Nyugati Magyarság, 2007 (24. évfolyam, 2-12. szám)

2007-03-01 / 3. szám

4. oldal

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

2007. március

FRIGYESY ÁGNES

Rabszállító kocsi várta a magyar határon

Beszélgetés Grosics Gyulával, az Aranycsapat 81 esztendős legendás hírű kapusával- A Fekete Párduc, az Aranycsapat legendás hírű kapusa ül velem szemben. Honnan ragadt önre ez a megszólítás?- A fekete szerelésnek lehetett ebben szerepe, de hogy ki, mikor, hol és miért aggatta rám ezt az elnevezést, nem tudom. Egyszer Szepesi Gyurival beszélgettem erről, aki azt mondta: ő a régi válogatott csapat egyik mérkőzésén nevezett így el a közvetítés során. A Fekete Párduc megszólítást nem csak itthon, de külföldön is elfogadták.- Kű Lajostól, az Aranycsapat Alapítvány elnökétől tudom: ön 87-szeres válogatott bajnok. Ez a pálya gyönyörűen indult, az Aranycsapat világhírt szerzett nem csak a futball területén, de a magyarságnak is. Majd pályája egyszercsak megszakadt.- Nem egyszer, kétszer szakadt meg. 1949. márciusában szerepeltem egy disszidálni szándékozó, néhány játékos névsorában, ám az utcába, ahol megbeszéltük a találkahelyet, egyedül én mentem el, a többiek tudták, hogy megbuktunk. Engem a Pipa utca és az akkori Tolbuchin körút sarkáról vittek be az ÁVH-sok az Andrássy út 60-ba, ahol eltöltöttem egy ’kellemes’ napot és éjszakát.- Miért akart elmenekülni?- Egyrészt voltak sport- és anyagi vonatkozásai. Másrészről menekültem a Magyarországon akkor már kialakult politikai helyzet elől. Sajnos lebuktam, elvittek, s ennek eredményeként: egy évig nem utazhattam külföldre, továbbá nem szerepelhettem a válogatott csapatban. A MATEOSZ-ban két évre tiltottak el a játéktól, majd felfüggesztettek még további két évre. 1955-ben, második alkalommal a Jászai Mari térre vittek, az ÁVH központba. Ott 12 hónapon keresztül készítették a kihallgatások sorozatát, miközben a Fő utcában a Katonai Főügyészségen három kém-tárgyaláson vettem részt. Nem önként és dalolva, hanem vittek.- Mivel vádolták?- Kémkedés gyanújával, mely kimeríti a hazaárulás fogalmát.- Ki ellen kémkedett?- Senki ellen. A vád alaptalan volt. Személyes bosszúnak köszönhettem, mely ezzel a következménnyel járt. Sőt mikor letelt a büntetésem, Rákosi utasítására igazoltak le Tatabányára, ahol még további hét évig játszottam. Csak 1956. szeptember végén lehettem újra válogatott, két év után. Ez még súlyosabban érintett, nemcsak a magánéletemben, hanem a pályafutásomat illetően is.- Hogy zajlottak ezek a magánkihallgatások?- Személykocsi jött értem a lakásra. De előzőleg már közölte velem a honvédelmi miniszter egy meghallgatás keretében, hogy az ÁVH rendelkezésére kell állnom. Az ÁVH-n pedig azt hozták a tudtomra: minden hétfőn 12 és 1 óra között, felöltözve civilben várjak, mert visznek kihallgatásra. Közben kém-tárgyalásokra is kellett mennem a Fő utcába, a Katonai Főügyészségre, sőt, egy alkalommal a Bartók Béla úton lévő Katona Politikai Osztályra is bevittek. Szépen megjáratták velem ezeket a politikai buktatókat, majd 1955. december 19-én a Belügyminisztérium Politikai Főcsoport főnöke kijelentette: az eljárást bizonyítékok hiányában megszüntették. Két nappal később Hegyi Gyula, az OTSB akkori elnöke közölte: Rákosi utasítására 1956. január 1-től Tatabányán fogok játszani. Visszatekintve erre a hét esztendőre: ott beszéltek velem először emberi hangon.- Később megint bajba került...- A Budapesti Honvéd Spanyolországban szerepelt 1956. novemberében, Bilbao ellen játszottak Európa-Kupa mérkőzést. S ami nagyon ritkán fordul elő, Faragó, a Honvéd kapusa, és Garamvölgyi, a tartalék kapus megsérült. Ekkor 1956. november végén hívtak telefonon Barcelonából, és arra kértek, szeretnék, ha kimennék utánuk.- De hogyan lehetséges mindez? - Ne törődjek semmivel, megszervezték, sima lesz az út - ígérték. Néhány nappal később már egy autóbuszban utaztam az osztrák-magyar határig. Ott elakadtunk, mert tankcsapdát építettek keresztbe az úttesten. Onnan két kilométert gyalogoltunk az első osztrák határ laktanyáig, ahol vártak. Gépkocsival bevittek Bécsbe. A szállodában már várt a repülőjegy, két nappal később, egy szerdai napon este kilenckor pedig Spanyolországban játszottam a Honvédban a Barcelona

