Nyugati Magyarság, 2006 (23. évfolyam, 2-11. szám)

2006-06-01 / 6. szám

Mi lesz veled, Szerbia?

2006. június

SZILÁGYI KÁROLY

Egészen friss hír: a szerb képviselőház elfogadta Montenegró függetlenségi nyilatkozatát, amely szerint az eddigi államközösség kisebbik tagja független ország lesz, teljes államjogi szuverenitással, a jelenlegi határokon belül. A május 21-i népszavazáson ugyanis a résztvevők elegendő többsége, 55,50 százaléka arra voksolt, hogy Montenegró független állam legyen. A részvétel 86,49 százalékos volt.

Ezzel az úgynevezett Második Jugoszláviának - mely valójában a 90- es évek elején szűnt meg létezni - immár a hatodik tagköztársasága is úgy döntött, hogy független államként éli tovább életét, azaz végképp elemi darabjaira hullott a trianoni, majd párizsi, végül titói akarattal összetákolt délszláv államközösség.

Egyesek Szerbia Trianonjáról beszélnek az eset kapcsán, s a képzettársítás szinte magától adódik, hisz - micsoda kaján fintora a történelemnek! - a montenegrói függetlenségi nyilatkozat pont a rossz emlékű békediktátum 86-ik évfordulójának előestéjén hangzott el. Én magam nem hiszem, hogy párhuzamot lehetne vonni a kettő között. Magyarország Trianonja azt jelentette, hogy az országot eleven testébe vert mezsgyekarókkal darabolták szét, úgy, hogy területének kétharmadát és lakosságának több mint a felét elrabolták tőle, ez meg, ami most történt, nem egyéb, mint egy széthullási dráma késleltetett epilógusa - a kivált köztársaságok többsége területileg sohasem tarozott Szerbiához, még a sokat emlegetett Dusán cár idejében sem, etnikailag meg csupán annyiban volt szerb, hogy részben a hajdani határőrvidékekre telepített katonák leszármazottjaiként, részben a titói Jugoszláviában lezajlott többé-kevésbé természetes migráció következtében valóban éltek kisebb-nagyobb szerb enklávék, illetve szórványok elsősorban Horvátországban és Boszniában.

Az, persze, egy percig sem kétséges, hogy a szerbség óriási traumaként élte meg mindazt, ami az utóbbi másfél évtizedben történt vele. Merthogy ő egészen másképp képzelte a dolgot: ködevő értelmisége és politikai elitje egészen más jövőt ígért neki.

Az egész talán ott kezdődött, hogy valamikor a XIX. század nemzeti mozgalmainak hevében megszületett a pánszlávizmus eszméje, majd ennek vadhajtásaként a nagyszerb eszme, amely a dusani szerb területek visszahódítását, a szerbségnek egy államban való egyesítését, illetve vezető szerepét volt hivatott megideologizálni.

Az úgynevezett nemzeti ébredés szükségszerű történelmi folyamata a szerbségnél bizonyos időbeni eltolódással kezdődött, és jórészt nem a saját anyaországában folyt le, hanem idegen földön, Magyarországon, a kisebbségi sors nyomása alatt. Inkább tudatosan mint öntudatlanul, saját értékeik felnagyítása és privilégiumaik védelme céljából ezt a késést a szerbek úgy kompenzálták, hogy újraélesztették régi mítoszaikat, és a történelmi tényékhez különféle naiv meseelemeket, mitikus féligazságokat és hamisításokat társítottak.

Abban a korban, amikor Európában mindenütt új nemzetek születtek, ezeknek a romantikus etnonacionalista mítoszoknak még valami pozitív szerepük is volt, hisz segítettek a nemzeti öntudat kialakításában, a nemzeti önbecsülés és büszkeség megszilárdításában, ami egyet jelentett a nemzet, egyszersmind a polgárság kialakulásával is. Sajnos a szerbek oly messzire mentek saját értékeik túlméretezésével, hogy az öndicsőítés átcsapott a többi nép iránti lebecsülésbe és megvetésbe.

