Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)

2005-07-01 / 7-8. szám

2005. július-augusztus Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal Kettős mérce BOKOR IMRE A második világháború befejeztével azonnal megkezdődött az a napjainkig is tartó, széleskörű vizsgálatot, elem­zést és tényfeltárást magában foglaló (helyi és globális méretű) munka, amely a náci bűnök felfedését, az el­követők felelősségre vonását, valamint a náci ideológia semlegesítését célozta meg, különös tekintettel a gaztettek is­métlődésének megakadályozására. A feladat magában foglalta a náci szel­lemű, szélsőjobboldali szervezetek be­tiltását vagy tevékenységük szigorú korlátozását, illetve a szélsőséges tano­kat hirdető személyekkel szembeni tör­vényes eszközökkel való fellépést. Az eddig foganatosított felvilágosító mun­kák és retorziók eredményeként, ezek a szervezetek ma már nem rendelkez­nek számottevő tömegbázissal, és „sza­lonképtelenekké” váltak a közvéle­mény szemében. Ismeretes, hogy a hitleri Németor­szágban uralomra került náci párt, va­lamint a nácikkal eszmei és gyakorlati együttműködést vállaló különféle szél­sőjobboldali pártok (magyar nyilaske­resztesek, horvát usztasák, román vas­gárdisták, szlovák néppártosok, szerb csetnikek, ukrán-orosz vlaszovisták, norvég nemzeti egység pártosok, oszt­rák szabadság pártosok, francia nem­zeti frontosok, stb., stb.) által kezdemé­nyezett, irányított és elkövetett atroci­tások következtében mintegy 16-18 millió ember lelte halálát, és közel 20 millió vált földönfutóvá, sínylődött munkatáborokban (börtönökben) vagy „vegetált” a társadalom perifériáján. Az is közismert, hogy a politikai pa­letta ellentétes oldalán tanyázó - szélsőbaloldali (kommunista, bolsevik, munkás, dolgozó vagy más „fedőnevű”) - pártok „veres” színű lobogói alatt el­követett kegyetlenkedésekre (a lengyel tisztek kivégzése, Tito és bandája vér­bosszúja, a balti államok, a tatárok, a csecsének, az ingusok, az ukránok, az oroszok, a grúzok, a kirgizek, a szov­jet állampolgárságú zsidók és németek, a háború végén elhurcolt magyarok és más nemzetiségek likvidálása, munka­táborokban tartása és halálra dolgoz­tatása, Pol-Pot vérengzései, Ulbricht és Honecker „falazása”, illetve „lőgya­korlatái”, a szovjetek magyarországi, csehszlovákiai, NDK-beli beavatko­zása, Kádár megtorlása, a kínai Tienan­­men téri sortűz, az Észak-Koreában fo­lyó népnyúzás, Szaddám Húszéin gyil­kos tobzódása, Ceausescu vérengzése és falupusztítása,) csak szemérmes visszafogottsággal reflektált a „szabad világ”, érdemleges fellépés még mik­roszkóppal is alig található. Hozzávetőleges számítások szerint, a kommunista pártok „számláját” mintegy 100 millió (!) ember halála terheli, több százmillió embernek oko­zott testi és lelki gyötrelmekkel „kie­gészítve”. Mindezek alapján megmagyarázha­tatlan, hogy miért létezik kettős mérce a bűnökkel és elkövetőikkel szemben, csupán azért, mert az érintett pártok ide­ológiai alapjai és tanai különböznek egymástól. A fehér hollónál is ritkább, hogy egy szélsőbaloldali zsarnokot vagy „főgurut” bíróság elé állítsanak, és megtörténjen a végrehajtható felelős­ségre vonás. Valamilyen titokzatos vé­delmi zóna oltalma alatt álltak és állnak, beleértve