Nyugati Magyarság, 2007 (24. évfolyam, 2-12. szám)

2007-07-01 / 7-8. szám

2007. július - augusztus

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

13. oldal

DR. JAKUS JÁNOS

A magyar-jugoszláv katonai szembenállás az ’50-es évek elején VII.

(Harc a magyar és a jugoszláv biztonsági szolgálatok között)

(Folytatás az előző számból)

Ezek, az adott településhez ezer szállal kötődő emberek, gyakran választották a menekülés útjának Jugoszláviát. Akinek sikerült átjutnia a határon sok esetben csöbörből-vödörbe került, ugyanis az UDB hálóján fennakadva vállalniuk kellett az ügynöki munkát. A menekültek, a különböző presszióknak engedve rövid, hevenyészett felkészítést követően immár az UDB megbízásával visszatértek Magyarországra.

Több esetben előfordult, hogy a jugoszláv határőrizeti szerv csábításának engedve, az otthon maradottak kilátástalan helyzetét tapasztalva, vagy csak kalandvágyból, magyar határőr katonák, de alakulatoktól megszökött sorkatonák is átmentek Jugoszláviába, majd pedig az UDB beszervezett ügynökeikként, megfelelő iratokkal és-felszereléssel ellátva, immár feladattal tértek vissza az országba. Az elfogott UDB ügynökök között - nem voltak kevesen - előfordult olyan is, aki semmiféle magyarországi kapcsolattal sem rendelkezett. Az UDB-t lényegében minden érdekelte, ami Magyarországon történt, különös hangsúlyt fordítottak azonban a magyar és szovjet haderőre vonatkozó információk megszerzésére, a Magyarországon menedéket talált jugoszláv emigráció ellenséges tevékenységének és terveinek a felfedésére.

Jugoszlávia számára pontos információkra volt szükség arra nézve, hogy a TI. megbélyegző határozatait követően, milyen szankciókkal kell számolnia az önállósodás irányába tett további lépéseket követően. Az állam biztonsága, illetve a politikai csapdahelyzetből való kiútkeresés pontos információk és adatok megszerzését követelte meg. így az illetékes jugoszláv szervek nem

Egy magányos, úgynevezett kormos traktor áll a hódmezővásárhelyi Emlékpont Múzeum első termében. Persze, a traktor, ha nagyon akarná, még most is művelné a földet, hiszen erre teremtették, szorgos gazdájával együtt. A traktor azonban múzeumi darab, része az örökkévalóságnak, könnyáztatta és rozsdamarta. Egykori gazdái több száz fényképről tekintenek le a falakról. A fényképekről azonban nem az élet, hanem a halál köszön ránk. Kifosztott, felgyújtott, enyészetbe veszett tanyák, a kiszáradt kút mellett az éhen pusztult jószágok, a szikár arcokat pedig olyan mély barázda szántotta fel, hogy ezen még a körmös traktor is elcsodálkozik. A múzeumnak ezen terme a kommunizmus rémtetteiről szól.

Az akkori pártvezetés, a Rákosi, Gerő, Farkas, Révai alkotta „négyesfogat”úgy ítélte meg, hogy három, legfeljebb négy év elegendő ahhoz, hogy a magyar parasztság túlnyomó többsége termelőszövetkezeti taggá váljon. A földjéhez ragaszkodó parasztok szövetkezetekbe kényszerítése érdekében a politikai vezetés minden eszközt igénybe vett. Mindaz, ami az országban történt, különösképpen igaz volt Hódmezővásárhelyre, ahol az országos folyamatok gyakran szélsőséges formában jelentkeztek.

A vásárhelyiek a többi fejlettebb alföldi mezőváros népéhez hasonlóan szabadsághoz szokott emberek voltak. Ezt a szerves fejlődési folyamatot szakította meg a kommunista diktatúra.