ellen. Ettől kezdve a dél-amerikai túra befejezéséig játszottam a Budapesti Honvédban. Sajnos a Dél-Amerikában lekötött 15 mérkőzés helyett csak hetet játszhattunk, mert a FIFA, a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség letiltotta a csapatot a nyilvános szereplésektől - indok nem volt.- Talán túl jól játszottak?- Ahogy akkor hírlett, a Magyar Labdarúgó Szövetség és a FIFA megállapodott, hogy azt a négy játékost, akik a dél-amerikai túra után kint maradtak, tehát név szerint: Puskás Öcsi, Czibor Zoli. Kocsis Sanyi meg én nem vagyunk igazolhatók sehova, ezért két évig nem szerepelhetünk külföldön sem.- Épp a legjobbak. Nem a kommunisták ’keze’ érte el önöket?- Minden lehetséges. Dél-Amerikában a 15 lekötött mérkőzés helyett csak hetet játszottunk, közben vissza kellett jönnünk Bécsbe, ahol alkalmi ellenfelekkel küzdöttünk edző-mérkőzéseket, pénzügyi ellenszolgáltatásért, mert valamiből meg kellett élnünk. A külföldi túra görögországi meghívással zárult 1957. húsvétján, sőt négyünket: Puskást, Czibort, Kocsist, meg engem előtte már egy héttel meghívtak, ahol nyilvános edzést tartottunk az egyik stadionban 30 ezer néző jelenlétében. Két meccset játszottunk a görög válogatott ellen, majd viszszajöttünk Bécsbe, ahol elkezdődött a vergődés, mert nem tudtuk eldönteni, mit tegyünk: hazamenjünk, vagy kint maradjunk. A rengeteg ajánlat ellenére- élő szerződésem volt Dél-Amerikába, Rio De Janeiro-ba, amivel nem éltem -, munkálkodott bennem a honvágy, így 1957. július elején bementem a bécsi magyar követségre, és legnagyobb megdöbbenésükre kértem a hazatérő papírokat. Elég kalandos körülmények között tértem haza.- Ha jól tudom, rabszállító kocsi fogadta a magyar határon.- így van. Onnan bevittek Győrbe az AVH-s laktanyába. Majd egy kihallgatás következett. De kicsit visszaugorva, amikor Bécsből elindultunk, még vásároltam egy gépkocsit, amivel hazajöttünk. Egy bécsi fogorvos barátomat pedig megkértem, jöjjön velünk a határig, kísérjen el! Soha nem lehet tudni. Amikor megérkeztünk az osztrák határőrséghez, ott rögtön szóltak:- Gyula, ne menjenek haza, magukat rabszállító kocsival várják a magyar oldalon. Ezt azonban nem hittem el.- Felismerték a határon?- Hogyne. Barátommal átmentünk a magyar határ sorompóhoz, ott kértem a kiskatonát, hívja ki a parancsnokot. 0 rögtön azt kérdezte: - Hol van a család?- A másik oldalon. - De miért? - Mert nekem az osztrákok azt mondták, maguk rabszállító kocsival várnak. Márpedig, ha láttam volna rabszállító kocsit, biztos, nem jövök haza. Még a parancsnok is megkérdezte: - Lát maga itt rabszállító kocsit? - Nem. Erre visszamentünk, saját

kocsival átgördültünk a sorompó alatt, ám abban a pillanatban jött ki az épület mögül a rabszállító autó. Az ügyeletes tiszt pedig közölte: - Azonnal kiszállni, mindent átrakni a rabszállító kocsiba! A kocsim ott marad a határnál, majd ők visznek tovább. Én pedig közöltem, hogy erről szó sem lehet. Egyszerűen nem vagyok hajlandó kiszállni, nem szállók át a rabszállítóba. Ha valamit akarnak velem, kettőt tehernek: hozzanak egy darut, azzal rakjanak át kocsival együtt, vagy robbantsák fel az autót és megszűnik ez a probléma.