elvbarátaikat, bandatagjaikat és szimpatizánsaikat is. Mindezeknek a gondolatoknak a rövid vizsgálata következik (főként magyar példák alapján), annak érdeké­ben, hogy a csendben visszasompoly­­gó kommunista kísértet megszállott követőre felhívja a figyelmet. Előzmények Miközben a világ közvéleménye döb­benettel és (eleinte) kételkedve vette tudomásul a nácik gaztetteit, egyre több információ került napvilágra ar­ról, hogy egy másik szélsőséges ideo­lógiai hívei, nemcsak a második világ­háború alatt, hanem az azt követő év­tizedek során is, a második helyre „szorították” a nácikat a kegyetlenke­dések mennyiségi és „minőségi” vég­rehajtásában, valamint az emberi jogok megsértésében. Kiderült, hogy az kiabált a leghan­gosabban a nácizmus (fasizmus) ellen, aki egy időben a nácikkal együtt sütö­gette a lengyel, a lett, az észt és a litván pecsenyéjét, majd függetlenítve magát, katonai, politikai és/vagy gazdasági in­tervenciót alkalmazott Finnország, Észt­ország. Lettország Litvánia, Románia, Albánia, Jugoszlávia, Magyarország, Lengyelország, Csehszlovákia, NSZK, Törökország, Kína, Csecsen-föld, In­­gus-föld, és Norvégia ellen. Az egykori ún. szocialista világ­­rendszer országaiban „gettóba” zárták saját állampolgáraikat, milliók haltak éhen vagy munkatáborokban pusztul­tak el, milliókat telepítettek ki szülő­földjükről, családok millióit szakítot­ták szét, milliók váltak az ördögien ki­agyalt koncepciós perek áldozataivá, és még a kivégzetteken is bosszút álltak sajátos (embertelen) temetési módsze­rükkel. Az pedig minden gonoszságon túltett, hogy a kivégzettek hozzátarto­zói elől eltitkolták a temetkezési helye­ket, ha pedig mégis kitudódott, akkor rendőri erővel akadályozták meg a ke­gyelet virágainak elhelyezését. Érdemes megjegyezni, hogy Sztá­lin vezetésével, a szocialista táboron belül lezajlott népirtás egyaránt sújtotta a saját vagy idegen nemzetiségű állam­polgárokat, a (vélt vagy valós) bűnö­söket, az elítéltek családtagjait, baráti körüket, munkatársaikat és/vagy is­merőseiket, a társadalom minden réte­gét, függetlenül az iskolázottság foká­tól, az életkortól, a nemtől, a feleke­zeti hovatartozástól vagy az érintett előző érdemeitől. Sztálin, Hitlertől el­térően, nem csupán az ellenségeinek tartott személyeket likvidáltatta, hanem - teljesen ötletszerűen -, mindig kere­sett magának újabb-és újabb áldozato­kat, kikiáltva őket a szovjet haza me­gátalkodott ellenségeivé... Az emberiség történelmének át­fogó vizsgálata alapján megállapít­ható, hogy a legnagyobb pusztítást (emberéletben, ingó- és ingatlan ja­vakban, morális és etikai téren, kul­turális értékekben, művészeti szférá­ban, vallási-és etnikai vonalon, vala­mint számos más (anyagi, eszmei, szellemi, stb. területen) a kommunista pártok végezték. Mintegy 80 évig tartó „kísértetjárá­­suk” során összehasonlíthatatlanul töb­bet „produkáltak” rombolásban, pusz­tításban, gyilkolásban, kegyetlenkedés­ben, mint az elmúlt kétezer év alatt a világ összes kényurai. Néró császár­nak például több hétre volt szüksége, hogy 3-4 ezer keresztényt kivégeztes­sen, Sztálin viszont egyetlen napon 3167 fő kivégzését hagyta jóvá 1938. december 12-én (Védelmi Miniszté­rium, Központi Archívum, 32-es fond, opus 701323, 38-as ügy, 