Hódmezővásárhely jellegzetessége a városhoz tartozó kiterjedt tanyavilág volt. A tanya jellegzetesen magyar települési forma. A 18. sz. végére Vásárhelyen már fejlett szállás-tanyarendszer alakult ki. A tanyavilág kialakulásának következő nagy korszaka a 19. századra esik. Ekkor a szántóföld olyan gyorsan terjeszkedett, hogy annak szélei az anyatelepülésektől már elérhetetlenek voltak. Hódmezővásárhely környékén a szántóterület növekedése a Tisza szabályozásával, az egykori árterek meghódításával és a Puszta kiosztásával függött össze. A 20. század elejére Budapest, Debrecen

késlekedtek az operatív akcióik megindításával Magyarország irányába. Déli szomszédunk jól felépített hírszerző szervezetei ügynökeinek jelentős részét a Jugoszláviában élő és magyarországi kapcsolatokkal rendelkező magyar közösség köréből verbuválta, más részét pedig az ott menedéket találó üldözöttek köréből szervezte be.

A biztonsági szolgálatok közötti éles összecsapások legnagyobb gyakorisággal az államhatár mentén zajlottak, ahol az ÁVH is alkalmazta szinte ugyanazokat a módszereket, amelyeket az UDB használt az ügynökhálózatának kiépítése során.

Az illegális határforgalom az ellenségeskedés kezdetén igen nagy számot mutatott, amelynek rövid idő alatt véget kellett vetni. A probléma megoldásához radikális eljárás kidolgozására volt szükség. Egyfelől erősíteni kellett a HK-ek személyi összetételét, ugyanakkor döntés született az államhatár műszaki megerősítéséről, egyben fokozni kellett a felderítő tevékenységet, és a határ menti hírszerző hálózatok kiépítését.

Az államhatár mentén megkezdődött műszaki zárrendszer kiépítése, illetve az erődítési munkálatok megkezdése, nemhogy javította volna, de inkább súlyosbította a határőrizeti helyzetet, amennyiben rendkívüli módon elszaporodtak a honvédség és a határőrség állományához tartozó katonák átszökései, illetve annak kísérletei a jugoszláv oldalra. Ugyanakkor a robbanó műszaki zárak telepítésének során, illetve azt követően nagyszámú csonkolásos, illetve haláleseteket eredményező baleset is bekövetkezett, de nem volt ritka eset az öncsonkítás, illetve az anyagi visszaélés és egyéb más bűncselekmény (gyilkosság) elkövetése sem. A műszaki zárrendszer kiépítésével egy időben folytak az új őrsök elhelyezési körletének az építési munkálatai is. Az őrsök laktanyái 1-2 km távolságra épültek az államhatártól úgy, hogy a részükre megszabott 8-12 km-es határszakasz ellenőrzése és védelme biztosított legyen. A külvilágtól való elzártság a napi nyolc óra időtartamú járőrszolgálat és az azzal együtt járó fokozott fizikai igénybevétel, valamint az ellenséges elemeknek bármikor, bárhol bekövetkező támadásai következtében fellépő pszichikai megterhelés rendkívüli igénybevételt jelentett a sorozott állománynak a három éves szolgálat alatt. Ez a fizikai és pszichikai terhelés a hivatásos állományt is érzékenyen érintette. Mind ezt nem kompenzálta az sem, hogy az ÁVH-nál szolgálatot teljesítő sor- és hivatásos állomány juttatásai messze meghaladták a hadseregben szolgálatot teljesítők járandóságait.

Az abban az időszakban szolgáló határőrtisztek visszaemlékezései alátámasztják ezt a megállapítást, hiszen szinte kivétel nélkül felemlítik azokat az embertpróbáló helyzeteket, eseményeket, amelyeknek akkor részesei voltak.

Összegzés: A „béketábor” és Jugoszlávia közötti politikai nézetkülönbségeknek a fegyverek erejével történő rendezési szándéka Magyarország számára súlyos következményekkel járt. Az erőszakszervezetek túlfeszített fejlesztése rendkívüli áldozatokat követelt a magyar társadalomtól, ugyanakkor pedig a fegyveres erőket sem volt képes olyan állapotba hozni, hogy azok megfeleljenek a politika által szabott követelményeknek. A hadsereg-fejlesztés változatai, illetve a háborús alkalmazás koncepciói a pillanat ötletei voltak, miközben a belső viszonyok, amelyek

egy haderő összetartó erejét döntően befolyásolják, lényegében kaotikus állapotokról árulkodtak és kihatottak a háborús alkalmazás eljárásainak kidolgozatlanságára. A szovjet tanácsadók, valamint a politikai intézményrendszer megjelenése a hadseregben nem támogatták a belső rend és fegyelem megteremtését, de a gyakori parancsnokváltások sem segítették ezt a folyamatot. A kiforratlan parancsnoklási stílus pedig egyenesen szembe ment a társadalom felé közvetíteni kívánt hadseregkép kialakításának folyamatával.

