar megmaradás érdekében új rendszerváltozást szorgalmaz, hozzátéve: „civakodás helyett egy pontra kell igazodni”. Majd szelíd szavú irodalmár létére bekeményít: „A tébolyult pusztítás megakadályozása nem lehet más, mint a Gyurcsány/Kóka-féle bűnszövetkezet mielőbbi eltakarítása.” Józan baloldaliakkal együtt muszáj a kijelentéssel egyetérteni. Nagy várakozás előzi meg Csurka István felszólalását. O egy írói képpel ugyan „kaszát-kapát-kisbaltát” és „maffiás államcsínyt”emleget, de elutasítja az erőszakot, sürgeti az úniós jogrend tiszteletbentartását, a munka és a tőke viszonyának szabályozását, kétkamarás parlamentet, a jobboldal egységét és a privatizáció felülvizsgálatát. Csupa érdemi javaslat. Ám Csurka nem az lenne, aki, ha a néhai őskommunista Apró Antal leánya, Gyurcsány anyósa, Piroska asszony eredeti nevét (Klein) nem hozná szóba, továbbá ha egy Leisztinger nevű ingatlanspekuláns háttéréként nem az USA-t és Izraelt jelölné meg. Für Lajos az Antall-kormány honvédelmi minisztereként ütőképes haderőt akar. Óhaja magától értetődő, bár nem ártott volna szóba hozni: a NATO tag Magyarorországnak ma már a hadseregszervezésben is más a feladata, mint tizenhét, vagy akár tíz évvel ezelőtt. A Varsói Szerződés elhagyására, majd annak felbomlására épp az ő idején került sor - ami Antall és Für múlhatatlan érdeme; a moszkvai tárgyalásokon nem kis bátorság kellett hozzá - ugyanígy ők fordították a szekérrudat a NATO felé. Ezért meglepő, hogy a szervezet említetlen marad. Pedig az általa is vallott antalli hármas prioritás egyike a transzatlanti integráció; erre hivatkozhatott volna az egykori hadügyér is. Kiss Gy. Csaba, a közép-európai irodalom és művelődés szakértője, az MDF külügyi bizottságának Jeszenszky Gézát követő elnöke a kádári gyökerű sajtóelitet ostorozza és annak semlegesítését szorgalmazza. Érthető, bár a Hír tévé, az Echo tévé, a Lánchíd rádió, az erős Magyar Nemzet, a felívelő Magyar Hírlap és más jobbközép orgánumok a képet legalább is árnyalják. Pénz, tehetség, elszánás: a balliberális médiatúlsúly kiegyenlítéséhez ezekre van szükség, ám a felsoroltakra Kiss Gy. szót sem veszteget. Arra sem, hogy a rendszerváltozás kezdetén népiek és konzervatív demokraták a sajtót illetően hihetetlen hozzá nem értésről tettek tanúságot. Az újságírókra akkoriban Antall is szánt egy tartalmilag helytálló, de nem épp diplomatikus megjegyzést: „Senki által meg nem választott politikai mikiegerek” (értve a sajátjaira is). A hiátus nem került szóba, márpedig enélkül a felszólalás nem több, mint malaszt. Netán az író emlékezete mulaszt? Lezsák Sándor a tőle megszokott derűt és optizmust sugallva sorolja a teendőket: a régi toldozott-foldozott helyett új alkotmányt, a köztársasági elnöki intézmény megerősítését, nemzetgyűlést a határon túli magyarság részvételével, (egykori pedagógusként) magas szintű, kisebb csoportokba szervezett oktatást, a helyi közösségek összefogását, sőt, a polgárőrség és a gátőri-mezőőri szolgálat újjászervezését. Utóbbi javaslatán gúnyolódik legtöbbet az ellenoldal. Nem tudni, mi okból. Lehet ostobaság, de tudatos elhallgatás is. A javaslat háttere a súlyosbodó romabűnözés, mely egyformán sújtja a cigányságot és a kárvallottakat. Az etnikai indíttatású gaztettek egyik vétlen áldozata nemrég emlékművet kapott. Az erdőőrre pár napja baltával támadó, agyonlőtt fatolvaj nem számíthat rá. Lezsák nem mondja, de: idáig jutottak - és