14-16 olda­lak), majd néhány hét múlva 5444 fő agyonlő vetéséről intézkedett, de „seb­tében” még ráírta a jegyzékre, hogy ki kell egészíteni a listát 9 ezerre! Nehe­zen képzelhető el, hogy nem teljesítet­ték a „kérését”. Következmények A kommunista bűnök és bűnösök fel­kutatásának, valamint a bűnözők fe­lelősségre vonásának elmaradása oda vezetett, hogy a hajdani szocialista tá­borhoz tartozó államok elsöprő több­ségében a posztkommunista pártok ke­rültek hatalomra. Az egykori despoták kezükbe kaparintották a gazdasági ha­talmat, a médiák döntő többségét, va­lamint az olyan kulcsfontosságú tárcá­kat, szervezeteket és pozíciókat, ame­lyekkel közvetlen vagy közvetett mó­don manipulálhatják a közvéleményt. A felemásra sikerült rendszerválto­zás „kiskapuit” kihasználva, a kezdeti meglepetésükből, félelmükből és ta­nácstalanságukból kilábalt bűnbanda tagjai, olyannyira felbátorodtak és el­­szemtelenedtek, hogy a magyar törté­nelem legnagyobb árulója és véreskezű diktátora (Kádár János) mellett, magas állami és pártfunkciókat viselt szemé­lyeket (az egykori pufajkás Hóm Gyu­lát, majd Medgyessy Pétert) ültették a miniszterelnöki bársonyszékbe, és még az sem hozta zavarba őket, hogy mind­kettőjük látványosan megbukott. Az elmúlt években megfigyelhet­tük, hogy a „háttérben” eddig meghú­zódok, Kádár egykori aktív szekérto­lói: Berecz János, Fekete János, Kapo­lyi László, Csehák Judit és társaik, is­mét hallatják hangjukat, vagy külön­féle pozíciókban aktivizálják magukat. Legkirívóbb Kovács László „meg­dicsőülése”, aki mindennemű hozzáér­tés nélkül, minden beosztás ellátására alkalmasnak tartja önmagát, és egykori pártérdemei járulékaként, még egy nemzetközi testületbe is bepréselték hálás elvtársai. Nosztalgia és rehabilitáció (kárpótlás) Az egyre növekvő eladósodás, vala­mint az állampolgárokat sújtó munka­­nélküliség és nehéz gazdasági helyzet, kedvező táptalajt képez a kádári-éra iránt nosztalgiázóknak. Egyesek csak a május elsejei ingyen virslit hiányol­ják, a 3,60-as kenyérkét siratják, el­felejtkezvén arról, hogy hőn szeretett és tisztelt Kádár elvtársuktól örökségbe kapott 23 milliárd dolláradósság ka­matjait és törlesztő részletét még uno­káink sem lesznek képesek kiegyen­líteni. A német megszállók és kollaborán­­saik által elkövetett bűnök áldozatai­nak, illetve hozzátartozóiknak erköl­csi és/vagy anyagi rehabilitása már 1944 végén, valamint 1945 elején (a frontvonal mögötti területeken) meg­kezdődött, és azóta is folyamatban van, törvényekkel és jogszabályokkal biz­tosított (előírt) keretek között. Ennek részét képezik a hazai vagy a külföldi forrásokból származó anyagi juttatá­sok, illetve más módon történő elisme­rések (kitüntetés, oklevél, emléktábla, szobor, utcanév, stb.). Ugyanakkor a kettős mérce itt is je­len van, hiszen a szovjet, a magyar és más nemzetiségű kommunisták által el­követett bűnökért nem történt felelős­ségre vonás, csupán egy mérhetetlenül leszűkített és szelektív „bocsánat-rebe­­gés”. A kisemmizett (megrabolt) föld­művesek (különös tekintettel a kulákok­­nak kikiáltott rétegre) kártalanítása el­maradt, a szovjet fronton hősi halált halt katonák hozzátartozóit alamizsnának is alig számító összeggel „kárpótolták”, a hadifogságból (az esetek