Közel egy órás vita után, a parancsnokkal is beszéltem: - Maga azt mondta, itt nincs rabszállító kocsi. Mire ő: - Nem azt mondta, hogy nincs, hanem kérdezte, látok-A Fekete Párduc, az Aranycsapat legendás hírű kapusa

e rabszállító kocsit? A kettő nem ugyanaz. O is arra kért, szálljunk át, és rakjuk át a csomagokat. Vele is közöltem, hogy nem szállunk át, erről szó sem lehet. Ekkor eltűnt, majd fél óra múlva kijött - gondolom telefonáltatott jobbra-balra, hogy mit tegyenek velem -, és közölte: rendben van, nem kell átszáOni, de a kocsi után kell menni egész a végcélig. Ne próbáljak meglógni, mert kis ország vagyunk és hamar utolérnek.

Győrben bevezettek az Államvédelmi Laktanyába, ahová a nagykapun keresztül bement a rabszállító kocsi, én azonban megálltam kint a járda mellett. Ebből újabb botrány-sorozat kerekedett. Kijött a laktanya parancsnok, ráismertem, régi gyermekkori játszótársam. Egy iskolába jártunk valamikor. 0 is kért, hogy menjünk be. Megkérdeztem, miért? Mert a kihallgatásról jegyzőkönyvet készítenek. - Meddig tart? - Minimum három napig. Akkor az jutott eszembe, mi lesz, ha három hétig, három hónapig, vagy három évig tart, vagy az Isten tudja, mennyi ideig? Határozottan válaszoltam, hogy nem megyünk be. 0 is eltávozott. Gondolom, végigtelefonálta az illetékeseket. Majd negyed óra múlva kijött és közölte: rendben van: a kocsi és a család maradhat kint az utcán, de én menjek be, elkészítik a jegyzőkönyvet, az 20-25 perc, majd mehetek. Rákérdeztem, becsület szavadra? Válasza: igen. - Melyikre: a gyermekkori játszótárs, vagy a laktanyaparancsnok becsület szavára? Játszótársi becsület szavára. Bementem. A szokásos kérdések: merre jártam, mit csináltam?- Tudod mit? írd meg a jegyzőkönyvet, ti jobban tudjátok, hogy merre jártam a világban, és mit cselekedtem, mint én! írd meg a jegyzőkönyvet, én aláírom, és hadd menjek!

Megírta a jegyzőkönyvet, aláírtam, s mondta, hogy mehetünk. - Persze, ha lekísérsz a kijáratig. Jött velem, kinyitották a kiskaput, kinézek, s szemben az utca másik oldalán a kocsi teljesen üresen állt. Mint kiderült, a két kislányom már unta a kocsiba zártságot, éhesek voltak, meg vécére is kellett menniük. Bejöttek a laktanyába, és miután rákérdeztem, hol a család, mondták, hogy a pincében. Ez megint rossz érzéssel töltött el, mert az ÁVH-s laktanyában a pince közismert hely. Itt azonban az étteremben találtam rájuk. Hazajöttünk, másnap lementem Tatabányára, és folytatódott az életem, mintha mi sem történt volna.- Gyula, az ÁVH zaklatta még a későbbi életében?- Nyüván figyeltek, eleinte nem tudtam, mire vélni, ha a telefont fölemeltem, kattogni kezdett. Ma már tudom, az gyakorlatilag azt jelenti, hogy lehallgatják a beszélgetéseinket. Persze, éreztem, tudtam, hogy figyelnek. Mindenről tudtak, ami személyemmel kapcsolatos.

Amikor lekerültem 1956. január 1- én Tatabányára, márciusban kijött értem két civil ruhás férfi Oroszlányból, ahol politikai internáló tábor működött, rabjai a bányában dolgoztak. Az intézmény parancsnoka és helyettese jött értem, s egy edzés után megkértek, menjek velük. Átvitték Oroszlányba, az internáló tábor parancsnoki ablaka az udvarra nézett. Bevittek és szemem elé tárult, ahogy sétáltak a csíkos ruhás rabok az udvaron. Furcsán éreztem magam. Ekkor megszólalt a parancsnok:- Na látja, nem jobb magának Tatabányán játszani, mintha itt kellene dolgoznia a bányában? Képesek voltak bevinni, hogy ne nagyon ugráljak, mert íme ez a megoldás is lehetséges.- Ezt nevezik lelki terrornak.- így igaz. Lelki terrorban volt részem 1955-ben, majdnem 12 hónapig.- Hogy lett önből futballista, hisz, ha jól tudom, édesanyja papnak szánta?- Valóban. Ez gyermekkori történet. Talán négy-ötéves lehettem, amikor édesanyám súlyos agyvérzést kapott, s egy évig fekvő beteg volt. Ez idő alatt ennek hatására befelé, Isten felé fordult, majd egy év után, csodálatos módon, szinte egyik napról a másikra súlyos betegségéből felépült. Attól kezdve hétköznap, vasárnap templomba jártunk. Vitt magával bennünket, öcsémet