jutottunk, barátaim. Pár helyen tanártól a régi zsidótemető látogatójáig, erdőkerülőtől a dinnyecsőszig senki sincs biztonságban, vagy a határjáráshoz hadiállapotra emlékeztető készültségre van szükség. Nehéz mindezek után jóízűen ebédelni, bár Lezsák magyar újjászületésben bizakodó szavai lélekemelőén emlékeztetnek a húsz éve elhangzottakra. Délután Az előadó, Fricz Tamás politológus azzal kezd: a demokratikus intézmények válságba jutottak. így van, még ha a parlamenti többség székeihez és befolyásához ragaszkodva nem is vesz róla tudomást. Bár e kijelentést a köztársasági elnök több közjogi érvényű nyilatkozatban erősítette meg és véres rendőri erőszakba torkolló tüntetések nyomatékosították, Fricz szerint egyetlen megoldás létezik: az ellenzéki képviselők lemondása, ezzel új választások kikényszerítése. (Más kérdés, e lépéssel választóiknak hogyan számolnának el az érintett honatyák, nem szólva a bekövetkező alkotmányos bizonytalanságról és mi tagadás: egyéni érdeikről). Ha a milliárd forintokba kerülő időközi választásra a jobbközép távozása miatt kerülne sor, a balliberálisoknak könnyű lenne a lakosság egy részével elhitetni: a szavazás oka az ő zsebükbe nyúlkáló fideszes hatalomvágy. Mérvadó elemzésekből is hiányzik Ángyán József professzor szenvedélyesen tényszerű felszólalása. Egy kormányelőterjesztés döbbenetes adatait sorolja: hány iskolát akarnak bezárni, (az eddigieken kívül) milyen jövőt szánnak az ezer fő alatti településeknek, hogyan sorvasztanák a gazdálkodókat az átalakítandó birtokszerkezettel és így tovább. Ángyán a szöveget elolvasva kérdi az akadémikus javaslattevőt: Mi történjék a települések lakóival? Válasz: Költözzenek el. A profeszszor ehhez csak annyit tesz hozzá: az ország falvainak több, mint fele ezer főnél alacsonyabb lélekszámú. Az elszömyedés moraja után nem véletlen kap vastapsot. Ugyanígy Morvái Krisztina, a Civil Jogász Bizottság társelnöke. Jól felépített beszédében forró szavakkal emlékeztet rá: a polgári és polilitikai jogok terén nincs helye kompromisszumnak. íme egy vonzó és hiteles nő, aki egyetemi oktatóként nem csak a téma szakértője, de szónoknak is kiváló. Nem hagyja, hogy feledésbe merüljön a tavaly októberi véres eseménysorozat, a vétlen áldozatok kálváriája, a hatalom felelőssége, az átlátszóan manipulativ szándék, mely a történteket - itthon és külföldön egyaránt - próbálja meghamisítani és eljelentékteleníteni. Széles Gábor nagyvállalkozó a jelenlegi gazdaságpolitikát a kínai kulturális forradalom zűrzavarához hasonlítja - joggal - és azt mondja: a reformnak nevezett kapkodás minden eleme a rombolásról szól. Az egykori Népfrontelnök, államminiszter, politikai bizottsági tag Pozsgay Imre önvizsgálatról beszél. (Szerinte) nemzeti vagyonleltárra lett volna szükség, radikálisan át kellett volna alakítani a médiát, a diktatúra képviselőit ki kellett volna zárni a hatalomból. Az intézményrendszer rossz alkuk során formálódott azzá, amivé: egy kisajátító szűk réteg bázisává. így van, még ha a választások során a nép csekély többsége szentesítette is. Más kérdés, hogy ebben miféle szerepet játszottak a rendszerváltoztató értelmiségiek és félértelmiségiek, szakértők és laikusok, lelkesültek és haszonlesők egyaránt. Pozsgay sem tesz említést a korszak nemzetközi realitásairól, melyeket végül Orbán Viktor foglal össze, a lehető leg világosabban. Beszédét feszült várakozás előzte meg. Sokan