többségében a GULAG-okról) hazatért, és másod­rendű állampolgárokként kezelt katoná­ink rehabilitációja is elmaradt. Az ’56-os forradalmárok szemét is „kiszúrták” annyi pénzzel, amennyit egy „öntudatos szochazás” el sem fo­gadna, és be sem tenné a lábát olyan (harmadosztályú kiskocsma színvonalá­hoz hasonló) helyiségbe, amilyent a „fi­gyelmes és hálás” állam, az ’56-os szer­vezetek rendelkezésére bocsátott. A „legvidámabb barakk” kettős mércéjét legjobban kifejezi: a megtor­lást irányítók, a pufajkások, a vérbírák, a smasszerek, a „megtollasodott” párt­funkcionáriusok vagy a Berecz-féle kvázi történész-ideológusok (és rokon­ságuk) helyzetének összevetése, az „el­lenforradalmárként” kezelt (kivégzett, megkínzott, bebörtönzött, munkától és tanulástól megfosztott) hazafiakéval, valamint azok hozzátartozóival. A rendszerváltozás utáni időszak kettős mércéjének jellemzéshez, egy az egyben átvehető az előző mondat, csu­pán az „ellenforradalmárként” szó elé kell „beszúrni” az „egykori” jelzőt! Napjaink kettős mércéje A szélsőséges pártok megítélésének kérdésében - jelenleg is -, ugyanazok­kal a reflexekkel találkozunk, mint az elmúlt évtizedekben. Tapasztalhattuk, hogy egyes szél­sőjobboldali (vagy annak kikiáltott) sze­mélyek, valamint kisebb csoportocskák megjelenése óriási „vihart” váltott ki a médiák döntő többségében, egy falra pingált horogkeresztről heteken át cik­kezett a baloldali-liberális sajtó. Mérhetetlen nagy figyelmet szen­teltek annak - az ivarérettségi fokot alig-alig elért leányzónak (Bácsfi Di­­annának) aki igen szerény külcsíni adottsága kompenzálásaként, jobbkar­jának látványos, határozott és férfias lengetésével hívta fel magára a környe­zete figyelmét. Ettől a nem kifejezetten nőies és idi­óta viselkedéstől, olyan hisztériába kezdtek az SZDSZ-es és MSZP-s elv­társak, mintha eljött volna a világ vége! Felrikoltozták a fél világot, , jó hírün­ket” keltve a rasszizmus, fasizmus és nácizmus újjászületésére utaló „tálalá­sukkal”: az antiszemitizmusunkra való hivatkozással, az állampolgárok közöm­bösségével, a rendőrség tehetetlenségé­vel, a fasiszta öltözékek, szimbólumok és köszönési formák megjelenésével. És - nem slusszpoénként - hanem a történelmi igazság szemléltetéséért, meg kell említeni, hogy egy csipetnyi félelmet nem érzett az MSZP és az SZDSZ, amikor a Thürmer-féle Ma­gyar Munkáspárt átvedlett Magyar Kommunista Munkáspárttá, 2005. jú­nius 4-én! Tették mindezt emelt fővel, büszkén és dacosan, az Intemacionálét énekel v e, valamint a Szózatot d a 1 o 1 v a (!!!), miként az MTI-nek leadott közlemé­nyükből olvasható! Merthogy: a kom­munisták az Intemacionálét éneklik, a Szózatot pedig dalolják! Nem kizárt, hogy a szifiliszes-szószátyár Ixnin képe is megzavarta a viselkedésüket, ezért „váltottak” át dalolásba, mert poshadt sörtől és pálinkától bűzlő kiskocsmái környezetben érezték magukat... Vajon mivel magyarázható, hogy az újszülött - őskővület-párt és Thürmer Gyula -, század annyi publicitást sem kapott, mint Bácsfi Dianna, holott egy hivatalosan bejegyzett pártról van szó, irodákkal, vidéki szervezetekkel, saját lappal rendelkeznek, állami támogatást kapnak, nyilvánosan ünnepük (ma­gasztalják) a Tanácsköztársaságot, a Népköztársaságot, és a parlamentben szeretnének randalírozni? Thürmertől és pártjától tehát jobban kellene félni, mint egy tucatnyi sihe­­dertől, hiszen gazdag tapasztalatokkal rendelkező, és osztályharcban meg­edződött tagságról van szó. Vajon mi­ért nem „visít” most a baloldali kórus? Hogyan fordulhat elő, hogy másfél év­tizeddel a rendszerváltozás után színre lép egy kommunista párt? Magyarországon? Ahol 1919-ben (133 napig) és 1945-től a ’80-as évek végéig: gyilkoltak, raboltak, kisajátítot­tak, loptak, csaltak, hazudtak, padlást söpörtek, kulákokat vertek, sortüzeket lőttek, széleskörű megtorlást hajtottak végre, idegen ideológiai maszlaggal za­varták meg a fiatalok és a felnőttek gondolkodását, üldözték az egyháza­kat, kirekesztették a hadifoglyainkat, és frontharcosainkat, elvették a nemzeti ünnepeinket, tiltották a külföldre uta­zást, a valutatartást, a nyugaton lévő ro­konokkal való kapcsolattartást, tiltották és szankcionálták a nyugati rádióállo­mások hallgatását, mértéktelen nagy­ságrendű külföldi kölcsönökkel terhel­ték meg az állampolgárokat, idegen cí­mert és alkotmány „honosítottak”, ki­alakítottak egy széleskörű erőszakkal és önkéntes alapon létrehozott besúgó­rendszert, lemondtak a környező orszá­gokba kirekesztett honfitársainkról, meghamisították a történelmünket, til­tották és büntették Trianon megemlí­tését, ELÁRULTÁK A HAZÁT! Mit kellett volna még tenniük, hogy elhatárolódjanak az emberek ettől a nemzetellenes, felbecsülhetetlen károkat okozó bandától? A felsoroltak közül egy is elég lenne ahhoz, hogy félrever­jék a harangokat Gyurcsányék a kom­munista párt látványos visszatérésének hírére, vagy a „veres csillag” használa­tát és egy Kádár szobor felállítását kö­vetelők provokatív próbálkozásaira. A „készenléti kispajtások” sem fi­togtatták erejüket, amikor Thürmer és elvtársai ünnepeltek az újpesti tanács­köztársasági emlékműnél, Kun Bélát és Kádárt dicsőítve, azzal a Kádár-féle ba­ráti társasággal együtt, amely napi kap­csolatban van a „felhők felett lévő”, nagy kacsingatós hazaárulóval. A baráti társaság kettős mércéjére utal, hogy fi­gyelmen kívül hagyják a szintén „lelhők felett lévő” Nagy Imrét, aki viszont több mint 30 évvel korábban került arra a helyre, és elég sokáig várt arra, hogy kö­szöntse az újonnan érkezőt, és bemu­tatta neki azt a népes elvtársi gyüleke­zetek ahol (a doyen) Rajk László veze­tésével, egy rögtönzött kórus, - Erkel Ferenc Hunyadi László c. operájának 1. felvonásából, - .Meghalt a cselszövő, ...” kezdetű dallal köszöntötte. Valójában, ez a kettős mérce nem más, mint a közvélemény megtévesz­tése, az egykori bűnösökkel (vagy kö­vetőikkel) való cinkos összekacsintás és primitív képmutatás! Thürmer Gyula - egyébként - barátságos, de némi infantilizmust, és a bolsevizmus iránti vakhitet sugárzó (derűs) tekin­tete, csupán azért harmonizál a mon­­dókájával, mert a történelmet mérhe­tetlen szelektív módon ismeri (kezeli), és teljes mértékben képes függetlení­teni magát az objektív valóságtól. Kun Béla magasztalásakor pl. elfelejtkezik a tömeggyilkosságokról, a kirabolt ál­lamkasszáról, a Lenin-fiúk önkényes­kedéséről, valamint arról is, hogy Kun Bélát saját főelvtársa (Sztálin) nyu­­vasztotta ki, és „kapartatta el” egy dög­­temető-féle helyre. Thürmer Kádár Jánost tartja a XX. század legnagyobb magyaljának. Azt a Kádárt, aki történelmünk legnagyobb árulója és hazaárulója volt, százezrek ki­üldözője, a tudomány, technika és kul­túra fejlődésének visszafogója, a kom­munista tanok terjesztője, a legnagyobb külföldi kölcsönök begyűjtője, az em­berek agyondolgoztatója és életkoruk döbbenetes nagyságrendű megnyirbá­­lója, a kontraszelekciós káderpolitika megvalósítója, Losonczy, Nagy Imre, Maiéter, Mansfeld, Páünkás és más ár­tatlan személyek gyilkosa, a primitív életvitel kialakítója, a „kiemelt” kórhá­zak, üdülők, uszodák, vadásztanyák, ét­termek létrehozója és elsőszámú törzs­vendége. A kettős mérce alkalmazásánál em­lítést érdemel a „korrekt” és pártatlan közszolgálat médiák hozzáállása (érté­kelése, hangoskodása vagy mélységes hallgatása) a következő (távirati stílus­ban felsorolt) kérdésekről: Teleki-szo­bor, Benes-szobor, Székhelyi ügy, roma szurkálások, meglévő Lenin, Szamuely, vörös csillag, élmunkás, stb. utcanevek, tanácsköztársasági emlékművek, az orosz államadósság kámforrá válása, el­rabolt műkincseink, ITM-ben eltűnt mű­kincseink, feleslegesen megvásárolt orosz haditechnikai eszközök, „szovjet szerda” műsor (szerdán és csütörtökön a Filmmúzeumban), Berecz, lakatos, Kapolyi, Fekete és társaik visszasom­­polygása a közéletbe és/vagy a médi­ákba, Verebes István szereplései, Sza­badság-téri szovjet emlékmű, VIP-lis­­tások „visszatérése”, csecsen nép irtása, Gyurcsány meakulpázása Moszkvában. Ha ugyanis figyelmen kívül marad­nak a látszólag kisebb „fajsúlyúnak” vélt jelenségek, akkor gomba módra szaporodhat a számuk, és felbátorod­nak az „árnyékban” meglapuló ortodox „balosok”. Ami azt illeti, az elmúlt években so­rozatosan bekövetkezett „kisebb jelen­ségek” után, most egy maga nemében példátlan esemény robbant be: az egy­kori szocialista láger tagjai között ná­lunk vette fel a kommunista nevet, egy szélsőbaloldali párt. Hazánkban 1948. június 12-től, vagyis 57 éve, nem volt kommunista nevet viselő párt. Volt Magyar Dolgo­zók Pártja, volt Magyar Szocialista Munkáspárt, van Magyar Szocialista Párt, amelyek lényegében az egykori kommunista párt szocialista köntöst felvett (szavakban és tettekben ügye­sen taktikázó) utódpártjai. Thürmer pártja csupán annyiban különbözik tőlük, hogy a meztelen valóságukban tetszelegnek a közvélemény előtt. Az énekléssel és dalolással jól si­került keresztelőjüket, sem a baloldali pártok, sem a jobboldali pártok (ér­demben) nem kommentálták. Csend volt, szokatlan csend! Vajon hány decibeles hangerővel rikoltoznának a politikusok és a médiák, ha valakik a nyilaskereszt használatának engedélye­zését kérnék, vagy a Magyar Élet Pártja, a Nyilaskeresztes Párt vagy Nemzeti Front nevet vennék fel? Ami a negatív „eredményeiket” il­leti, egyik sem vehetné fel a versenyt a gyakran nevet változtatott Magyar Kommunista Párttal, ennek ellenére, sem az erkölcsi-politikai, sem pedig a büntetőjogi felelősségre vonást sem „úszta” meg a tagságuk vagy vezetősé­gük olyan „könnyedén”, mint a kom­munisták. Vagyis: ennek a kettős mércének az alkalmazása hordozza magában a leg­nagyobb veszélyt hazánkra, Európára és az egész világra!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents