Nyugati Magyarság, 2006 (23. évfolyam, 2-11. szám)

2006-11-01 / 11. szám

2006. november

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

3. oldal

BOGÁR LÁSZLÓ

Néhány gondolat a Magyarországon kialakult válságról

Magyarország súlyos, és egyelőre egyre mélyülő válságban van. Mind az országon belül, mind azon kívül számos „narratíva” igyekszik leírni a válság okait, megértetni következményeit, és felvázolni a megoldás lehetőségeit.

Ez a dolgozat szintén erre tesz kísérletet, bár kétségtelenül eltér a szokásos „main stream” megközelítési módok értelmezési keretétől és fogalom-készletétől.

Elsőként azokat a „rétegeket” kellene megértenünk, amelyek ennek a válságnak a főbb dimenzióit adják. Amit ma a közvetlenül érzékelhető felszínen látunk, az egy akut politikai krízis, melynek közvetlen kiváltó oka a miniszterelnöknek az áprilisi választások után pártja legbelső elitje előtt elhangzott beszéde.

Ebben a kormányfő brutális nyíltsággal beszél arról, hogy a választások előtt tudatosan tettek meg mindent annak érdekében, hogy a magyar közvéleménynek ne legyen tudomása a súlyos gazdasági válságról és annak fenyegető következményeiről. A beszéd nyilvánosságra kerülése azonban nem oka a válságnak, hanem inkább csak egy olyan „tektonikus hasadék”, amelyen keresztül a magyar társadalom régóta elfojtott megoldatlan kérdései most egyszerre törtek elő, és kezdtek olyan örvénylésbe, amelyet közvetlenül csak a botrányból már nem lehet megérteni.

A társadalom-újratermelési válság mélységét jól jelzi az alábbi három adat.

2008-ban Magyarország népesség száma az 50 évvel azelőtti szinten lesz, vagyis újra az 1960-ban már egyszer elért 10 milliós lélektani határ alá süllyed. A népesség általános egészség adatai (mortalitás és morbiditás) a 40 évvel ezelőtti szinten állnak, amelynek a fő oka, hogy 1970 és 1995 között, szemben minden világtrenddel jelentős romlás ment végbe, így ma Magyarországon minden évben 50%-kal többen halnak meg, mint amennyin születnek. És végül az egy aktív keresőre eső reálbér 2008-ban pontosan azonos lesz a 30

évvel ezelőtti 1978-as szinttel. A magyar társadalom tehát évtizedek óta tartó általános lepusztulási „lejtőn” mozog, a népesség kétharmadának életminősége a hatvanas évek szintjén van. Az 1990-es rendszerváltás kudarca döntően az, hogy e mozgást még fel is gyorsította, hisz nemcsak, hogy kielégítő válaszokat nem tudott adni ezekre a súlyos problémákra, de a kérdéseket sem volt képes megfogalmazni. így nem túlzás azt állítani, hogy Magyarországon a „rendszerváltás rendszere” megbukott, újabb „rendszerváltás” nélkül nincs kiút a válságból.

Röviden összefoglalva tehát a magyar válság három fő rétegből áll.

1. A felszíni réteg lényegében egy régóta látványosan súlyosbodó kommunikációs válság, a diskurzus válsága, amely most már „verbális polgárháborúvá” kezd eszkalálódni. Ez azt jelenti, hogy a főbb társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális elitek között az elemi párbeszéd esélyei is elfogyni látszanak. Narratíváik inadekvát és inkoherens indulat-beszéddé kezdenek válni, amelyet csak tovább ront a társadalom vesztes többségének amorf dühe, növekvő frusztrációja, és az eliteknek az erre adott egyre hamisabb és egyre veszélyesebb válasza. Ráadásul a diskurzus-válság egyre inkább csak arra szolgál, hogy elfedje a válság második szintjét, a rendszerváltás rendszerének a válságát. Ennek fenntartásában egyelőre azért van az elitek között rejtett egyetértés, mert legitimitását minden politikai erő a rendszerváltásból származtatja, a rendszerváltás rendszerének bukása így automatikusan azonos lenne a rendszerváltó elitek kollektív bukásával.