Az AVO/AVH társadalomban betöltött „túl hatalma” úgyszintén károsan hatott a magyar fegyveres erők fejlesztésének menetére. Ugyanakkor az AVO/AVH, mint a biztonsági szolgálatok gyűjtőszervezete, a hatékonysági mutatók felfutása mellett, inkább terror alatt tartotta az ország lakosságát - így a fegyveres erőket is -, mint sem az élet nyugodt körülményeit biztosította volna.

A háborús fenyegetettség időszakában a két ország biztonsági szolgálatai centralizált irányítási struktúrába szervezve összpontosították erőforrásaikat, ugyanakkor - bizonyos értelemben - ki is kerültek az állami szintű ellenőrzés/ felügyelet alól és így a „törvények felett állva” bármikor, bármit képesek voltak befolyásuk alatt tartani.

Alkalmazott módszereik tárházából nem hiányoztak a gyilkosságok, kínzások, emberrablások, illetve a hamis/igaztalan vádak alapján történő kegyetlenkedések, és bírósági ítéletek sem. Mind ez vonatkoztatható az ÁVH- ra és az UDB-re egyaránt, amennyiben minden lehetséges módon megkísérelték a szemben álló fél szándékainak, képességeinek felderítését. Lényegében

ez hatott oda, hogy - mindkét ország esetében -a totális állam biztonságának kizárólagos letéteményeseivé váltak ezek a szervezetek, vagyis túlterjeszkedtek tulajdonképpeni funkcióik határain. Úgy az ÁVH, mint az UDB e szerint a gondolatmenet szerint szervezte és hajtotta végre feladatait.

Az AVH-nak - jugoszláv kapcsolatokkal rendelkező magyarokon kívül - a határ mentén élő délszláv lakosság megnyerése is fontos feladatai közé tartozott, hiszen az ügynöki tevékenység elsődleges velejárója, hogy az adott közegben történő eligazodás - nyelv és szokások ismerete, stb. - biztonságosan megoldható legyen. Erre mindenek előtt az ÁVH Határőrség fordított különös gondot, de a Vili. Főosztály és a VKF-2 ügynök hálózatainak építésekor is figyelemmel voltak erre a követelményre a döntéshozók.

A két ország biztonsági szolgálatainak összecsapásában a határőrségnek elsőrendű szerepe volt, amely szerepet elképesztő áldozatok árán, de mégis megfelelő hatékonysággal látott el. A vállalt áldozatok azonban mindenképpen aránytalanok voltak, legalábbis a túloldalon kioltott emberi életek és a haszontalanul elszenvedett saját veszteségek szempontjából.

A biztonsági szolgálatoknak a jelzett korban történő egymásnak feszülése - a mérhetetlen és felesleges emberi áldozat ellenére - nem vált nyilvánossá a magyar közvélemény előtt. Többek között még várat magára az ÁVH politikai hírszerzése és a katonai elhárítás tevékenységének és eredményeinek a feltárása, de a tárgyalt korra vonatkozóan kévés ismeretekkel rendelkezünk a Vkf-2 működésének eredményeiről is.

Vége

kiűzött emberek »büntetőtelepei«; mintha egy-egy »gulág« létesült volna, ahonnan nincs visszaút, csak a szögesdrótkerítés és a fegyveres őrök hiányoztak. A megszüntetett tanyavilágból sok családot ezekbe telepítettek át {...}

