Nyugati Magyarság, 2006 (23. évfolyam, 2-11. szám)
2006-03-01 / 3. szám
2006. március Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 3. oldal A magyar beteg, avagy rendet kell végre tenni az egészségügyben Beszélgetés dr. Mikola Istvánnal, a FIDESZ Egészségügyi Egyeztető Fórumának elnökével- Doktor úr, mennyire beteg ez a mai magyar társadalom, és mitől ilyen, amilyen?- Nagybeteg a magyar társadalom, régóta az: József Attila száz évvel ezelőtt megírta: Ezernyi fajta népbetegség, szapora csecsemőhalál, árvaság, korai öregség, elmebaj, egyke és sivár bűn, öngyilkosság, lelki restség, mely, hitetlen, csodára vár, nem elegendő, hogy kitessék: föl kéne szabadulni már! Egy zseni pontos diagnózisa egy évszázaddal ezelőttről. Máig sem változott semmi. A legnagyobb tehertétel változatlanul a fiatal középkorú férfiak szív-érrendszeri megbetegedése és halálozása, utána következnek a daganatos, a légzőszervi betegségek és sorolhatnám tovább. Az Európai Unióban a népegészségügyi mutatóinkkal - születéskor várható átlagos élettartam, megbetegedési, halálozási adatok, csecsemőhalandóság -, a legrosszabb helyen állunk. Egy két hete nyilvánosságra került nagy jelentőségű nemzetközi szociológiai munka alapján az is elmondható, hogy a legboldogtalanabb ország vagyunk. Ebben a nagy felmérésben harminc ország harmincezer polgárát kérdezték meg, hogy számukra mik a jó közérzet legfontosabb tényezői. A megkérdezettek 84 %-a az első helyre az egészséget tette, a másodikra az otthonteremtést, a harmadikra a családot és a gyermeket - érdekes, a hagyományos értékek csak nem veszítenek jelentőségükből, az emberek mégiscsak a normalitás talaján állnak, és nem dőlnek be mindenféle liberális elfajulásnak. Az összegzés azt mutatta, hogy a legboldogabb ország Ausztrália, a második helyen az Egyesült Államok áll, és ami eléggé meglepő, India megelőzi a skandináv államokat. Ez azt jelenti, hogy az identitás, a kulturális örökség és ennek ápolása, még ha szegény is egy közösség, boldogságérzetet kelt. A harmincadik a listán - messze leszakadva - Magyarország. Évszázados gondról van szó, okait sokáig elemezhetnénk. Én azt mondanám, hogy az igazi ok az, hogy a magyarság Mohácstól Trianonig és Trianontól 2004. december 5-éig olyan traumákat szenvedett el, amelyek elapasztották a lelki energiáját: kiüresedett a kollektív tudattalanja. Ez pedig azért nagy baj, mert új tudatformálás csak ezen a kollektív tudattalan struktúrán keresztül történhet, és csak akkor, ha ez feltöltött állapotban van. A kollektív tudattalan energiahiányos volta miatt az egyén is energiahiányos, s miután az egyéni tudattalanból is elfogytak az energiák, sérülékenyek vagyunk, minden külső kis ingerre inadekvát reakciókkal válaszolunk, károsítanak bennünket olyan ingerek, amelyek boldogabb nemzeteknél éppen a személyiség fejlődéséhez szükséges pozitív stresszt jelentik. Az alapállás patológiás tehát: az emberek tűrőképessége, frusztrációs toleranciája kritikus mélységre csökkent. Olyan gondok ezek, amelyeket mi, orvosok nem tudunk meggyógyítani. Erre csak a társadalom, az állam, egy erős állam képes, amely felvállalja az embernek a gondjait, megteremti a feltételeket a humán erőforrás jó kondíciójához, az energiával való újrafeltöltődéshez. Örömmel mondhatom, hogy ez a szándék markánsan jelen van a FIDESZ következő ciklusra vonatkozó nagy programjában.