Nyugati Magyarság, 2007 (24. évfolyam, 2-12. szám)
2007-02-01 / 2. szám
12. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2007. február Retrovilág Kubában lett sztár egy magyar énekes K. DEBRECENI MIHÁLY Tavaly februárban találkozotam először a magyarországi latin énekessel. Szente Szergiusz, művésznevén Sergio Santos Siófokon él. Két éve egyedüli európaiként hívták meg a világ egyik legnagyobb zenei ünnepére, a kubai Karib-fesztiválra. Sergio hangjával meghódította az ottani közönséget. Számait játssza a Kubai Nemzeti Rádió, méghozzá magyar nyelven. És, hogy én hogyan kerülök képbe? Fiatal filmesként elkísértem Sergio-t a Karib-fesztiválra, hogy dokumentáljam, miként lehet valaki távol a hazájától ismert csillag, miközben idehaza senki nem figyel rá. Havanna Tizenkét órás repülőút és hat órányi időeltolódás után megérkeztünk a Jose Marti nemzetközi repülőtérre. Érdekes volt az egész, mert Kárpátalján felnőtt emberként nem számítottam arra, hogy egy kommunista országban ilyen modem és jól felszerelt váróterembe kerülünk. Bár ez még csak Potyomkinfalva lehet, gondoltam magamban. Az útlevélkezelés viszont a régi szovjet módszerek szerint történt. Két órán keresztül vizsgáltak tíz embert. Régi beidegződés, talán ők maguk is elhiszik, hogy mindenki Kubát akaija megtámadni. Miután sikeresen átjutottunk minden akadályon, azt vettem észre, hogy egy 50 év körüli férfi szalad felénk és Sergio nyakába boml. MI AMIGO, MI AMIGO! Enrique Gonzales volt az, a Karib-fesztivál egyik szervezője, aki egy napig utazott értünk egy bérelt autóval Santiago de Cuba - ból, hogy várjon minket. Gondoltam bemutatkozom én is. Spanyolul nem tudtam, angolul nem mertem megszólalni, így a „népek barátságának közös nyelvén”, oroszul kezdtem el neki beszélni. Mit ad Isten, ez a kubai atyafi tökéletes orosz irodalmi nyelven válaszolt. Két perc alatt mindent megtudtam emberünkről. Harkovba járt egyetemre, mérnök, a feleségét Rosinak hívják, akivel viszont Kijevben ismerkedtek meg. Kicsi a világ. Na, de menjünk rögtön pénzt váltani. Sergio eurót hozott magával, én dollárt. Kubai pesot ugyanis sehol a világon nem lehet váltani, csak ott. Az árfolyam láttán megdöbbentünk. Egy dollárért kaptam nyolcvan pesocentet, ami körülbelül hetven forintnak megfelelő vásárlóerővel bírt. Száz amerikai dollárért nyolcvan konvertibilis pesót kaptam. Szép kis biznisz, így lesz milliárdos Fidel Castro. Enrique azzal nyugtatott bennünket, hogy ne aggódjunk, mert a szocializmusban mindent be lehet olcsón szerezni. Amint kiléptünk a repülőtér légkondicionált épületéből, úgy éreztük, mintha időutazás történt volna. Keveredett itt az ötvenes évek Amerikája és Szovjetunió a hatvanas-hetvenes években. A Chevrolet, a Dodge, a Moszkvics és a Volga, a Peugeot, a Zil és a Lada békésen megfértek egymás mellett. Érdekes módon a bérelhető autók azok mind új nyugati vagy japán márkájúak voltak. Nekünk egy légkondis Renault jutott, mely igen kellemes volt a negyvenfokos melegben. Elindultunk Santiago de Cuba-ba, a latin zene fővárosába. Sergio pihent a járműben, mert frissnek kellett lennie a másnap esti fellépéshez. Akkor még nem számítottam arra, hogy ekkora sikere lesz, mint amit később megtapasztaltam. Én csak szorítottam a kezemben a kamerámat és dokumentáltam minden egyes pillanatot. Azon gondolkodtam folyamatosan, hogy miért kell ilyen messzire utaznia egy énekesnek, hogy sikeres