Nyugati Magyarság, 2007 (24. évfolyam, 2-12. szám)
2007-07-01 / 7-8. szám
16. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2007. július - augusztus A kétarcú város DOMONKOS LÁSZLÓ Vannak városok, amelyek hűséggel őrzik az előzetes hírverés, a sznob elvárások - no meg a hagyományok ereje által a látogatóra erőszakolt képet: az ilyen települések akkor sem okoznak csalódást, ha várakozásainkban csalatkozván, rokon- vagy ellenszenvünk olykor bizony furán reagál velük kapcsolatban. Ilyen város London, Róma, München vagy éppen Pozsony és Kolozsvár is. Prága nem ilyen. „Arany Prága”, „a Moldva gyöngyszeme”, sőt, „Európa szíve” , mi több, „ minden városok anyja” - hogy ne is idézzük tovább a szlogeneket - pontosan olyan, mint az a nő, akiről minden hiteles ismerősünk azt állítja, hogy aranyos, kedves, nekünk való, az első benyomások (szerény, kedves, illedelmes, stb.) ugyanezt támasztják alá, aztán némi idő múltán kiderül: az illető idealizált képe enyhén szólva kétarcú, a szép mellett a visszataszító, a becsülendő mellett az ostobán kártékony, a vonzó mellett a lehangoló is jelen van, igencsak erőteljesen. Az ilyen nőt is lehet persze szeretni - olykor, sajna, túlságosan is - , csakhogy valamirevaló férfi e felismerések után azt kell mondja: álljunk csak meg egy-két polgári szóra, vizsgálódjunk, elemezzünk kicsit. Ez ugyanis minden reális ítéletalkotás alapja. „A cseheket nehéz nem szeretni” - írta nemrégiben Bayer Zsolt a Magyar Nemzet hasábjain. Barátilag és egyben kollegiálisán ajánlom különben becsült Zsoltunknak, ugyan várjon tikkadtan a nyitásra Havel és Hrabal Clintonnak is megmutogatott, nevezetes Arany Tigrisének fülledt és szűk bejárati folyosóján, majd élje át, ahogy durván ellökdösik az asztaltól, hová leülni készül, másikhoz irányítva, várjon vagy húsz percet a sörére, amit úgy csapnak le elé, mint rabszolgáknak a kegyesen kiosztott járadékot, lássa a nem is leplezett utálkozást a középkorú, feltűnően közönséges és kihívó arckifejezésű, már megjelenésükben is agresszív pincérek borostás képén. Vagy a szállodában magyarázza el harmadszorra is a szobaszámát három-négy nyelven a húsz év körüli recepciósnak, aki cinikus vigyorral úgy tesz, mintha nem értené és makacsul az üres, kulcsot nem tartalmazó, 8-as számú fakkot mutogatja a kilences helyett, hogy az ember - ha már nem csapta pofán az arcátlan nyikhajt - már indulna be a pult mögé, hogy ő maga akasssza le a helyéről a saját szobakulcsát.. .És ugyanez a recepciós véglény köszönni még véletlenül sem képes, egyetlen nyelven sem. Meglehet, már ennyi bőven elegendő lehetne nem szeretni (üzenem Bayemek, egyáltalán nem is annyira nehéz!) - node (jaj jaj!) mennyire is nem korrekt politikailag ilyesmit úgy általában mondani népre, népcsoportra, bizony, bizony. Hiszen az előítéletek, ugyebár, meg a túlzó általánosítások, és különben is, tudvalévőén mindig akad búza is a konkoly között (elvétve, tegyük hozzá gyorsan).Egy neoliberálice és divattanilag maximálisan felkészületlen pusztai magyar atyafi a közelemben viszont csupán úgy nyilatkozott, hogy ez a drága, hülye naív magyar nép iparkodna nagyon szeretni meg becsülni ezeket és már nem is akarja észrevenni, hogy váltig utálnak bennünket, különben az egész, úgynevezett közös történelem máig ezt bizonyítja, egészen Benesig és tovább. Ám ne is menjünk ennyire messze. Csak ide a főpályaudvar környékére. Ahol baromi szennyben, bűzben, szeméthalmok és ürülékhegyek között botorkálhat fel az ember az óriás buborékokat formázó, üvegezett építményekben egy szinttel följebb. Hogy a szó szoros értelmében belebotoljék a magukat éppen belövő, fetrengő ifjú narkósokba, szerteszórt tűk, melegítéshez használt eszközök mindenfelé. Ilyet ily naturálisán eddig csak Amszterdamban láttam, de akkor még nyugat és kelet egészen mást jelentett és 1986 decemberét írtuk. Igaz, nagyon mást jelent mindez most is. A hivatalos, szinte ájult csodálat ellenére soha nem szerettem különösebben a Svejket, noha elég korán megismerkedhettem vele. Igencsak bugyutának, olykor szükségtelenül, teljesen funkciótlanul közönségesnek, öncélú kivagyisággal mocskos szájúan „odamondogatósnak’ éreztem, az alig leplezett, elég sután elkenni próbált néhány magyarellenes kitételről nem is beszélve. (Utóbbiak, mivel a vaskos - egyébként befejezetlen - mű arányaihoz képest terjedelmükben eltörpülnek, szinte-szinte jelentéktelenek, őszintén szólva inkább afféle furcsálkodást, kicsit döbbent, de aztán „rálegyintő” csodálkozás-félét váltottak ki belőlem.) Az az egy-két, ma már klasszikusnak számító, eredetibb figura és kitétel (Dub hadnagy, Bretschneider, a legyek által le.. .t Ferenc József császár őfelsége,stb.) a mű „parttalan antimilitarizmusával” (mai értelmezésben:igencsak korlátolt és infantilis pacifizmusával) egyetemben úgy tette helyre mostanra bennem Haseket a derék cseh katonájával együtt, mint a világirodalmi legendává gondosan Prágai pillanatok fölpumpált középszerű művek egyik iskolapéldáját. Node ha már itt vagyunk, persze hogy meg kell keresni a legendás, valóban létező, Kehely (U Kalicha) nevezetű műintézetet. És láss csodát: ugyan még ki sem nyitottak, lefegyverző kedvességgel és szeretettel fogadnak és invitálnak befelé. (Minél nyíltabban és leplezetlenebből tudtukra adjuk magyarságunkat, annál inkább.) És tört magyarsággal bár, de nagyon kedvesen magyaráznak és mutogatnak, igen, itt van a császár legyek által megkezelt képe és maga Svejk és Bretschnider, Lukás főhadnagy, Dub hadnagy és többiek, mind, magyar étlapot hoznak, borivó létemre el kell ismernem, hogy a sörük egyszerűen fenséges, amikor pedig a tűrhető és korrekt számláról is a derék katona vigyorog reánk, egy aprócska, néma - bár váltig kissé gyanakvó - közép-európai főhajtás azért kijár. A zsidó Prágáról azt írja az útikönyv, akkora jelentőségű volt, hogy az a mondás járta, több itt a tóra-tekercs, mint Jeruzsálemben. Annyi tény: az itteni Józsefváros enyhén szólva egészen más, mint a budapesti... A zsidónegyed azonban a pesti zsinagóga környékétől is jócskán elüt: hivalkodásmentes, (talán komplexusmentest is írhatnék), ami meg világhírűvé teszi - Löw rabbi, a gólem, a régi-új zsinagóga, Franz Kafka - az valahogyan, igen jó üzleti érzékkel, tapintattal és mértéktartással tálaltatik. És nemcsak azért, mert például az igazi Kafka-emlékhelyek nem ide koncentrálódnak vagy mert zsinagógákat másfelé is találni a városban: itt a zsidóság, kiváló intellektuális képességének és jó emberismeretének köszönhetően, alighanem idejekorán felismerhette (akárcsak a Balkánon vagy Lengyelországban), hogy egy öntudatában erőteljes, népi erőforrásainak és lelki-alkati tartalékainak töretlen lélekkel birtokában lévő befogadó közegre talált és sokfelé feleselni képes érzékenységével azonnal kellőképpen reflektált is erre a tényállásra. Magyarán: a prágai zsidóság - időben előtte és utána egyaránt - pontosan tisztában volt azzal, hogy ez itt Edvard Benes és Jan Masaryk népe. Az, amely könyörtelen beamter lett a Bach-korszakban Magyarországon, lelkesen támogatta 1945-ben ama dekrétumokat, 1968 után pedig nem legnagyobb írójára, Milan Kunderára hallgatott a lét elviselhetetlen könnyűségét illetően. Egy magára akár csak valamicskét adó közép-európai zsidó enteéllektüellenek ennyi bőven elég, hogy tudja, hány az óra, Vekker úr. Tudták, tudják is. Az már csak bennünket, jó naív pusztai magyarokat minősít, hogy szombaton délben hosszú percekig értetlenkedve csodálkozunk, hová tűnt,, miért van zárva a töméntelen gólem- és egyéb árus a Józsefváros kellős közepén... Amikor Faludy György a második világháború befejeződése után Amerikából hazafelé tart, megáll itt Prágában. „Hánytató sovinizmust” tapasztal, olyat, saját szavai szerint - némi önvizsgálatra kényszerülhetett Gyurka bátyánk- „melynek magyar változata ellen annyit harcoltam ” —írja a Pokolbéli víg napjaimban. Nem tudom, pontosan mi ellen harcolhatott korábban idehaza Faludy, de az biztos, hogy Budapesten cseh és magyar ember együttesen soha nem járhatott volna úgy, ahogyan ő ’’Wesely, a rádió szociáldemokrata igazgatója mélységes sajnálatát fejezte ki, amiért nem állíthat mikrofon elé - de hát megkell értenem, elvégre magyar vagyok..Kárpótlásként ugyan körbevitt Prágában...a Vencel téren csak nagy nehezen menekültük meg attól, hogy véresre ne verjenek mindkettőnket.” Még ennél is érdekesebb viszont, mit ír arról a Masarykkal való találkozásáról, akit ugyan szinte mindenki Benessel együtt a trianoni Cseh-Szlovákia életre csalójának tart, mégis őt tartják különbnek a dekrétumok Prágában szép, egész alakos várbéli szoborral is megörökített atyjánál. (Masaryk nem Benes- írta szinte kétségbeesett bizakodással, hinni-akarással a felvidéki magyarság két világháborúközötti egyik legkiválóbb embere, Peéry Rezső is.) Faludy Masarykkal is találkozik.” Szellemes volt és elragadó, mint mindig” idézi fel alakját a Villon-átköltések mestere. „A csehek felől sem táplált illúziókat, és népe bátorságát Hüvelyk Matyiéhoz és Svejkéhez hasonlította; de világos volt, hogy a helyzetet tudomásul vette és nem képes rajta változtatni. így illúzióimat fel kellett adnom.” Ami az illúziókat illeti - ha még netán volnának - javaslom, ne bolygassuk. . .A legbátrabbat, az egyetlent, az igazit keressük most, hogy néma főhajtással tényleg tiszteleghessünk krisztusi áldozata előtt.Az egész hatalmas Vencel téren sehol egy tábla, útbaigazító felirat, figyelemfelhívó jelzés, hogy hiszen itt, a közvetlen közelünkben gyújtotta föl magát az orosz megszállás elleni tiltakozásul egy 21 éves fiú. Már közvetlenül a tér legfelső részén. Szent Vencel szobránál vagyunk, a rendőrnő rámnevet és előre lefelé, a lábunk elé mutat - ott! Igen, valóban ott az aprócskatábla JanPalach 1948-1969, képe mellett őt a halálba később követő társa, Jan Zajic fotója is. Amott szemben, a nemzeti múzeum lépcsőjén történt, igen, a város egy másik pontján tér is van róla elnevezve. Állunk, álldogálunk itt és haloványan sejtjük, hogy nem is csak Jan Palach fiatal életét gyászoljuk itt. A Károly-hídon áramlik a tömeg, a turistainvázióba enyhén bele lehet itt bolondulni. Már vagy negyedszer jövök át „a” prágai hídon, mégis akkor csap meg valami - elemi erővel - amikor a híd közepe táján, a nyüzsgés, az embervadon legbelső sűrűjében két fiatal fiú gitárral, szájharmonikával bluesokat játszikanost éppen a Midnight special-t. A bluesról azt mondják - régóta osztom ezt a vélekedést - , hogy a megalázottak és megszomorítottak muzsikája, hadd tegyem hozzá: igen szuggesztív, magával ragadó muzsikája, ahol a szigorú keretek között végtelen számú és gazdagságú variációs lehetőséggel kell elbírni -akár maga azélet. Nem véletlen, hogy James Jones feledhetetlen Most és mindörökké-jében is az egyk középponti motívum egy blues. Szóval szól, száll, zeng a blues, a Midnight special című, legelőször 1970-ben, Hódmezővásárhelyen a seregben hallott blues itt Prága közepén, a zsúfolt Károly-hídon, a Moldva fölött, a vár, a Hradzsin alatt. Talán mégsincs minden végérvényesen elveszve, sugallja az egyik akkord, de méltóságteljesen rágördül a másik, ez itt a végső, a legvégső búcsú ideje, üzeni, azután jön a harmadik - tézis-antitézis-szintézis - és újrakezdi az egészet, csak egy kicsit másként. Mielőtt a Most és mindörökké főhőse, Prewitt meghal, a legutolsó másodpercekben szembesül a legfontosabbal. (Meglehet, mint én Prágában.) ,Mintha csak duplán látott volna.azt is látta, hogy igazából nem lesz vége, sohasem lesz vége.. .Szóval mégiscsak igaz. Jólesett tudni, hogy igaz volt.” Jólesik ezt tudni, Prágában, a Károly-hídon.