n

Őszi robbanás

Valamelyik budapesti peremkerületből egy tizenhat éves fiú bekeveredik a városba és máris a harcolók között találja magát. Segédkezik ezt-azt és maga is küzd a hódítókkal: Molotov-koktélokat tölt és dobál, netán gránát, karabély vagy géppisztoly kerül a kezébe, táraz, lő - és persze néz, figyel. Alighanem érzi: kor- és sorstársaival együtt életre szóló, minden későbbit meghatározó élményt szerez.

Tipikus magyar kamasz-sors, 1956 októberében-no vemberében.

Aki mindezt regényformában meg is örökíti - mint Győrffy László, legújabb, Őszi robbanás című munkájában - .tisztában kell lennie azzal, hogy a történelem megélt valósága és a közvetlenül átélt, hétköznapi realitások özönét elénk táró jelen között nagyon is szoros a kapcsolat. És nem vonatkoztathatunk el ennek valóságos történéseitől. Úgy is fogalmazhatnánk: ma már a dicsőséges 1956-os forradalommal és szabadságharccal csakis úgy szabad foglalkozni - a feldolgozás módjától majdhogynem teljesen függetlenül - Jiogy a napjainkat is érintő következmények hogyanját-mikéntjét is beépítjük az ábrázolásba. A vizsgálódás pedig bizony, irányulhat akár a legmegszokottabb napi látványra: a pesti utcák, terek, házak egykori és mai képére is.

Győrffy László így tesz és ezzel e művének legeredetibb elemét hozza létre, a visszaemlékezésből kinövesztett regény hagyományos kereteit kitágítva.

Dávid, a főhős évtizedek múltán elellátogat a harcok valamikori színtereire. És időről-időre, egyre képtelenebb látvány fogadja. Míg aztán „a posztkommunisták harmadik kormánya és az Istent pénzzel helyettesítő, hazai és külföldi üzletembereket támogató liberális barátaik eltüntették a házakat. Az emlékhelyeket.” És az író következtet: ”a huszon-harminc éveseknek itt már csak sétányok lesznek, játszóterek, és körülöttük a gazdagoknak magasodó lakóparkok. A kivégzettek, a börtönbe csukottak, a tört életűek színterein...egy évtized múlva, amikor a Corvin sétányon lődörögnek majd a ma még óvodások és általános iskolások, már szóba sem jön közöttük semmiféle forradalom. Már azt sem fogják tudni, milyen házak helyén sétafikáinak.”

Győrffy László - könyve legszuggesztívebb, leglíraibb részében - elsiratja a réges-régi színhelyeket, a régi házakat, régi

embereikkel együtt, van annyi ereje, hogy egy pillanatra távolobbra is visszanézzen a magyar időben:”itt száz éves álmokat gyilkoltak meg: a századfordulón és az első világháború előtt a kőbányai, újpesti, pestszentlőrinci gyárakból szállított téglákból épült házak falai mögött alvók álmait.” Végezetül egy személyes vallomás: valamikor a hetvenes évek második felében, kezdő újságíró koromban a pesti utcákat róva és sokadszor megbámulva a golyók szaggatta falakaidéin tudtam ellenállni a hála Istennek ekkor is érkező égi távírónak és megírtam a Pesti házfalak című kis tárcát, részletesen taglalvaa kisebb és nagybb belövések, lyukak méretét, lehetséges keletkezési idejét és körülményeit, kicsit virágnyelven persze, de azért annyira sokat sejtetően, hogy így fejezhessem be:„ó,ti pesti házfalak:magyar történelem.” (Nem is jelenhetett meg.) Ez az élmény jutott eszembe az Őszi robbanás olvastán. Egy aprócska, tán mindnyájunknak szóló vigasszaka történelem, a megörökített história, falbontások és utcarombolásokellenére megmarad. Rájuk épülnek föl újra azok a hajdani házak. Embereikkel együtt.

Domonkos László

és engem is. Később rendszeresen ministráltam a szentmiséken. S édesanyám engem papnak szánt. így is készültem, nem tiltakoztam. Számomra a szülői akarat szent volt és sérthetetlen.