Hódmezővásárhely még mindig nagy határában 1950-ben öt tanyaközpontot, »falucsírát« jelöltek ki: Ráróst, Szikáncsot, Erzsébetet, Kútvölgyet és Batidát. Az első minden erőltetés ellenére sem fejlődött, teljesen megszűnt. A maradó négy sorsa a hozzájuk tartozó szövetkezet gazdálkodásától függött. A városban a legjobban a Vöröscsillag (később Hódcsillag) szövetkezet működött. Kezdetben ide tartozott Szikáncs, később, a halódó szövetkezetek egybeolvasztásával Batida és Erzsébet is. Amikor kezdtek a termőföldön kialakított telkek beépítésével utcasorok kibontakozni, megindult a vízmű-társulás és a postaforgalom. Megvalósult a tanácsi kirendeltség, építettek óvodát, iskolát, nyitottak földműves szövetkezeti vegyesboltot és kocsmát. Hetente több alkalommal megjelent az orvos és a védőnő. Ezeken a kis tanyai településeken egyedül temetni nem engedtek.” (Szenti Tibor: Tanyarendszerünk múltja és egyik jövőképe)

Az egyéni gazdálkodókból agrárproletárok lettek, tanyáikat elhagyták, így azok elpusztultak, elenyésztek. Velük pusztult immár végérvényesen egy több évszázados paraszti kultúra is. A tanyán nehéz volt az élet, mindenért keményen meg kellett dolgozni, de minden felszántott föld, minden megtermett termény, minden szaporodó állat, minden termésre forduló gyümölcsfa a tanyai család szorgalmát, eredményes munkáját bizonyította. Olyan világ volt ez, ahol mindenki ismert mindenkit, mindenkiről tudni lehetett, mit ér. A kommunista diktatúra alatt mindez egyszerre értéktelennek tetszett. A külvilág feleslegesnek ítélte mindazt a tudást, kultúrát, tapasztalatot, értékrendszert, ami a tanyasiak sajátja volt. A hagyomány megszakadt. Aligha folytatható többé. Hiánya pótolhatatlan űrt hagyott maga után.

Arató László

Megszakított hagyomány

és Szeged mellett Hódmezővásárhely vált a legnagyobb határral rendelkező településsé. A vásárhelyi tanyák túlnyomó többségükben „szántóföldi tanyák” voltak. A „tanya” szóhoz a szocialista korban erősen negatív kép társult. A „tanya” a vidéki elmaradottság, a szegénység és tudatlanság szimbólumává vált. A „tanyasi” lét szégyellni való, hátrányos helyzetet jelentett; már a tanyasi szó jelentése is pejoratív volt.

1935-ben Hódmezővásárhely összterülete, mintegy 131 752 kataszt ralis hold, szinte teljes egészében mezőgazdasági művelésre alkalmás terület volt. Az összes földterület 93,3 százalékán egyéni gazdaságok működtek. Számottevő nagybirtok Hódmezővásárhely határában nem volt. A tanyák kis részén már az 1930-as években használtak villanyáramot. A gazdálkodás a külterjesből á belterjes formába történő átmenet szakaszában volt. A polgárosodó középparasztság a tanyarendszer és a város meghatározó rétegét alkotta. Ahogy Szenti Tibor, a vásárhelyi tanyavilág legavatottabb ismerője megállapítja: „Fiaikat taníttatták, és közülük, legalább az egyiket visszahívták gazdálkodni. Tanyai olvasókörökben, az ezüst- és aranykalászos gazdatanfolyamokon művelték magukat. Közülük nem egy Hollandiában, Dámában járt és tanulta az ottani családi gazdálkodást. Okét figyelte a többi kisparászi, igyéke zett okét utánozni, hogy lépést tudjon telük tarianijf %■:'<" 'i'

A városban és környékén'a forareTorjh nem eredmcnyfczett radikif lis változást a birtokviszonyokban. Mindösszesen 6002 kát. holdat, ebből 300 kát. h. gyümölcsöst osztottak ki. A több mint 3000 igénylőből az igénybe vehető földterület szűkössége miatt csak a fele, mintegy 1500 család kapott földet, 200 család pedig házat, házhelyet.

Az 1948-ban meginduló kollektivizálás itt elsősorban a tanyarendszer ellehetetlenítését tűzte ki célul. Ahogy máshol, itt is a beszolgáltatás, az adóemelés és a tagosítás révén

fosztották ki a gazdákat. „Kuláknak” bélyegezték őket és szervezett hajszát indítottak ellenük. A tönkretételre kijelölt gazdák listáját, a „kuláklistát” az ország egyéb területeihez hasonlóan, itt is a párttitkár, a rendőrparancsnok és a tanácselnök állította össze.