- Február 19-én Ön is felszólalt a MAGOSZ budapesti választási nagygyűlésén. A mezőgazdaság és a népegészségügy összefüggéseiről beszélt és a változásokhoz való hozzáállásunkat illusztrálva utalt a magyar embernek arra a furcsa, genetikailag is rögzült tulajdonságára, hogy „ha nagy feladatokat akar megoldani, akkor lórakap, gyerünk neki, összefog - aztán elgyengül". Az Ön iménti szavait hallva nincs is mit csodálkozni rajta. De hát miből merítsen az ember erőt ennyi csapás, ennyi kudarc, ennyi csalódás után?-Az elveszett pszichés energia pótlására ma négy forrást ismer a tudomány. A nemzeti identitást, azt, hogy magyar vagyok, hogy ápolom a nemzeti kultúrát, elolvastatom a gyermekeimmel az Egri csillagokat - mert ha nem olvassa el, elvész számunkra a kulturális örökségnek ez a része. Sajnos e kérdésben nem állunk jól. Budapesten nem lehet kitenni egy zászlót mondjuk ennek az irodának az erkélyére, mert átkiabálnak a szomszédból, hogy vegye le onnan azt a Fidesz-zászlót, különben baja lesz belőle. A második nagy forrás a társadalmi szolidaritás, az, hogy törődünk egymással, odafigyelünk a másikra - három napja nem láttalak, nincs valami bajod? s ha igen, megkérdezzük tőle, tudunk-e segíteni, hozzunk-e neki a patikából valami gyógyszert, vagy egy liter tejet a boltból... Ezzel is nagy bajok vannak. A lakótelepeken úgy mennek el egymás mellett az emberek, hogy nem is köszönnek, pedig naponta találkoznak. Vagy vegyük a közteherviselés példáját: milliárdos intézményvezetők, bankigazgatók minimálbéren vannak bejelentve a társadalombiztosítónál - éppen a legteherviselőbb réteg vonja ki magát a járulékfizetési kötelezettség alól. A harmadik energiaforrás a család. Az embernek mint komplex biológiai, szellemi, érzelmi és szociális lénynek az élőhelye. Egyfajta „üzeme”, amely korábban szinte tökéletes önellátásra és bővített önreprodukcióra volt képes, s amely nemcsak „termelte” az utánpótlást, hanem nevelte, oktatta, testileglelkileg edzette, védelmezte is. Sajnos ma nálunk a család is válságban van. A fiatalok számára egyre kevésbé vonzó együttélési formává lett, pláne ha a szüleik is arra biztatják őket, hogy ne házasodjanak, ne vállaljanak gyereket, hanem a karrieijükkel törődjenek. És akkor a médiából sugallóit hamis, családellenes életviteli divatokról nem is beszéltünk. Pedig a család a társadalmi közösség legfontosabb egysége, a pszichés energiák legnagyobb forrása. Nem véletlen, hogy a családos embernek jobbak az életkilátásai, ritkábban betegszik meg, tovább él. A negyedik forrás a hit. A hit, amely bizakodással tekint a jövőbe, amely optimista, offenzív irányultságra hangolja az embert, amely segíti őt az önmeggyőzésben, hogy amit csinál, annak értelme van - hisz az ellenkezője szorongást kelt és depresszióba vezet. A hívő embereknek általában jobbak a népegészségügyi mutatói, mint a nem hívőnek. Emellett az újabb stresszvizsgálatok mérhetően is bizonyítják: a fohász, az ima sokszor a megváltoztathatatlannak vélt egyéni válságokba, sőt világfolyamatokba való beavatkozás eszköze is lehet. Ezt is tudni kell egy ilyen országban, mint Magyarország, ahol az embereknek több mint 70 %-a kereszténynek vallja magát. Ahol a nemzeti identitás a Szent István-i államalapításhoz kötődik, amikor az ország felvállalta a nyugati kereszténységet, beépítette az életébe és ma is a legnagyobb közösségszervező erőként és - technológiaként tartja számon. A közösség ugyanis nagyon fontos védőfaktora az embernek. Az ember különleges biológiai lény, aki abban különbözik az élő világ más szereplőitől, hogy önmagát képes észlelni, mint cselekvő személyt. Transzcendentális reflexió - mondja a filozófia: én ember vagyok, lelkem van, a lélek nem más, mint az önmagam szubjektív észlelésének a képessége. S ha magamat észlelem, akkor felelős vagyok azért, amit csinálok, ugyanakkor embertársaimért is felelősséget kell vállalnom, hiszen az „éri’-t csak a „te” határozhatja meg - ezek a jungi nagy filozófia alapgondolatai -, ez pedig azt jelenti, hogy ha én magamért és a másik emberért felelős vagyok, és ez a felelősségvállalás nagyközösségben nyilvánul meg, akkor ez újra tudatformáló erővé válik, a közösségépítés, az identitás-megőrzés, az életvédelem programjává. Miért hangsúlyozom ezt? Mert a magyar népegészségügyben alapvető kérdés, hogy kialakul-e itt egy olyan nemzettudat, amelynek szerves része lett egy egészségtudat: megérzik-e az emberek az egészségesen élni jó varázsos érzését, s ha igen, felismerik-e benne az önfenntartó hatást. Minden egészségügyi programnak ez a lényege - mert csodálatos érzés a test és a lélek egyensúlya, amikor az ember szellemileg felkészültnek, jó fizikai kondícióban tudja magát, és békességben él önmagával. Egy pillanatra még visszakanyarodnék az említett MAGOSZ-nagygyűléshez. Örömmel tettem eleget a gazdák felkérésének, hogy szóljak néhány szót a mezőgazdaság és a népegészségügy összefüggéseiről. Annál is inkább, mert úgy látom, hogy az élelmiszer-biztonság az elkövetkezendő évek egyik legfontosabb kérdésévé, európai prioritási kérdéssé válik. Nem mindegy, hogy mit eszünk és hogyan eszünk. Az élelmiszer pedig akkor lesz biztonságos, ha a mezőgazdaság is az lesz, vagyis ha a magyar ember a magyar földön, a magyar paraszt által termelt ételt eszi meg. És nem az Európa szemetével megtöltött virslit vagy szafaládét, nem gyanús adalékokkal dúsított behozatali élelmiszert az aflatoxinos paprikától kezdve a klóramfenikolos maláj csirkén át a lisztériás sajtig.- Mennyit költünk ma GDP-arányosan az egészségügyre, hol állunk ezzel a szomszédainkhoz, illetve az EU- hoz viszonyítva?- Számításaink szerint ma a GDP 4-4,2 %-át költjük egészségügyre. Az EU tagországok átlaga 8-8,5 %. Mi a FIDESZ programjában most azt célozzuk meg, hogy a következő ciklusban feltornásszuk ezt 7 %-ra. Eközben persze tisztában kell lennünk azzal, hogy ez a magyar GDP hét százaléka, nem a németé vagy a svájcié! Csodákra nem számíthatunk, annál kevésbé, mert az utóbbi három évben olyan óriási forráskivonások történtek az egészségügyi rendszerből, hogy már-már kezelhetetlenné vált a helyzet. Számokban kifejezve ma Magyarországon egy ember egészségügyi ellátására körülbelül 400 dollárt tudunk költeni évente, miközben ez az összeg a szomszédos Ausztriában 1800, Németországban 3400-3600, az Egyesült Államokban pedig 5700 dollár. A nagy kérdés az, hogyan lehet a rohamosan fejlődő orvosi lehetőségek és a lakosság pénzügyi helyzete közötti feszültséget feloldani, olyan egészségügy-politikát, olyan irányítást megvalósítani, amely minden polgár számára elérhetővé teszi az optimális gyógykezelést.- És hogyan lehet?- Egészségpolitikánk legsürgősebb dolga, hogy meghatározza a népegészségügyi adatok alapján a megoldási prioritásokat - ami korántsem könnyű dolog, hisz mindenkinek a maga baja a legfontosabb. A prioritások közt, nyilvánvaló, előkelő helyre kell sorolni például a fiatal középkorú férfiak szívérrendszeri megbetegedését, amelyben világbajnokok vagyunk - negatív előjellel. S hogy ez így van, abban nem kis szerepe van a szingli életmódot, az önmegvalósító, individuális életvitelt, az ember parttalan szabadságát hirdető ideológiának, amely nem vesz tudomást arról, hogy mindez előbb-utóbb pszichés, majd pszichoszomatikus testi-lelki megbetegedésekhez vezet. És miközben napról napra nő az egészségügy terhelése, miközben egyre több forrást vonnak el tőlünk, nagy gazdasági guruk arról papolnak, hogy majd akkor lesz pénz az egészségügyre, meg az oktatásra, meg a szociális gondokra, ha dübörög a gazdaság, és kitermeli azokat a pénzeket, amelyeket majd újra eloszthatnak köztünk. Én meg azt mondom, hogy semmiféle gazdaság nem dübörög a testében-lelkében ép, szellemében felkészült ember nélkül. Észre kéne már venni, hogy fordítva ülnek a lovon, nincs ennek az országnak, és nem lesz ennek a nemzetnek - mert mi most már nemzeti méretekben gondolkodunk például a népegészségügy vonatkozásában, kiteijesztjük programunkat Felvidékre, Délvidékre, Kárpátaljára, Erdélyre -, dübörgő gazdasága mindaddig, míg nem lesz kellő számú testében-lelkében ép, szellemében felkészült ember. Meg ké re érteni már, hogy éppen a gazdasági prosperitásnak, a fejlődés fenntarthatóságának előfeltétele az egészséges ember. Ezért hangsúlyozza a FIDESZ az egészségügyi programjában, hogy a humán erőforrást mint komplexitást egy csúcs-irányítási rendszerben képzeli el, ahogy más európai országokban teszik. Hadd említsem itt meg Finnország, illetve az Észak-Karélia-i program példáját. Finnország nagyon szegény ország volt a világháború után, nagyon betegek voltak az emberek, a fiatal középkorú férfiak halálozási aránya egyenesen döbbenetes volt. Készítettek egy nagy népegészségügyi programot, ez volt az a híres Észak-Karélia- i program, amit az ottani kormányzat megvalósított, és néhány évtized múlva Finnország gazdasági nagyhatalommá vált és a lakosság egészségügyi mutatói a három legjobb között vannak Európában. „Rendbetették” az embert, rendbetették az országot, felszámolták a korrupciót, kiszámítható viszonyokat teremtettek - és ömlik hozzájuk a tőke, mert tudják róluk a beruházók, hogy jó emberi erőforrásokkal rendelkeznek. A finn példa is bizonyítja tehát, hogy jó az általunk kidolgozott egészségügy-politika azon alaptétele, amely érvényesíteni kívánja az állami felelősséget az egészségügyi ellátórendszer szervezésében és működtetésében. Az első teendő tehát az, hogy kicsiny, de erős államot kell szervezni, és rendet kell tenni végre az egészségügyben. Rendet kell tenni, mert e nélkül a demokrácia anarchia - és mi most itt tartunk. Ott kell folytatni, hogy kimondjuk: az egészségügyi ellátás állami feladat, melyet dominánsan közfinanszírozásból oldunk meg. Nem a magánvállalkozó feladata, és nem a kisemmizett önkormányzat feladata tehát a tízmilliárdos éves működtetési költségvetésű intézmények fenntartása. Az államnak a felelősségét kívánjuk hangsúlyozni abban is, hogy népegészségügyi programot kell végigvinnie. Ez a program kész, az Egészségügyi Világszervezet elfogadta, 2001- ben életbeléptettük, sajnos 2002-ben jött a kormányváltás, és azóta kifakult, megkopott, alig lehet ráismerni. Mi ezt a programot folytami kívánjuk, és ez azt jelenti, hogy tíz év távlatában a magyar népegészségügyi mutatók tekintetében - ha valóban az állam áll a program mögött -, várhatóan fel tudunk zárkózni az EU nálunknál boldogabb országaihoz. A következő feladat az egészségügy szerkezetének - nem radikális - átalakítása lesz; óvakodunk a radikális változtatásoktól, mert meghalnak a betegeink. Lépésről-lépésre kívánunk haladni, de határozottan. Közigazgatási reformot kell végrehajtani: hat egészségügyi regionális központot szeretnénk kijelölni az országban, amelyek a maguk egyetemeivel és multifunkciós kórházaikkal megszervezik az egészségügyi ellátást a hozzájuk csatlakozó 3-3 megyényi területen. Ez azért fontos, mert nagyon nagy különbség van a népegészségügyi mutatók tekintetében az ország nyugati és keleti részei között. Más-más típusú egészségügyi politikát és finanszírozást kell tehát alkalmazni tájegységenként.- Jó ideje beszélünk már a háziorvosi rendszer átszervezésének időszerűségéről. Még többet olvasunk olyan égető kérdésekről, mint az orvoselvándorlás, a kedvezőtlen munkafeltételek, az elavult műszerek, a rossz fizetések, a hálapénz stb. Milyen konkrét lépéseket tervez a FIDESZ e téren?- A háziorvoslás nagyon fontos kérdés, jelentős intézkedéseket tervezünk itt is. A háziorvosi praxisok teljes privatizációját kívánjuk megvalósítani, ugyanúgy, mint a gyógyszerészeknél. Legyen a háziorvosé az épület, az orvostechnológia, és minden, ami a gyógyításhoz szükséges, viszont elvárjuk, megköveteljük a háziorvostól, hogy azt a beteget, akit a lakóhelye közelében meg lehet gyógyítani, ott gyógyítsa meg. Vegyen igénybe letelepült, ugyancsak praxisjoggal rendelkező szakorvosokat, és gyógyítsák meg a betegeket! Mert ez valóban nonszensz, hogy utalványoznak, receptet írnak és küldik a tömegeket szakellátásra, úgy megterhelve ezzel a szakellátást, hogy az már a minőség rovására megy. A háziorvosokat tehát afféle kapuőrzői szerepvállalásban képzeljük el, azzal, hogy megfelelő módon felszereljük őket, megjavítjuk az anyagi körülményeiket, olyan elvárással, hogy a háziorvos munkájának a fokmérője az ellátási területén végbemenő népegészségügyi változás legyen - növekedjék az emberek születéskor várható élettartama, javuljanak a megbetegedési, halálozási mutatók, csökkenjen a csecsemőhalandóság és így tovább. Azt szeretnénk tehát, ha lenne gazdája egy-egy területnek. Erre is megvannak a programjaik, életbe szeretnénk őket léptetni.- Milyen változásokra számíthatunk a szakorvosi rendszerrel és a kórházakkal kapcsolatban?- Említettem a regionális nagyintézmények létrehozására vonatkozó szándékunkat. Ezt azzal egészíteném ki, hogy „alájuk szervezünk” mintegy százötven magyarországi kórházat, amelyek között szakkórházak, krónikus kórházak és egyéb intézmények is lesznek. Egyetlen kórházat sem zárunk be, de soknak megváltozik a profilja. Az egyiket szociális feladatokra, a másikat krónikus belgyógyászati munka ellátására, a harmadikat adott esetben gerontológiai tevékenységre stb. jelöljük ki. Az ezen a szinten végrehajtandó strukturális átalakításhoz persze az kell, hogy működjék a regionális rendszer, a sürgősségi ellátás jólszervezett legyen - a százhatvan magyarországi kistérség mindegyikében ott legyenek a korszerű mentő-lehetőségek, a katasztrófa-elhárítással és más hasonló szolgálatokkal együtt. Meg persze pénz kell hozzá, sok pénz.- Lehet-e tudni, körülbelül mennyi?-Az egészségügyi program primér invesztícióigénye hatszáz milliárd forint. Ez elég tekintélyes összeg, jogos a kérdés: honnan? Előtte azonban mi kérdezünk: hova lett a pénzl Mert nem tudjuk. Nem tudjuk, hova lett a Budapest Airport 450 milliárdos bevétele, hova lett a Postabank privatizálásából származó pénz, hova lettek a világbanki pénzek. (folytatás a 4. oldalon)