lehessen, miért nem szeretik az igazi zenét Magyarországon? Miért csak a Győzike színtű bandák és a gépi zene játssza a főszerepet? Sergio is folyton erre keresett magában választ, hova tűnt a romantika? Nincs igazi zenei kultúra odahaza. Nem is lenne ezzel probléma, ha tudnák is csinálni. Sergio szerint pont ez okozza azt, hogy az emberek el vannak idegenülve egymástól. Az úton mindenütt Che-t vagy Fidel-t éltető táblák voltak kihelyezve, a kettő között pedig vagy prostituáltak, vagy pedig a szovjet miliciáéhoz hasonló rendőrposztok voltak. Szerencsétlen zsaruk pedig vagy aludtak vagy cigarettáztak. Másnap megérkeztünk Santiagoba. Nem gondoltam volna, hogy ekkora örömmel fogadnak bennünket. Az utcán köszöntek Sergionak és volt olyan is, aki aláírást jött kérni tőle, pedig még fel sem lépett. Miután beköltöztünk Enrique lakásába, aki másodállásban turistákat fogad otthonában, előkerült a tizenöt éves mm. Bár az időeltolódás miatt nagyon fáradtak voltunk, mégis furdalt a kíváncsiság és ezernyi kérdést tettünk fel nekik. Hogy élnek? Mennyire lehet érezni a kommunizmust? Mennyi a fizetésük? Enrique és felesége Rosi 1986 óta nem beszélt oroszul, most mégis úgy pörgött a nyelvük, hogy nem győztem tárolni az agyamban az információkat. Elmesélték, hogy a fizetésük körülbelül huszonöt dollárnak megfelelő peso. Ebből gyakorlatilag semmit nem tudnak venni, alig engedhetnek meg maguknak valamit. Ha nem fogadnának vendégeket, akkor vagy az utcán koldulnának vagy pedig éhen halnának. Nagyon furcsa a kubai kommunista rendszer. Látszólag szabadság van országban, az az idegen, aki csak a varaderoi turistaparadicsomba látogat el, gyakorlatilag nem érzékelhet semmit. Házigazdánk rendesen kifakadt nekünk. Amit a vendégfogadással meg tud keresni, az éppen csak arra elég, hogy megetesse és öltöztesse a családját, mert a keresete 60 %-át elviszi az adó. Az is meg van határozva, hogy ha valaki turizmussal foglalkozik, akkor akár van vendége, akár nincs, havi száznegyven dollárt le kell pengetnie az államnak. Különben jönnek a behajtók, a milícia vagy Fidel apó jól tartott emberei. Az utcán tilos kiejteni Fidel Castro és Che Guevara nevét. Arra a kérdésemre, hogy akkor mégis hogyan bírják ezt a diktatúrát már negyvenhét esztendeje az itteniek, miért nem csinálnak egy másik forradalmat, ha mindenkinek elege van belőle, az volt a válasz, hogy nem tudják, hogy ki a besúgó, ki a titkosszolgálat embere, mert csak egy a biztos, hogy nagyon sok van belőlük. Már csak arra várnak, hogy kihaljon a „forradalmár” generáció. A mai fiatalok pedig megkapják az iskolában a nagy szoci maszlagot, miután soha nem hagyhatták el Kubát, nem is tudnak elképzelni más rendszert. Nem tudhatják milyen a demokrácia. Mindenütt a „Szocializmus vagy halál” felirat látható az utcákon, olcsó kommersz graffity stílusban felfestve. Enrique viszont már nem bírja, élete célja az, hogy eljuthasson Kanadába és ott telepedhessen le a családjával. Erre viszont nagyon sok pénzre van szükség, hogy a nagykövetség megadja a vízumot és a kubai állam kiengedje az országból. Három diplomája van. Hazájában mégsem ér vele semmit. Mint mondta, most az élteti őket, hogy Sergio és én nála töltünk pár hetet és nem csak anyagi szempontból, hanem hírt hozunk a nagyvilágból. Csak így tudnak feltöltődni. És ezért vállalta el azt a feladatot, hogy koordinálja Sergio fellépéseit ingyen és bérmentve. Santiago