2. A második réteg tehát magának a rendszerváltásnak a válsága. A rendszer most azért bukik meg, mert inadekvát feltevésre épült. 1990-ben ugyanis általános egyetértés volt abban, hogy a nyugatias demokrácia, jogállam és piacgazdaság bevezetése kb. egy évtized alatt minden fontos társadalmi-gazdasági problémát „automatikusan” megold majd. Nos, ez tragikus félreértésnek bizonyult, mind a „Nyugat”, mind a kelet-európai térség elitjei részéről! Kiderült ugyanis, hogy az „adekvát sorrend” éppen fordított lett volna. Először nemzeti megegyezés kellett volna az alapvető kérdésekről (pl. demográfia, egészség, nyugdíj stb.), és csak ezt követően, ehhez igazítva szabad lett

volna elindítani magát a rendszerváltás folyamatát.

3. A harmadik réteg a társadalmi újratermelés legalább ötven éve zajló folyamatos roncsolódása, „lejtője”.

Ráadásul ennek a lejtőnek a legtragikusabb és legmélyebb eleme az az általános mentális, morális, intellektuális és spirituális válság, amelybe a magyar társadalmat a kommunizmus sodorta ugyan, de amelyre a rendszerváltás rendszerének vagy nem volt válasza, vagy ő maga is tovább súlyosbította e roncsolódási folyamatokat. Ilyenek a bűnözés, drogfogyasztás, családok szétesése, alkoholizmus, öngyilkosság, általánossá váló normaszegés, korrupció stb. Mindennek inkább már csak következménye a demográfiai válság, az egészségválság (Magyarország az Európai Unió „legbetegebb” nemzete!), és a nyugdíj-rendszer vészesen közeledő összeomlása.

A fő kérdés, hogy a fenti három válság-réteg milyen közös alapra épül, és hogyan lehetne tartós megoldást találni.

A Magyarországon most akuttá váló és súlyosbodó válság végső, legmélyebb oka a globális hatalmi rendszer maga. Ennek bizonyítására a következő egyszerű számsor is alkalmas lehet. Magyarországon 1990 és 2005 között az egy keresőre jutó reálbér mindössze 1 ,5%-kai nőtt, vagyis átlagosan ennyivel nőtt a tőketulajdonnal nem rendelkező döntő többség részesedése az általa megtermelt összjövedelemből. Maga az összjövedelem (GDP) növekedési üteme évi átlagban kb. 2,2% volt. A magyar gazdaságban ma már abszolút meghatározó szerepet játszó multinacionális vállalatok adózás utáni profitja viszont évente több mint 20%-kal nőtt. Ez azt jelenti, hogy a magyar gazdasági térben tevékenykedő szereplők között van egy olyan, amely abszolút erőfölényre tett szert, és mindent ő „diktál”. Márpedig aki „diktál”, az „diktátor”, és a rendszer, amelyben mindez végbemegy „diktatúra”. Ráadásul az e „diktátor” által profitja után fizetett adóinak növekedési üteme alig érte el a 2.5%-ot évente.

Diktátumai realizálását részben az állammal, részben a számára „munkaerő és fogyasztóerőként” tételeződő magyar lakossággal szemben az alábbi főbb hatalom-technikákkal érte el.

Bár a multinacionális vállalatok a magyar munkaerőnek csak 15%-át foglalkoztatják, egy beszállítói „piramis” csúcsán állnak, tehát közvetett módon mégis gazdasági kényszerítő hatalmat jelentenek a többség számára. így a bérek alakulását döntően ők szabályozzák, ennek eredménye, hogy az egy keresőre jutó reálbér 2008-ban azonos lesz az 1978-as szinttel. Az államot folyamatos nyomás alatt tartva elérték, hogy az őket terhelő adók 1990 és 2005 között az egyharmadukra csökkentek, és ezzel 15 év alatt 80 milliárd dollár többletforráshoz jutottak.

Hasonló nagyságrendű összegekhez jutottak a számukra előnyös (áron aluli) privatizációkkal, és a kikényszerített liberalizációval, ami csődbe juttatta az egyébként jól működő magyar vállalatok tömegeit. A különböző állami juttatások és kedvezmények fő haszonélvezői szintén ők voltak. A magyar közvagyon mindezek nyomán 15 év alatt drámai változáson ment át.

(folytatás a 6. oldalon)

Leértékelt becsület

A magyar közélet szereplőinek egy része saját hatáskörében leértékelte a becsületet. Zuhan a tisztesség árfolyama, devalválódik a feddhetetlenség, értékén alul jegyzik mindazt, ami s aki derék, korrekt, jellemes és lelkiismeretes. Felértékelődött ezzel szemben a csalás, a hazudozás, a kíméletlenség, a zsarolás, a kufár önérzetlenség.

Alighanem téved, és felületesen ítél az, aki úgy találja, hogy mindennapjainkra rátenyerelt a politika. Én úgy látom, inkább az agresszivitás és a becstelenség az, ami ellen ma törékeny létünk nevében tiltakoznunk kellene. A politika csak oldalági, gyengécske hajtása ennek a két masszív törzsnek, amelyekről mi úgy tudjuk, nedveit lényegünk alvilágából, az ösztönök káoszából szívja.

Nem a politika, inkább a politikai erővé átalakított gazdasági hatalom az, amely ma a szó valóságos értelmében lenyűgöz.

Egynémely szervezetünk megteheti, hogy kiszáll ebből a hamisságban pácolt és a becstelenséggel ízeivel átitatott közéletből. Na de hová „szállhatunk” ki belőle mi?

És egyáltalában, tudunk-e még szállni, szárnyalni? Bár a képzelet szintjén? Talán ezt a képességünket még nem veszítettük el, s tovább tudjuk folytatni a bibliai gondolat sorát ama történetben, ahol tíz igaz ember kerestetik, hogy a bűnös várost megmentse a pusztulástól. És képzeletünkben - s tán valóságosan is - szembekerülünk a megszemélyesített tisztességgel, jóravalósággal, a becsületességgel, amely tudvalevőleg csak jóakaratú lehet.

E hitünkről soha nem szabad lemondanunk, még ha a magyar közélet szereplőinek egy része most saját hatáskörében le is értékelte a becsületet.

Paizs Tibor

Párhuzamok

BORBÉLY ZSOLT ATTILA

„E gránitölben egy a Sors örökre, együtt jár telelni innen a madárI nincs a Földnek oly hatalmú ökle, mely ős vizeknek új törvényt csinál" - énekli a Romantikus Erőszak nevű zenekar a Kárpátok dala című opusában, utalva a Kárpát medencei magyarság történelmi sorsközösségére. A rendszerváltás után több mint másfél évtizeddel azt kell látnunk, hogy e sorsközösség, a kezdeti remények dacára, bizony igen sanyarú.

Hogy szűkebb pátriámnál, a Trianonban Romániának ítélt országrészeknél maradjak, amelyeket a köznyelv ma már egységesen Erdélynek nevez, az 1996 óta eltelt évtizedben kialakult egy olyan politikusi elit, amely engedelmes kiszolgálója az idegen hatalomnak, amely érzéketlen a magyar érdekekkel szemben, amely a klikkérdeket a nemzeti érdek elé helyezi, amelyet nem befolyásolnak erkölcsi normák, s amely kizárólag kommunikációs fölényének köszönhetően képes hatalmon maradni. A román államhatalomban való beépültségét is arra használja elsősorban, hogy erősítse a maga klientúráját, s azon belül médiaklientúráját (amit fényesen igazolt többek között a Krónika című napilap október 13-15-i összeállítása a román posta reklámkeretének felhasználásáról). Ez az elit diszponál RMDSZ név alatt, illegitim módon az erdélyi magyarság számára az anyaországi és romániai költségvetésből elkülönített források felett is. A vazallusi, kitartott sajtó pedig sulykolja a hazug szólamokat, szalonképesíti a román érdekeket kiszolgáló politikát.

így volt lehetséges, hogy az RMDSZ-t vezető klikk nem bukott bele a Bolyai egyetem helyreállításának sikertelenségébe, az etnokratikus tanügyi törvénybe (melyet képes volt

annak Ceausescui szelleme dacára „jelentős előrelépésnek” nevezni), négy év kormányzás totális kudarcába. így volt képes elérni azt, hogy a törvény szövegének ismerete nélkül ma már a jobboldali sajtóban is feltűnik az a hamis információ, hogy a román parlament által blokkolt kisebbségi törvény tartalmazná a kulturális autonómia intézményét, miközben e törvény, elfogadása esetén, semmilyen közjogosítvánnyal sem ruházná fel a Magyar Kulturális Autonómia Tanácsát. Ez csak az RMDSZ által dominált bábszervek sorát szaporítaná.

Az RMDSZ 1996 óta folytatott zsoldos-politikájával szembenálló autonomisták pedig megosztottak: a keményebbek kiszálltak, megpróbáltak saját szervezetet létrehozni, amit az RMDSZ a román hatalommal karöltve megtorpedózott: 55.000 aláírást sepertek le az asztalról a 2004- es önkormányzati választások előtt, mondvacsinált indoklással; ősszel a parlamenti választásokat megelőzően hasonló játékot folytattak, majd most azon ironizálnak, hogy az általuk kialakított apolitikus, reményvesztett hangulatban nem gyűlnek kellő ütemben a Magyar Polgári Párt bejegyzéséhez az aláírások. Az óvatos duhajok megmaradtak az RMDSZ-en belül, felmérve, hogy minden esélyüket elvesztik, ha szembeszállnak a hatalom akaratát és támogatását élvező mamutszervezettel.

S mit látunk Magyarországon? Ugyanazt. Adott egy idegen akaratot képviselő, gátlástalan elitcsoport, amely kommunikációs erejének köszönheti fennmaradását, amely érzéketlen a magyar nemzeti érdekekkel szemben (sőt, az „elit” egy része kifejezetten ezek ellen dolgozik), amelyet nem befolyásolnak erkölcsi normák, s amely a valóság szöges ellentétét kommunikálja.

Soha nem volt mindez annyira nyilvánvaló, mint most, október 23- a után. Az 1956-os forradalom 50-ik évfordulóján olyasmi történt, amire nem Magyarországon, de a második világháború utáni Európában sem akad precedens. Lovasrendőrök vágtattak békés tüntetők közé, könnygázt és gumilövedékeket lőttek fejmagasságban ártatlan ünneplőkre, az „intézkedő” rendőrök törvényellenes, súlyos sérüléseket okozó verőeszközt (viperát) használtak, földre került embereket ütöttek és rúgtak őrült indulattal, egy országgyűlési képviselőt, papokat, gyermekeket védő nőket bántalmaztak minden ok vagy ürügy nélkül. Szórakozóhelyekre törtek be, szájbarúgtak békés, még csak nem is tüntető embereket. A civil sérültek száma több százra tehető, az orvosi beavatkozásra, kórházi ellátásra szorulók is többen vannak száznál. Súlyos sérültek is vannak köztük, két ember elvesztette fél szemét. Puszta szerencse, hogy senki nem halt meg, hisz akit gumilövedékkel szembelőnek, az akár a helyszínen is belehalhat.

Az emberi jogokra máskor - főleg, ha nem magyarokról van szó - oly érzékeny baloldal a jogszabályi előírásoknak megfelelő, arányos és határozott fellépésről beszél. Érdekes, mi mást láttunk a tévében. Mert ugyebár földön fekvő, ellenállást kifejteni sem képes embert véresre verni, nem határozott fellépés, hanem bűncselekmény. A rendőrfőkapitány meg belehazudj a az ország szemébe, hogy a rendőrökön azért nem volt azonosító jel, mert vélhetően leesett. Mind a több ezer rendőrről, kivétel nélkül? Merthogy egyetlen azonosító jellel ellátott rohamrendőrt sem lehetett felfedezni a terrorbrigádok tagjai között.

S történik mindez azon a Magyarországon, ahol a rendőrök félnek fellépni a roma-bűnözéssel szemben, nehogy úgy járjanak, mint társuk, akit lefokoztak, mert úgy fogott el egy menekülő körözött személyt, hogy az - szívbetegség következtében - elhunyt.

Ami történt, megbocsáthatatlan. Azt hittük, hogy a baloldal már nem süllyedhet lejjebb erkölcsileg. De elfedett arccal és jelvény nélkül, vagyis arctalan hadseregként, cinikusan beterelni az ellenállást tanúsító tömeget (mert egyébként ezúttal a rendőrök provokálták a tüntetőket, s mi tagadás érthető, hogy több ezer ember közül akad néhány, aki követ ragad ha könnygázgránátot lőnek felé minden ok nélkül) a békés megemlékezők közé, majd válogatás nélkül gumibotozni, kardlapozni, végül az egészet elhazudni, nos ez olyan újdonság, amely a fennálló rendszer moralitását alapjaiban kérdőjelezi meg.

S ebből adódik az a dilemma, amit Makovecz Imre azzal javasolt feloldani, hogy az ellenzék adja vissza mandátumát és menjen haza. Csakhogy mi történne ekkor? Az idegen uralmat kiszolgáló, helytartó elit megteremtené a maga látszatellenzékét, a demokratikus kulisszák megőrzése végett. Mint ahogy Frunda György, a Neptunt megjárt, s az igazsággal valahogy mindig hadilábon álló RMDSZ- es szenátor is javasolta nemrégiben (nyilvánosság előtt és teljes komolysággal), hogy az RMDSZ szervezze meg saját ellenzékét.

Az igazság az, hogy egy teljességgel immorális, hazug, írott és íratlan normáknak fittyet hányó, gátlástalan hatalommal szemben szinte tehetetlenek vagyunk. Míg az egyik fél hazugságot hazugságra halmoz, a másik - nem akarván lesüllyedni az ellenfél erkölcsi szintjére - bizonyítani igyekszik az igazságot, de mire sikerülne, a hazug újabb hazugsággal áll elő. Ez a mindenkori hazugok helyzeti előnye az igazság elkötelezettjeivel szemben.

Ugyanakkor tétlennek sem szabad maradni. Konok következetességgel napirenden kell tartani az október 23-ai casus belli ügyét. Minden bántalmazásból, egyetlen földön fekvő embert ért egyetlen rúgásból, egyetlen kilőtt szemből országra szóló botrányt kellene csinálni. Hát még egy központi szervezésre utaló, rendőrök által végrehajtott pogrom-akcióból? S újra és újra vissza kell térni majd arra is, miképpen volt képes az egész baloldal felsorakozni a rendőrterrorért felelősök mögé, rezzenéstelenül belehazudva az ország és Európa szemébe.

Gyurcsány Ferenc a megszokott arcátlanságával október 24-én, a parlamentben Orbán Viktorra próbálta hárítani a felelősséget, s történetesen éppen azt a beszédrészletét idézte, miszerint a baloldal valahányszor csak alkalmas volt rá, rárontott saját nemzetére. Miközben egy nappal korábban éppen ez történt: a baloldal ráuszította emberi mivoltukból kivetkőzött, rendőrnek álcázott terrorbrigádját a nemzet jobbik felére. A baloldal, az egész hazugságkórus október 23-át követően végképp elvesztette nemcsak politikai hitelességét, de erkölcsi létjogosultságát is. Ezeknek az embereknek nincs mit keresniük nemcsak az ország élén, de egyáltalában a közéletben.