Az idők folyamán elhitették magukkal, hogy ők Isten kiválasztott népe: megőrizték eredendő nemes tulajdonságaikat, ennélfogva állandó veszélynek és támadásnak vannak kitéve a nagyobb, erősebb népek részéről, melyek a szerbség teljes megsemmisítését tűzték ki céljukul. Ebbéli törekvéseikben a szerbek ellenségei mindig számíthatnak a hálátlan vértestvérek és a rossz szomszédok, valamint a belső árulók támogatására.

A szerbeknek sorsukul adatott, hogy utolsó szálig, halált megvetve

harcoljanak a rájuk bízott értékek - a lélek, a szent kereszt és a szabadság -, megőrzéséért, ha kell, életük feláldozásával is.

A szerb nemzedékek eltéphetetlen szálakkal fűződnek az anyaföldhöz, s ennek oka abban keresendő, hogy az őket egyesítő szerb vér nincs alávetve az idő törvényeinek. A szerb vérkeringésnek kettős rendszere van, az egyik a nemzedékek folytonosságát képezi, a másik pedig valójában az elesett szerb hősök vére, amely a szerb szülőföldet öntözi. Ezért minden vérontás színhelye, minden, a harcok nyomán emelkedő sír és síremlék szimbolikus jelentést ölt, és olyan magot képez, amelyből új nemzedékek születnek, ugyanakkor olyan gyökereket is, amelyekkel a szerbek mélyen megkapaszkodnak dédapáik földjében. Ezek a sírok valójában Szerbia természetes határai.

Szerbiát egyfolytában támadják és elnyomják a kizsákmányoló, ateista, sátáni nemzetközi erők, és csak azért, mert a szerb büszke nép, amely természetes alapokon álló, egészséges államot akar magának építeni, olyat, amelyben minden szerb együtt él, egy államban, egy vezér zászlaja alatt, egyetlen vallás kebelén belül, ugyanazt a nyelvet beszélve, ugyanazt a cirill írásmódot használva, egyazon szerb gondolat szálait bontogatva.

Ezeknek a mítoszoknak etnonacionalista kiadásában a racionalitás és a tudat fogalma egyszer s mindenkorra a Nyugathoz kötődik, a szív és az érzelem fogalma pedig a Balkánhoz, illetve a szerbekhez, amiben kétségkívül megtalálhatók már a gyűlöletkeltés és háborús propaganda elemei. Ugyanilyen veszély rejlik abban is, hogy a szabadság fogalma, e mítoszok központi és legfontosabb eleme, valóságos istenséggé lép elő, és egyetlen nép veleszületett, kizárólagos jellemvonásává és monopóliumává nyilváníttatik, azt a felhívást is beleértve, mely szinte kötelezővé teszi számára, hogy ezt a szabadságot terjessze ki azokra is, akiktől ez az isteni kegyelem megtagadtatott.

Az etnonacionalista mítoszokat már azon ténynél fogva is, hogy szent törzsi mondákat elevenítenek fel, hogy örökérvényű igazságokról szólnak, hogy az ősi népi szellem és hagyomány titkos üzeneteit közvetítik, gyakran használják fel érvek hiányában bizonyos célok eléréséért, amelyekről, mármint a célokról, nyugodtan el lehet mondani, hogy annyira misztikusak és ambivalensek, és ugyanúgy nem tűrnek semmiféle ellentmondást, sőt párbeszédet sem, mint maguk a mítoszok.

így használták fel őket előbb a Szerb Tudományos Akadémia hírhedt memorandumának szerzői is akkor, amikor a múlt század nyolcvanas éveinek végén a történelmi közelmúlt traKét nép esetleges etnikai szembenállását sokszor táplálják oktalan történeti mítoszok, amelyek feltárásával és tisztázásával, ha meg nem is szüntethetők, de csökkenthetők a másik iránt érzett előítéletek.

Egyszerre nagyot lépni persze nem lehet, ám a kis közeledéseket segítik az olyan konferenciák is, mint, amilyet például a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai Nemzeti Kisebbségkutató Intézete szervezett.- Ennek a nemzetközi konferenciának a legtöbb előadója Szlovákiából érkezett, ottani szlovák történészek, és ezekből az előadásokból az derült ki, hogy a szlovák nemzettudat majdhogynem a magyarnak egyfajta leképezése.- Az elmúlt évben Szlovákiában megjelent egy könyv, azt megelőzően az egyik legolvasottabb napilapban megjelent egy sorozat, amely azokat a történelmi mítoszokat, amelyek a szlovák történetírást a XX. században, sőt, már a XIX. században is kanonizálták,

gikus áldozataiként tüntették fel a szerbeket, és felrajzolták Nagy-Szerbia térképét, nyugati határait a Virovitica- Ogulin-Karlobag vonalra helyezve, majd később Slobodan Milosevic és társai, amikor, hatalomra kerülvén, egyrészt hisztérikus méretekig fokozták a szerbség veszélyeztetettség-érzését Koszovón, másrészt ennek felhajtóerejét vitorlájukba fogva meg akarták kaparintani a politikai teljhatalmat

az akkor még egységes Jugoszláviában. S amikor a tagköztársaságok erre kiválási szándékuk felerősítésével válaszoltak, ugyanez az elit jelenti ki ország-világ előtt, hogy a szerbséghez méltatlan a kisebbségi sors, ugyanez indít a minden szerbet egy államba elmélet zászlaja alatt véres háborút Szlovénia, Horvátország majd Bosznia és Hercegovina ellen.

A többit tudjuk: Szlovénia és Horvátország a háborús fenyegetések ellenére is kikiáltja függetlenségét, utóbbi Boszniával és Hercegovinával együtt elképesztő véráldozatot hoz önállóságáért, de végül csak megszerzi, Macedónia szép csendben kiválik és megy a maga útján, és most Montenegró is - engedtessék meg egy kis líra - kitépi magát Szerbia ölelő karaiból.

Ugyan mi készteti Montenegrót erre a lépésre?

Nem szeretnék azoknak a hibájába esni, akik a status quo-hoz való ragaszkodásukban elvitatják bármely nemzettől a függetlenség és szuverenitás jogát, még akkor sem, ha az a nemzet alig 670 000 lelket számlál, mint Montenegró esetében. A joga tehát megvan rá, de észérve?

Lehet, hogy innen kívülről rosszul látom a dolgot, de nekem az a benyomásom, hogy Montenegró bizony érdekházasságot kötött, amikor szövetségre lépett Szerbiával, egyértelműen haszonélvezője volt a Szerbia és Montenegró nevet viselő államalakulatnak. Először is belpolitikai téren már ekkor is csaknem száz százalékos függetlenséget élvezett, ugyanakkor - honnan ismerős nekem ez az ábra? - lakossága lélekszámát messze meghaladó arányban alkudott ki magának képviseletet és jól fizetett pozíciókat a szövetségi szervekben és szervezetekben. Ma

tulajdonképpen lemezteleníti, és bemutatja, hogy ezek a mítoszok milyen hamis történeti tényanyagra épülnek, és milyen mértékben vannak távol azoktól a realitásoktól, amelyeket a szaktörténészek felkutattak - mondta Szarka László, az intézet igazgatója. A szlovák történelem örök szimbólumait apróra szedik, és bebizonyítják, hogy ezek valamilyen formában vagy a szlovák nemzetépítés ideológiai szükségleteinek feleltek meg, vagy a feltáratlan tényanyagot pótló konstrukciók, tehát olyan kitalációk, amelyek nem felelnek meg a valóságnak, vagy pedig egyszerűen csak egy jól tanítható, kerek történet formájában elmondható, képileg ábrázolható, leegyszerűsített történeti ismeretet közvetítenek. Úgy gondoltam, hogy ezzel a könyvvel érdemes abból a szempontból is foglalkozni, hogy ezek a szlovák történeti szimbólumok és mítoszok mennyiben feleltethetők meg a magyar történeti szimbólumoknak és mítoszoknak. Mindenki számára

Szerbiában közel hetvenezren - más források szerint nagyságrendekkel többen - vallják magukat montenegróinak, és közülük - ugye ezen nem lepődik meg senki? - feltűnően kevés a bányász, vasmunkás vagy kőművessegéd, annál több az államtitkár, igazgató és tábornok. Másodszor: Montenegrónak ipara szinte alig van, egyetlen jelentős jövedelemforrása a turizmus. Végiggondolta azt valaki, hogy nyolcmillió potenciális vendég mégiscsak több valamivel, mint hatszázhetven ezer potenciális vendég? Vagy arra számítanak, hogy mostantól kezdve majd elárasztják a nyugati turisták a montenegrói partokat? Vajon miért tennék? Amikor a konkurenseknél (Horvátország, Görögország) több a reptér, jobbak az utak, kényelmesebbek a szállodák, tisztábbak a strandok, fürgébbek a pincérek...

A Montenegró függetlenségét kivívó politikusok persze nem mennek a szomszédba egy-két szóvirágért amikor megindokolják a kiválást, ilyeneket mondanak például, hogy történelmi juss, meg nemzeti büszkeség, meg kulturális értékek, meg demokratikus fejlődés, meg európai integráció... Nos, alighanem itt, ez utóbbiban lehet az eb elhantolva: Montenegró abban bízik, hogy elcsípi az Európába induló utolsó vonatot. S ebben egy olyan útitárs, vagy „házastárs”, mint Szerbia, csak hátráltatná: baráti vagy „házastársi” ölelése immár görcsös, halálos szorítássá válhat. Ne feledjük: a piszkos háború ódiumát egyedül Szerbia viseli, Mladic és Karadzic letartóztatását és a hágai bíróságnak való kiadását egyedül Szerbiától követelik, és kiszámítható volt - be is következett - hogy megszakítják vele az Európai Unióhoz való csatlakozásról szóló tárgyalásokat, és elzárják előle az amúgy is gyéren csordogáló támogatások csapját. Friss hír ez is: az Amerikai Egyesült Államok kormánya a 2006- os költségvetési évre Szerbiának szánt 75 millió dollárnyi segélyből a napokban fagyasztott be hétmilliót.

És, ahogy én az önzetlen és igazságos nagyhatalmakat ismerem, azt sem tartom kizártnak, hogy a másik oldalon viszont végighúzták a mézes madzagot a montenegrói politikusok száján...

Volt, ahogy volt, Montenegró kivált, lezajlott a balkáni dráma epilógusa is.

Csakhogy a drámának ezzel még nincs vége!

Itt van még Koszovó kérdése. Megmarad Szerbia részeként, független köztársaság lesz, vagy nemzetközi protektorátus, s ha ez utóbbi, vajon meddig? És meddig társítjuk még hozzá a puskaporos hordó képét Európának ezen a részén?

Koszovó Szerbia déli-délnyugati terültén fekszik, nagyjából ott, ahol a szerb középkori állam kialakult. Ezt a

közismert, hogy a szlovák zászlóban a címer középponti elemén a hármas halom és a kettős kereszt azonos a magyar címerben szereplő hármas halom és kettős kereszttel, de innentől kezdve millió más olyan szimbólum van, az összes városunk, szobraink jelentős része, történelmünk uralkodói, amelyek közösek, és ily módon a szimbólumaink és a mítoszaink javarésze is egy tőről fakad. Ez egy végtelenül fontos mozdulata a történettudományi, antropológiai elemzéseknek, amikor kölcsönösen, egymás mítoszainak az elemzésétől sem visszariadva megpróbáljuk a mítoszok funkcióját bemutatni. Én azt gondolom, hogy tulajdonképpen a mítoszoknak lehetnek pozitív funkciói. Eddig mi alapvetően a szembeállító, az ellentéteket fokozó, az előítéleteket karbantartó funkcióit látjuk ezeknek a mítoszoknak, de vannak olyanok, amelyek az egymásra utaltság, az összetartozás, a szolidaritás mítoszai is.

Gecse Géza

A hamis történeti mítoszok is táplálhatják az etnikai konfliktusokat

7. oldal

helyet a szerbség saját államisága „bölcsőjekénf ’ emlegeti, s ha arra gondolunk, hogy errefelé zajlott le a rigómezei ütközet, hogy mennyi szerb vér áztatta ezt a földet, illetve arra, hogy a mitikus képlet szerint mit jelképez mindez a szerbek szemében, nemigen hihetjük, hogy Koszovó esetleges kiválása ugyanilyen békés lesz, mint Montenegróé.

Pedig a kiválási szándék mögött komoly történelmi, etnográfiai és gazdasági érdekek munkálnak. A törökök előli vándorlások, a későbbi migrációk és demográfiai változások folytán a térség lakosságának 90 százalékát napjainkban az albán lakosság teszi ki. A titói Jugoszláviában tartományi státust élvező térség gazdasági és társadalmi szempontból egyaránt az ország legelmaradottabb része volt: ipara a jelentős támogatások ellenére sem volt képes felzárkózni a fejlettebbekhez, az albán lakosság a patriarchális szokások és a törzsi szerveződés viszonyai közepette élt, nagy szegénységben, „demográfiai offenzíváját” a függetlenségi célok szolgálatába állítva.

Részben az „általános jugoszláv válságtényezők”, az etatizmus és a bürokratizmus erősödése, a politikai voluntarizmus eluralkodása, az ésszerűtlen gazdaságpolitika, részben bizonyos nemzetközi folyamatok, részben a nemzetállam-koncepció és az „állami nacionalizmus” erősödése oda vezettek, hogy a hetvenes évek végére, a nyolcvanasok elejére a tűrhetetlenségig kiéleződött a helyzet a tartomány szerb és albán lakossága között. Az albánok illír eredetük bizonygatásával kizárólagos jogot formálnak e területekre, gazdasági lemaradásukért a környező szláv népeket okolják, kizsákmányolással vádolják a szerbeket és montenegróiakat. Nem tartják magukat kisebbségnek, lélekszámúk a nemzetként számontartott szomszédokénál is nagyobb lévén nemzeti státusuk elismerését, egyenrangúságuk kifejezéseként pedig ugyanolyan állami szuverenitást követelnek, amilyet a széthullott Jugoszlávia más nemzetei.

A szerbek kisebbségnek tekintik az albánokat, polgári lojalitást követelnek tőlük, szeparatizmussal és irredentizmussal vádolják őket. Felpanaszolják továbbá, hogy az albánok az 1974-es alkotmányt meglovagolva a tartomány területén saját etnikumuk javára visszaéltek a hatalommal, és nyomást gyakoroltak a szerb lakosságra, hogy kierőszakolják a Koszovóból való elköltözését. S ami a lényeg: hallani sem akarnak róla, hogy a történelmileg és államigazgatásilag is sajátjuknak tekintett térségben önálló albán állam jöjjön létre. Legfrissebb álláspontjuk az- s erről május 30-án tájékoztatták a Belgrádban ülésező Stabilitási paktum résztvevőit és az albán felet -, hogy Koszovói nyilvánítsák nemzetközileg szavatolt fegyvermentes autonóm térséggé, amelyen belül az ott élő szerbeknek is biztosítsanak autonómiát.

A koszovói albánok válaszát még nem ismeijük, de sejthetjük, hogy nem érik be ennyivel, teljes függetlenséget és szuverenitást követelnek, és Montenegró kiválásán felbuzdulva addig ütik a vasat, amíg meleg.

Magyar szemszögből nézve mindazt, ami napjainkban a Balkánon történik, meglódul az ember fantáziája, és a meleg vas meg az autonómia apropóján kiszalad a száján a kérdés, vajon nem lehetne-e netán, vajon nem most kellene-e erélyesebben fellépni a Vajdaság, a délvidéki magyarok autonómiája ügyében?

Mérvadó délvidéki magyar politikusok - ismereteim szerint - nem hiszik, hogy ez lenne a megfelelő pillanat az autonómiáért vívott politikai küzdelem fokozására. Tisztában vannak azzal, hogy a szerbiai politikai elit létérdekét látná veszélyeztetve abban, ha a Vajdaságnak jelentős politikai és főleg gazdasági autonómiája, és azon belül is fiskális, adó- és járulékbeszedő autonómiája lenne. Ugyanakkor attól is tartanak - gondolom -, hogy Montenegró tényleges és Koszovó lehetséges kiválása akkora sokkhatást válthat ki a szerbiai közéletben, hogy ha ezt még a Vajdaság- az éléskamra - elvesztése is tetézné, az desperádói következményeket vonhatna maga után.

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident