Nyugati Magyarság, 2006 (23. évfolyam, 2-11. szám)
2006-04-01 / 4. szám
6. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2006. április A látogató DEBRECENI MIHÁLY Emlékezetes volt Vlagyimir Putyin budapesti látogatása. Nem érkezett üres kézzel. Hozott magával néhány könyvet az elzabrált kincsek közül. Igaz nem ingyen, mert megfizettette velünk az árát. Felszámolta a több mint hat évtizedig általunk ismeretlen helyen tartott kiadványok őrzési díját. Nemes gesztus, közkeletű kifejezéssel élve piszokul lenyúlt bennünket. Persze elkeseredésre semmi ok, mert rajta kívül még ötszáz üzletember is Magyarországra érkezett, hogy megmentse a gyengélkedő magyar gazdaságot. Mostantól reménykedhetünk, hogy az igazi segítség majd Keletről érkezik. Akárcsak ötvenhatban. Úgy fel fogunk lendülni, hogy belerokkanunk. Jöhet ismét az ötéves terv, a békekölcsön, a testvémépek megsegítése, meg a kommunista munkaszombat. Még nagyobb lendületben lesz az ország. Az egykori KGB rezidens példát mutat nekünk, miként kell a semmiből felvirágoztatni az országot. Istenem, ha még mindig a derek Medgyessy a miniszterelnök, igazi ügynöktalálkozó lett volna. Akkor pedig minden „jelentős” embert fel lehetett volna oldozni bűnei alól. De nem így történt. A múlt század hatvanas éveiben a szovjet propagandagépezet szakmunkásai elkészítették Az orosz csoda című filmet, melyből kiderült, hogy a tudomány minden területén ők az élenjárók, mindent az oroszok találtak fel, talán még a spanyolviaszt is, de ezt szerénységből akkor nem vallottak be. Az más kérdés, hogy a Nobel-díjat osztogatok nem méltányolták kellőképpen ezen igyekezetüket. Téljünk azonban vissza a nem ingyen visszahozott könyvekre, a nagy zabrálás időszakára. Jó szerencsémnek köszönhetően, vagy csak mert odavetett a sors, a nyolcvanas évek vége felé bejutottam a moszkvai Kremlbe, a kincstárba. A különböző cárok által összerabolt pazar ékszerek, kardok, serlegek megdöbbentették a látogatókat. Miközben a Kreml falain kívül a szürkeség, a szegénység, a reménytelenség honolt, idebent olyan látványban volt része a látogatóknak, mintha Moszkvában gyűjtötték volna össze a világ minden kincsét. Jóval később elmeséltem a látottakat egyik magyarországi újságíró kollégámnak, aki szinten megfordult ott egykoron. Ő viszont egy hátborzongató történetet mesélt el egy hasonló látogatásról. Újságíró delegációval tartózkodott Moszkvában még a Brezsnyev korszakban, valamikor ’75 táján és természetesen ők is bejutottak a kincstárba. Ámulva nézegették a temérdek aranyat, igazgyöngyöt, aztán egyikükből kiszaladt a kérdés: , Jó, jó, de hol van a fater bringája?” Merthogy egyebek mellett a biciklijétől is megszabadították az édesapját annakidején a derék felszabadítók. Óriási balhé kerekedett az ügyből, hiszen, bár kérdése halkan hangzott el, a hely szellemének errefelé igen éles volt a fülhallása, mindent rögzített. A kollegát rögvest hazarendeltek, vagy inkább hazazavarták, fegyelmit kapott, és azonnal kirúgták a munkahelyéről. Még jól is járt, mert ha Sztálin idejében történik a dolog, rögtön ottmarasztalják egy kis kolimai továbbképzésre. Jó üzletember tehát Putyin. Úgy ad vissza valamit, ami a mienk, hogy pénzt kér érte. Ez a fajta hozzáállás meg jól jöhet nekik, hiszen Oroszország az összerabolt kincsek tekintetében joggal pályázhat a világelsőségre. S ha majd elkövetkezik a hét szűk esztendő, szép sorban visszajuttathatják a jogos tulajdonosok leszármazottainak - jó pénzért - a náluk levő kincseket. 