de Cuba Enrique szerzett nekünk egy autót, hogy mégse gyalog menjen Sergio a koncertre, az nem énekeshez illő. Megkérdeztük, hogy mégis milyen autóval utazunk? Házigazdánk megnyugtatott, hogy egy strapabíró Peugeot-t kapunk, ami egykoron a híres Buena Vista Social Club zenészeié volt. Sergio még próbált a szobájában, amikor én megpillanthattam a csodajárgányt. Negyvenéves lehetett, kék színű és jobban pöfékelt, mint egy Trabant. Sofőrünk egy kedves hetven év körüli bácsika volt, aki, mint utóbb kiderült, Moszkvában járt egyetemre és kriminalisztikát tanult, de mivel kevés a nyugdíja sofőr is. Felesége fizetése, aki a spanyol nyelv professzora a helyi egyetemen, kevés egy emberre is. Nem gondoltam volna, hogy a kárpátaljai alulfinanszírozottságot felül lehet múlni. Beszálltunk az autóba, elindultunk a Casa del Caribe-be, vagyis a Karib-házba, ahol már nagyon sokan voltak. Csak bámultuk a csodálatos ruhába öltözött mexikóiakat és a szép haiti-i lányokat. Itt már nem számított az, hogy mi valójában a világ egyik utolsó kommunista államába csöppentünk, csak az, hogy megismerjük egymás kultúráját. A szervezők ügyesen ki tudták szorítani a politikát a rendezvényről. Nem voltak dicshimnuszok a párthoz vagy az elvtársakhoz, mint anno a Szovjetunióban, hasonló rendezvényeken. Itt csak az számított, hogy ki mit hozott magával és mit tud bemutatni. Nem számított, hogy a jamaikaiak angolul énekelnek, miközben Kubában alig ismerik az angol zenét, de az sem, hogy Sergio magyarul. Számomra mégis az volt a legérdekesebb, hogy számos fantasztikus fellépő után, mégis a magyar fiút övezte a legnagyobb figyelem. A konferanszié úgy jelentette be Sergiot, mintha legalább Julio Iglesias lépett volna a színpadra. Beszédében elmondta, hogy most ne törődjünk semmivel, a mai napon Magyarország partjait is mossa a Karib-tenger. A mi fellépőnk saját maga írt magyar és spanyol számokat adott elő. Fantasztikus sikere volt. A szoros időkeret miatt először csak öt dal volt engedélyezve a bemutatkozó esten, mégis a sikerre való tekintettel rendesen megénekeltették Sergio-t. O pedig énekelt, szívből és lélekből. Az az ő világa, mint fogalmazott nekem egy interjúban, amikor másoknak okozhat örömet a dalaival. A további siker pedig nem váratott magára, a Kubai Nemzeti Rádió másnap rögtön fel is kereste Sergio-t, hogy beszélgetést készítsen vele. Kértek zenéket is, hogy lejátszhassák azokat. Néha már mi is untuk , mert egész nap ezeket a számokat játszották. Egy kicsit csodálkoztunk, mert nem a spanyol zenéket adták le, hanem a magyar nyelvűeket. Magyarországon viszont a megjelenésért is fizetni kell, ezért van az, hogy egy csomó gazdag tehetségtelen előadó van. A fesztivál hat napig tartott, minden este fellépés és karnevál volt a városban. A rádiónak köszönhetően már a közönség is énekelte Sergio számainak a refrénjét. Jöttek kérni az aláírásokat. Hozták a szerény ajándékaikat és mindenáron meg akartak vendégelni bennünket. Ilyen kedvességet még soha nem tapasztaltunk. A Karib-fesztiválról nap mint nap beszámolt az Állami Televízió is, ahol egyébként este hatig szappanoperák mennek, utána részletek Fidel Castro prédikációiból, majd ezt követi a híradó. így került be Sergio két Fidel felszólalás közé a híradóba, ahol elmondták, mekkora megtiszteltetés, hogy egy magyar sztár érkezett a zene ünnepére. Még a vén diktátor is láthatta. Ezen napokig röhögtünk. Amikor