Ahogy Szenti Tibor írja: „A kiszemelt gazdák akármennyit fizettek az adóhivatalnál, mire hazaértek már ott volt az újabb fölszólítás, hogy azonnal rendezzék az adóhátralékukat, mely annál nagyobb ösz\zegre rúgott, minél többet térítettek belője. A következő kifogás volt a beszölgáltatási kötelezettség elmulasztása. Már egyetlen tojás beadási elmaradásáért börtön járt. Egy ízben korommal kenték be a padláson talált darab szalonnát, mintha az penészes lenne és közszemlére kihely epék jj város főierenWf drogéria kirakatába. Akár a feudalizmusban a pellengérhez táwH' a szégyenoszlophoz kötve, mellé ültették MjgifíűL, gazdaasszonyt, nyakában táblával: »A dolgUtó nép elől dugta el a szalonnát«".

Földek összevonása ürügyén egyegy kisbirtokos gazdálkodót többször is ki- vagy elköltöztettek. így bántak el többek között Köcsi Istvánnal is.

Tanyája helyett a másik határban egy romos épületet „ajánlottak fel” neki és odaköltöztették. Amikor szorgalmas munkával az új portát is rendbe tette, visszaköltöztették az addigra már lepusztítőtt eredeti lakhelyére. Nyugta itt sem lehetett, mert hamérosan.innen is tovább költöztették. De ezt mát nem Volt hajlandó végigcsinálni. Ünneplő ruhát húzott, úgy feküdt az ágyába. Reggel, amikor ébresztették, már halott volt.

A „kulákok” üldözésének számos egyéb, közvetlen formája is volt. Ismét Szentit idézzük: „Korábbi nincstelen, irigykedő agrármunkásokat jelöltek ki dűlő-biztosoknak, akik dühödt ellenségei voltak a szorgalmuk által vagyonnal rendelkező, hol »büdös«, hol »piszkos parasztnak«, aki mint »népnyúzó, elnyomó réteg a kizsákmányolásból élt«. Ezek a

dűlő-biztosok — máshol rendőrök vagy ávósok - szüntelen járták a határt. Ha a kutya meg volt kötve, a gazdákat azért jelentették föl, mert nem védik a népnek termelt árut. Ha pedig a tanya körül szaladgált és nem tudtak tőle bemenni, azért büntették őket, mert a kulák rájuk uszította a kutyát. Máshol pisztolyt dugtak el, majd a következő nap látványosan megtalálták, és ez elegendő volt a »szocialista társadalmi rend elleni fegyveres ellenállásra való készülődés« vádjához.

A megszégyenítés eszközé volt, amikor pl. Székkutason, a rendőrt őrsön, két idős gazdának egymást kellett köpködnie, máskor pofoznia, ismét máskor lecsirkefogóznia es lekül akoznia. A fizikai kényszer előbb veréssel kezdődött, azután naphoszsz.at folytatódott a sarokban kukoricán, papucsszögön való térdeléfsel vagy falhoz állítással; amikor az. orra hegyével a napilapot kellett,a falhoz szorítani... A,/- O..Az egyik gazda fölakasztotta magát, a másik a kútba ugrottt a harmadik a Tiszának ment. >' *t A tanyarombolás 195Ö.-bén kezdődött. Ä kommunista diktatúra az önállóan gazdálkodó, földjéhez; 4radícióihoz ragaszkodó magyar fölcfc művelő parasztságot a „történelmi fejlődés” útjában álló, azt gáti® „tényezőnek” tekintette, melynek kiiktatása, likvidálása fontos lépés, a totális diktatúra kiépülése szempontjából . A tanyavilág végleges felszámolását ezért a kommunista \%zetés Vegül is. inkább a településpolitika segítségével oldotta meg/

„Az olyan nagy határú, egykori mezővárosok esetében, mint Szeged, Kecskemét, Hódmezővásárhely, központilag irányítva, a régi tanyaközpontokból önálló falvakat létesítettek. (A Szegedhez és fő közlekedési úthoz közeli Kistelekből, Mórahalomból, Sándorfalvából azóta kisvárosok fejlődtek.) Rajtuk kívül ismét csak erőltetve, szocialista tanyaközpontokat jelöltek ki. Kezdetben olyanok voltak ezek, mint a civilizációtól távol telepített, a közösségből