1980-ban jártam először Moszkvában, s a 27 órás vonatát alatt az ablakon át néztem a birodalom reménytelenül szürke és sivár varosait és falvaik Döbbenetes élmény volt. A vidékiek akkortájt kolbászért, vajért, cipőért több száz kilométert utaztak a fővárosba, mert odahaza semmit sem lehetett kapni. Ezek után jogos a kérdés, vajon mit remélhet Magyarország gazdasága Oroszországtól? Attól tartok, semmit. Borisz Jelcint megválasztásától kezdve az oligarchák tartották a kezükben, azok, akik mindenről döntenek. Putyin alatt kissé megváltozott a helyzet, bár történtek kísérletek az ő irányítására is. A harcedzett ügynök azonban kemény diónak bizonyult. Elsőként Berezovszkijt és Guszinszkijt futamította meg. Ez a két nagyhatalmú ember többek között a sajtót tartotta a markában, és nem átallott Putyin ellen fordulni. Putyin válaszcsapását inkább nem várták meg, külföldre menekültek. Előbbi Angliában húzta meg magát, utóbbi a Közel-Keleten, Izraelben. A legrosszabbul a renitens Hodorkovszkij járt, a JUKOSZ olajvállalat dollármilliárdos vezére, aki, bár Putyin többször figyelmeztette, nem tett le arról a szándékáról, hogy az oroszországi politikai élet legelső embere legyen. Meg is bűnhődött érte, azóta már a börtönben elmélkedhet azon, hogy mit is rontott el annakidején. Roman Abramovics viszont csendben maradt, Csukcsföld kormányzója lett, megvásárolta a moszkvai CSZKA katonacsapatot, később pedig az angol Chealsea-t. O nem akart cár lenni, békén hagyták. Nemcsak a politika, hanem a pénzszerzés játékszabályait is betartotta. Ilyen egyszerű. Ilyen egyszerű? Oroszországban azonban nem ez a legfőbb probléma. A statisztikák megdöbbentő adatokat közölnek a demográfiai helyzet alakulásáról. Az oroszoknál talán még kétségbe ejtőbb a fogyatkozás, mint nálunk, magyaroknál. A szociális helyzet siralmas, az alkoholisták száma egyre nő, a halálozási mutatók a világelsőséghez közelítenek. És mintegy 25 millió orosz az ország határain kívül él! A legjobb helyzetben még azok vannak, akik a baltikumi köztársaságokban maradtak. Bár a ’90- es elején mind a nyugati, mind az orosz sajtóban olyan hírek láttak napvilágot, hogy elnyomják őket, nem ismerik el az orosz nyelv létjogosultságát, mára megváltozott a helyzet. Ezek a köztársaságok az elmúlt években sokkal jobb gazdasági eredményeket értek el, mint a legtöbb új Európai Uniós tagország, Magyarországot is beleértve. Nemzetiségi konfliktusok sincsenek, mindössze annyi történt, hogy az oroszoknak meg kellett tanulniuk észtül, lettül, litvánul. Míg állt a birodalom, addig erre nem mutattak különösebb hajlandóságot, hiszen ők voltak az úgynevezett felszabadítók. Am a korszakváltás csodákra ösztönözte őket is. A Szovjetunió széthullásának igazi kárvallottjai az egykori katonatisztek, KGB- sek, milicisták voltak. Ők ugyanis azt hittek, hogy az új államok majd nyugdíjat is fizetnek nekik. Nem így történt. Most képzeljük el, hogy a Magyarországon öröklakásban élő szovjet katonatisztek a magyar államtól kapnák a nyugdíjat. Elképzelni is borzasztó. Moszkva hőbörgött még egy ideig, de a baltikumiakat nem lehetett megijeszteni. Abba is maradtak az ez irányú kísérletek. Nagyot téved az, aki az oroszoktól várná a magyarországi gazdasági bajok enyhítését, hiszen nekik is van bajuk elég. Csak egy példát említenek a sok közül: Szibériát. Amíg létezett a GULAG-rendszer, volt olcsó munkaerő bőviben. A nyersanyag-lelőhelyek bányáiban főleg a foglyokat dolgoztatták, embertelen