volt egy-két szabad óránk és éppen nem volt protokolláris megjelenés valahol, akkor szétnéztünk a városban vagy kimentünk a tengerre. Már az utazásunk elején kikötöttük azt, hogy nem leszünk tipikus térképes, surdakalapos turisták és elmegyünk olyan helyekre is, amit az utazásszervező cégek kihagynak a programjukból. így először nem taxival mentünk le a tengerpartra, hanem egy helyi közlekedési eszközzel, a „Gvagvával”, ami nem más, mint egy lerobbant ötvenéves busz. Negyven ember helyett százhúszan ülnek vagy éppen állnak (egymás hátán és nyakán) rajta. Nekünk a hátsó rozoga ajtó jutott, ami éppen csak be tudott záródni. Egymásba kapaszkodtunk és pár perc után elkezdtük szidni a rendszert, mert a buszvezető menet közben is kinyitotta az ajtót, nem törődve azzal, hogy bárki kizuhanhat. Egy-egy megállónál az emberek a többieken tapostak, hogy le tudjanak szállni. Csak az ültetvényen dolgozók tudtak tekintélyt parancsolni, mert náluk bozótvágó kés volt. Ezt csak a gyönyörű kékeszöldben pompázó tenger tudta feledtetni. Kubában mindenre van kárpótlás. A nyomorra a gyönyörű természet, a kommunizmusra pedig a csodás zene, a szalsza és a rum. Mindenütt észrevehetőek a valamikori gazdagság nyomai. Csodálatos épületek, amit valamikor az amerikaiak építettek, mind-mind elhanyagolt állapotban, lerobbanva. Még a nyomornegyedekben is ilyen épületekben élnek az emberek. Olyan, mintha a Rózsadombról hirtelen a nyolcadik kerületbe kerültünk volna. Csak ezek után tudtuk az megérteni, hogy mit is jelent az, amikor messzi földről ideutazik egy énekes, és ismertté tud válni. Mert új dolgot hoz magával és a reményt. Reményt arra, hogy egyszer majd itt is lesz demokrácia és ez nem csak a zene szabadságában fog megnyilvánulni, hanem eltűnnek a határok és emberhez méltóan élhetnek a kubaiak. Egy biztos, ezek az emberek megtanultak a legapróbb dolgoknak is örülni. Bármi legyen is az az apróság, amit adsz nekik, nem fogják visszautasítani. Cserébe pedig rengeteg szeretetet kapsz. És ha valaki azért repüli át az óceánt, hogy az ő nyelvükön, a zene nyelvén, szóljon hozzájuk és énekeljen nekik, akkor azt a tehetséget meg fogják becsülni. így történt ez Sergioval is. Hogy mi lesz Fidel halála után, arra még senki nem tudja a választ. A félelem a bizonytalan jövőtől benne él az emberekben. Amikor ott jártunk, még nem hallottunk a vezér betegségéről, csak egyet éreztünk: mindenki várja a változást. A kubai emberek pedig reménykednek. Ennél a megalázó diktatúránál számukra csak jobb világ következhet. Egy biztos, ha azután hívnak bennünket, valószínűleg egy másfajta társadalmat találunk majd. Az emberi kapcsolatok pedig talán ezután is olyan természetesek lesznek, mint amit mostani utunk során tapasztaltunk. Látogasson el Ausztria zarándokhelyére a magyarok által is oly kedvelt Mariazelli Bazilikába és töltsön el egy kellemes pihentető hétvégét szállodánkban a „Hotel Goldene Krone”-ban, ahol megkóstolhatja éttermünk specialitásait is. A „ Goldene Krone" egész évben nyitva tart, megpróbálva az Önök igényeit kiszolgálni. Minden szoba zuhanyzóval, Wc-vel felszerelt, egyrészt modern, másrészt rusztikus berendezésű. Családias környezet és kiszolgálás, csoportok és egyének részére egyaránt. Hirdessen a Nyugati Magyarságban! * JS’’ Grazer Sraße 1 ^ 1 ~ \V www.mariazell.at/krone e-mail: krone@mariazetl.at É tel. 004338822583, 0036303823343 fax. 00433882258333