Máig sem tudom megfejteni e pillanat titkát, de egy vasárnap délelőtt közel laktunk a pályához, s mint afféle gyermek, rengeteget játszottam ott. Ezen a napon, a vasárnapi nagymise előtt, kerékpárral elmentem nézelődni. Tudtam, hogy a felnőtt csapat vidékre készül a bajnoki mérkőzésre, közelükben csellengtem, csodáltam a nagyokat. Egy idő múlva el kellett volna induljanak, de még fél órát vártak, mert kiderült, a csapat mindkét kapusa katona volt, s 1940 őszén már háborús szelek fújtak Európa felett. Egyiket sem engedték el szolgálati helyéről, s ott állt a csapat - indulás előtt - kapus nélkül. Nekem eszembe nem jutott volna, hogy Dorogon, a felnőttek közé 14 és fél évesen bekerülök minden előzetes nélkül. De szó szerint fölszedtek az utcáról. Mondta az egyik játékos: - Ha nincs Pap, úgy hívták a kapust, jó lesz ministráns is. A játékos ott lakott velünk szemben, tudta, hogy rendszeresen járok templomba. így vittek magukkal, szülői engedély nélkül.

Egyik barátomat kértem meg, vigye haza a kerékpáromat. Ő ezt meg is tette, s amikor kérdezték tőle, merre vagyok, azt válaszolta, nem tudja, csak erre kértem őt. Mi közben elmentünk a mérkőzésre, az edző pedig közölte velem, hogy játszani, védeni fogok a csapatban. Hogy hogy zajlott le a mérkőzés, nem emlékszem. De nyertünk. Éjjel 11-kor értünk haza Dorogra. Édesapám kint állt a kertajtóban. - Hol voltál kisfiam? - kérdezte. - Komáromban. - Hogyhogy Komáromban? Kivel voltál Komáromban? - A csapattal. - És ki engedett el? Amikor kezdtem volna magyarázkodni, kaptam egy hatalmas pofont. Szerencsétlenségemre azt is megkérdezte, mit csináltam Komáromban? Erre nagy büszkén sírva válaszoltam neki, hogy játszottam a felnőtt csapatban. Édesapám rám nézett: - Még hazudsz is kisfiam? S máris kaptam a második pofont.

Dorog kisváros. Másnap futótűzként terjedt el a hír, hogy a dorogi csapatban egy 14 és fél éves gyermek védett, de nem tudták a nevemet. Édesapám is hallotta a hírt a munkahelyén. S akkor jött rá, hogy az a gyermek csak én lehettem. így kezdődött a pályafutásom.- Édesapja végül mikor fogadta el a futballista pályafutását?- Azonnal. Nagyon boldog volt. Vele jártam mérkőzésekre vasárnaponként. Nagy drukkere volt a Dorog felnőtt csapatnak. Később, amikor én is játszottam a csapatban, édesanyám is nagy drukkere lett, de neki szívfájdalma maradt, hogy nem lettem pap. Ezt nekem még akkor is előhozta, amikor befejeztem a labdarúgást.- Beszéljünk a rendszerváltásról! Ha jól tudom, alapító MDF-es.- Közelről éltem át 1956-ot, sokkal hamarabb kerültem a felnőttek közé, és reagáltam a külső eseményekre és körülményekre, mint ahogy azt egy fiatal gyermek tette abban az időben.

1987-ben a magyar politikai élet eljutott egyfajta lehetőséghez, rájött, hogy lazítani, feszíteni lehet a kommunizmus eszméjét, társadalmi rendjét, s szabad utat engedtünk a bennünk feszülő és elfojtott érzelmeknek. Amikor meghallottam a lakiteleki sátorban történt első eseményeket 1987-ben, melyek kiszivárogtak, abban a pillanatban eljegyeztem magam azzal a - nemzeti, keresztény, konzervatív - eszmeiséggel, melynek hatáskörében nőttem fel.

Hittem a rendszerváltozás igazságában, hittem, hogy történelmi távlatokban meg kell szüntetni azt a folyamatot, amely 40 éven keresztül a legnagyobb terror és diktatúra közepette sanyargatta ezt az országot.

Aztán óriási csalódás ért. Nagyon közel voltam azokhoz a körökhöz a politikában az MDF-ben, ahol eldőltek a dolgok. Szem- és fültanúja voltam, azoknak a változásoknak, melyek bekövetkeztek. Ma is a lakiteleki sátor szellemiségét vállalom, és vallom magaménak. Ma olyan politikai helyzetben élünk, hogy élére állíttatott az ország sorsa: vagy bal- vagy jobboldal felé dől el. Ha létrejön a FIDESZ, KDNP, Kisgazda szövetséges ennek jegyében közösen indulnak a választáson, akkor nem lehet kétséges a jobboldal győzelme.