latolgatták, hogy az adott szövegkörnyezetben, jórészt a (közel)múltat képviselő politikusok felszólalásai után mit közöl - és hogyan. Enyhén szólva is veszedelmes kötéltánc a balliberális sajtó kitüntető figyelmét élvezve a nap emlékező, helyenként ellentmondásos szellemiségéhez kapcsolódni, kivált, hogy a történelmi összejövetelen Orbán jelen sem volt. Megszólalása két tényt rögzített. Az egyik: a nyolcvanas évek végén a Nyugat sokkal inkább tartott a közép-európai térség antiszemitizmusának és pusztító nacionalizmusainak újjáéledésétől, mint a posztkommunista elit átmentődésétől és hatalmon maradásától. A másik: ez a hozzáállás változóban van. Kezdik belátni, hová vezet a balliberális erkölcsi relativizmus, a kiüresedés, az értékek megkérdőjelezése. Ott népességfogyás és sorvadás, itt ugyanez, tetézve a szociális válsággal, korrupcióval, zuschlagolással. Nem kánaán a Nyugat - mondja Orbán - csakhogy demokratikus értékeiben, szervezettségében és a társadalmi szolidaritást illetően ma is példaadó. így hát nem kérdés: a magyarság a nyugati, vagy a keleti utat választja-e. Szó van az újjászülető orosz (gazdasági) imperializmusról is, mely egy kis országra nézve veszélyesebb, mint a nagyokra. Végül a mocsárból kivezető útként és nyugatos megoldásként a népszavazást ajánlja, melyhez a beharangozott 48 óra során közel háromszázezer aláírás gyűlt össze. Orbán Viktornak sikerült elkerülni a múltba merengés csapdáját, az emlékezés romantikáját, s hogy némely vitatható felszólalással akár érintőlegesen is azonosuljon. Egyetlen kifejezésén kárörvendett az ellenoldali média: a „Putyin pincsijein” - jóllehet pár ciklusról-ciklusra vergődő nyugati politikus - köztük a Gazprom zsoldosává szegődő nyugdíjas Schröder kancellár - kimondatlanul is annak tekinthető. Orbán fején találta a szöget, vagyis megintcsak nem a szög találta el a kalapácsot. Az első lakiteleki tanácskozás epés kritikusai ma már belátják: nyugatosan demokratizáló törekvések történelmi helyszíne; a nyilatkozat a rendszerváltozás forgatókönyve és legfontosabb dokumentuma. A mostani találkozó elismerésére tán nem kell újabb húsz évet várni. Balliberálisék ezidőtt meghamisítva emlegetnek egy antalli kifejezést: a „törpe minoritást”, ami annak idején az SZDSZ-re vonatkozott. Ma sokkal inkább, ennek ellenére az évfordulós lakiteleki résztvevőket nevezik így, csak mert szóba hozzák az országvezetés gazemberségét, ferdítéseit és romboló cinizmusát. Kétségtelen: a hangvétel jórészt dühödt és keserű, de mi más lehetne az elmúlt öt esztendő fejleményei nyomán? Amikor egy magát demokratikusnak hívő ország - és annak hazudó miniszterelnöke - képes elfogadni, utóbbi tovább erőszakolni az újabb és újabb megszorításokat, az egészségügy, a társadalombiztosítás és az oktatás szétverését, a vasút elsorvasztását, az adóprést „az állami szintű korrupciót? Gyurcsány bárhová merészkedik, a környéket hermetikusan lezáratja. Alaposan (többek közt esernyővel) felfegyverzett kommandósokkal veszi körül magát. Vagyis retteg, nem csak a tiltakozóktól, saját választóitól is. Lakitelek megállapításait éppúgy, mint a miniszterelnök félelmeit az október huszonkettedikén történtek keservesen igazolják. Újabb tömeges tiltakozásra újabb erőszak, könnygáz, vízágyú, szorítóbilincs. Tán ez is hozzájárul egy új többség kialakulásához, mely Gyurcsány és bűntársai visszavonhatatlan bukásához vezet. Lakitelek -1987 Lakitelek - 2007