körülmények között. Nem számított, hogy közben mennyien haltak meg. Ma már szerencsére vége ennek a világnak. Most más a baj. Senki nem akar odamenni dolgozni, ugyanis a borzasztó időjárási körülmények miatt a még működő bányák, feldolgozók többet állnak, mint termelnek. Az egyik gazdasági szaklapban olvastam, hogy a jövő Oroszországának a legnagyobb fejtörést Szibéria kiürülése fogja jelenteni. Ezzel a megállapítással egyet lehet értenünk. Eközben pedig rengeteg kínai áramlik be az országba, főleg a határ menti régiókba. Szaporodási szokásaik ismeretében nem nehéz megjósolni, hogy mi várható errefelé az elkövetkező évtizedekben. Javában dúl a háború Csecsenföldön. Ma már főleg zsoldosok harcolnak arrafelé, de ennek a háborúnak soha nem lesz vége. A csecsének ugyanis az utolsó szálig védekezni fognak, és nem szűnnek meg a terrortámadások sem. Putyin helyzetét kissé könnyíti, hogy a világ most főleg Irakra figyel, ettől függetlenül mégsem tudja kontrollálni az ott zajló eseményeket. Nem alhatnak nyugodtan a környező vidékeken élő oroszok sem, amit az elmúlt évek különböző támadásai is bizonyítanak. A birodalom iránti nosztalgia azonban továbbra is él, az oroszok mindenképp szeretnék megtartani az érdekszféráikat. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a 2004-es ukrajnai elnökválasztás körüli szerepvállálásuk, amikor elsőként gratuláltak a csalással hatalomra juttatott köztörvényes bűnözőnek, Viktor Janukovicsnak. Mégsem tudták hatalomra juttatni a Donyec-medencei oroszok főemberét, pedig az oroszországi sajtó alaposan feltüzelte az egykor jobb napokat látott bányavidék lakosságát, amely meglehetősen nehezen viseli el, hogy a Szovjetunió nincs többé. Csodával határos módon sikerült akkor elkerülni az ukrajnai polgárháborút. Putyinék utána csendben bocsánatot is kértek az ukránoktól. De azért most is szemmel tartják őket. Az orosz televíziót nézve az embernek mostanában gyakran támad olyan érzése, mintha visszatértek volna a brezsnyevi idők. A szerb diktátor, Milosevics halálát úgy tálalták a nagyközönségnek, mintha Európa legnagyobb humanistája távozott volna az élők sorából. Elsőként bátyját, a Moszkvában élő Boriszlav Milosevicset szólaltatták meg, aki „kendőzetlenül” mondta el véleményét öccséről, nemes egyszerűséggel a szerb nép nagy fiának nevezte az elhunytat. Aztán következtek az egykoron tudományos kommunizmust oktató, ma már önmagukat politológusként aposztrofáló megmondó emberek, akik szintén nem fukarkodtak a dicsérő jelzőkkel. A gondolkodni is tudó oroszok meg kapkodhatták a fejüket, hogy akkor miért kellett Hágába citálni ezt a jobb sorsra érdemes szerb patriótát. A józan észt legyőzte a pánszláv testvériség, mint oly sokszor a történelem folyamán. Szegény Szaharov meg foroghat a sírjában, hogy hova jutottak megint a honfitársaikat informáló, önmagukat tudósnak valló emberek. A gazdasági csodát nem az oroszoktól kell vámunk. Ma már nem kellenek a magyar cipők és az ihatatlan borok az oroszoknak. Mi sem várjuk tőlük a nem létező szovjet pezsgőt, legfeljebb a vodkát. Ami ezen a területen az elmúlt másfél évtizedben működött, az ezután is működni fog. Ez a látogatás nem volt több kampányfogásnál. Csak az bánt, hogy nem korábban jött. Milyen jól festettek volna egy közös tablón Medgyessyvel. Az legalább egyértelműbb lett volna. De így? Sok hűhó, semmiért. Változást váró hangulat (folytatás az 1. oldalról) Az már mindennapos esemény, hogy zászlót, táblát hordozó magányos személyt hatóságilag előállítanak „gyülekezési tilalom megszegése” ürügyén, holott egyetlen ember nyilván nem tud „gyülekezni”, és az általa vitt zászlót, táblát valahogyan el kell juttatnia az engedélyezett gyűlés helyszínére. Míg az ellenzéktől nem létező engedélyeket követelnek a hatóságok, addig már hetek óta engedély nélkül befedheti egy zuglói 18 emeletes ház egész területét a miniszterelnök portréja. Csak a füle három és fél emeletnyi, és képe még a Gellérthegyről is, nyolc kilométer távolságból is tisztán kivehető. Az 1700 négyzetméteres felület négyszeresen meghaladja a főváros által 400 négyzetméterben maximált reklámfelületet! A gigantomán hirdetés ellentétben áll a szocialisták három évvel ezelőtt az ellenzéknek adott, és oly sokszor hangoztatott tanácsával is, miszerint „meijünk kicsik lenni!’ ’ Most már világos, hogy ezt csak az ellenzékre értették, önmagukra a legkevésbé. Tipikus bolsevik mentalitás ez, a kiválasztott és előjogokkal felruházott „élcsapat” gőgje, amely magától értetődőnek tekinti, hogy a törvények, a jogszabályok, a politikai intelmek a szocialistákra nem vonatkoznak. Ezt a bolsevik mentalitást szolgálja ki változaüanul a rendőri erőszak és brutalitás, miközben a kormány álszent módon sopánkodik más államok rendőri túlkapásain. „Mi tartózkodunk a riválisokat ócsárló, negatív kampánytól” - hangoztatják a szocialista politikusok, miközben „végveszélyben a köztársaság” címmel nagygyűlést rendeztek a fővárosban, április elsején. Mintha egy köztársasági államforma ellen fenekedő, netán királypárti ellenzék veszélyeztetne itt bárkit is! ,Magyarországon ma a köztársaságot, a demokráciát, a jogállamot, a szabadságot, a becsületet és a tisztességet a baloldalnak lesz dolga megvédeni” - jelentette ki a miniszterelnök. Erre az ellenzéket ócsárló, hazug színben feltüntető gyűlésre mondta egy politikus, hogy aki ide elment, az vagy tudatosan hazudozó, közügyek vitelére alkalmatlan, minden képtelenségnek hitelt adó pártkatona, vagy az április elsejei dátumhoz illően elbolondított szavazó. A március 15-i ünnepségeken, mint tapasztalhattuk, a Kádár-féle pártállam értékrendszerének változatlansága is megmutatkozott - a kitüntetettek listáján. Megszoktuk már, hogy az eddigi három posztkommunista kormány a Kádárrendszer fizetett besúgóit, titkosszolgálati tisztjeit, karhatalmista verőlegényeit, hazudozásba beleőszült újságíró-propagandistáit, a polgári ellenzéket gúnyoló és feketítő humoristáit” tüntetgette ki állandóan, de ami most történt, az több a soknál. Most már nem csupán az állampárti diktatúra kiszolgálói, hanem haszonélvezői és csúcsvezetői kaptak kitüntetést. Az a kormány, amelyik a köztársaságot fenyegető veszélyt emleget, sorra tüntet ki olyan embereket, akikről mindenki tudja, hogy a szó legszorosabb értelmében lábbal tiporták a köztársasági eszmét és demokráciát a nem is olyan régmúlt időkben. Kitüntettek egy volt miniszterelnök-helyettest, akinek országlása alatt a köztársasági jogok minimuma sem érvényesülhetett az országban, amikor hivatalból üldözték a választójog, a sajtó- és gyülekezési szabadság, a sztrájkjog követelőit, és menetrendszerűen küldtek gumibotos rendőröket a március 15-i megemlékezőkre. Kitüntették azt a bankárt is, az ország eladósítóját, aki értelmetlen és felesleges célokra vett fel dollármilliárdokat. Erre az adósságra hivatkozva lehetett később áron alul eladni a nemzeti vagyont külföldieknek és a pártállam irányítóinak. A tolvajok hálája természetesen érthető - de mi köze a mai köztársaságnak ezekhez rovott múltú emberekhez? Maga a köztársasági elnök is megdöbbent a kitüntetésre javasoltak névsorán. Kifejtette aggályait, miszerint „a kitüntetésre javasolt személyek között szerepelnek olyanok, akiknek a Magyar Köztársaság legmagasabb szintű elismerésében való részesítése - az Alkotmány értékrendje alapján - nem támogatható”. A kormányzat elutasította a köztársasági elnök megfontolásra intő javaslatát. Ezt követően az elnök aláírta ugyan az előterjesztést, de az Alkotmánybírósághoz fordult annak kipuhatolása érdekében, hogy ilyen kirívó esetekben lehet-e mérlegelési joga. A március 15-i kitüntetések ezt követő történéseinek objektív értékelése érdekében fel kell idézni egy 1999. évi eseményt, Efraim Kishon - Kishont Ferenc (1924 - 2005) magyar-izraeli író esetét. Őt 1999-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntette ki Orbán Viktor kormánya. A kitüntetett politikai ízléséhez közelebb állt a posztkommunista tábor, ezért nem fogott kezet a miniszterelnökkel a díj átvételekor. A szociálliberális média hőst csinált belőle, a hatalommal szembeszegülő és kitüntetésekkel nem megvásárolható gondolkodónak ábrázolta, a kormánynak fityiszt mutató civil kurázsi mintaképének tekintette. Ez a vélemény akár rendjén is lenne, ha következetesen alkalmaznák. Idén márciusban arra a történészre, aki - Efraim Kishon példáját követve - nem fogott kezet a miniszterelnökkel, csak úgy záporozott a sok „intoleráns”, „gyűlölködő”, „nem európai” stb. jelző ugyanennek a szociálliberális sajtónak a berkeiből. Ő bezzeg nem válhatott a civil kurázsi mintaképévé, akit nem lehet kitüntetésekkel megvásárolni, ő csak szimpla „gyűlölködő”. A hisztérikus sajtó-támadásokból bőven jutott a köztársasági elnöknek is, aki a kitüntetések átadásakor nem volt hajlandó kezet fogni a pártállami diktatúra legsötétebb figurájának egyikével. Ma a kormány és az ellenzék között viszonylag szoros a választási küzdelem, mert a túlsúlyban lévő kormánypárti sajtó miatt sokan elhiszik a változások illúzióját, és nem veszik észre a lényeg változatlanságát. Ennek ellenére bizonyos előjelek biztatóak. Az országgyűlési képviselők megválasztása előtt mindössze egy hónappal Magyarországon két helyen is tartottak helyhatósági választást. Szentendrén, ahol a lemondott polgármester utódát kellett megválasztani, és Mosonmagyaróváron, ahol egy megüresedett városatyai székért versengtek ajelöltek. Korábban mindkét helyet a hatalmon lévő szocialista párt jelöltjei töltötték be, most márciusban viszont az antikommunista ellenzék meggyőző fölénnyel hódította el ezeket a posztokat. Joggal érzik úgy egyre többen, hogy a választások közeledtével a lakosságban erősödik a kormányváltás, a valódi változás iránti igény. A két kormánypárt, továbbá az ellenzéki Fiatal demokrata-Kereszténydemokrata szövetség az ország mind a 176 választókerületében tudott jelöltet állítani. Rajtuk kívül még a Magyar Demokrata Fórum és a Magyar Igazság és Élet Pártja - Jobbik Magyarországért pártszövetség esélyes parlamenti mandátumra. Az előbbi 163 választókerületben, az utóbbi 114-ben tudta összeszedni a jelöltállításhoz szükséges 750 érvényes ajánlást. Indul még további 16 párt jelöltje a választáson, valódi esély nélkül. Mit tehetünk még? Bízzunk egy valódi változásban, egy olyanban, amelyik végképp lezárhatja a kommunista diktatúra fél évszázados időszakát és utóéletét. És ne csak bízzunk ebben, hanem szavazzunk is erre április 9-én!
