Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)
2005-06-01 / 6. szám
2005. június Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal ANISZI KÁLMÁN Szomorú, de igaz. Ennek a sokáig elfojtott jajkiáltásnak a jogosságát azok tanúsíthatják leghitelesebben, akik maguk is végigjárták a kálváriát, helyzetükből fakadóan nekik maguknak is alá kellett szállani ugyanannak az infemónak a bugyraiba, személyesen megtapasztalva egyet s mást a pokolra-szállatás kínszenvedéseiből előbb Gheorghiu-Dej, majd Ceausescu regnálása alatt. E profán konfesszió időszerűsége legfőképpen abban rejlik, hogy miközben Erdélyben az elmúlt közel félszáz évben a nemzeti kisebbségek köreiből irdatlan sokan vettek vándorbotot a kezükbe a „Kárpátok Géniuszának” paradicsomából szabadulandó, azokról a nyelv- és lélektiprásokról, megaláztatásokról, galádságokról, amelyekből általában a nemzetiségeknek, kiváltképp a magyar nemzeti közösségnek, mint ős- és főellenségnek kijutott, mindmáig igen kevés beszámoló, vallomás, irodalmi rangú mű született. Pedig e históriai táj igaz történetét csak ezek ismeretében lehet lesz megírni. Hegedűs Imre János A Néma esküje című könyve egy nemzeti közösségének elkötelezett erdélyi magyar értelmiségi közelmúltbeli viszontagságainak sajátos irodalmi lenyomata, egyszerre nyomasztó és tisztító képe. Az időrendbe sorolt történetek eredendően terápiás célt szolgáltak, ám az alkotótehetség és az írói szemlélet kortörténeti értékű önéletrajzi regénnyé varázsolták a mozaikszerű „állóképeket” . A beszámolókból irodalmi mű lett. Tényirodalom. Legalábbis én leginkább ebbe a műfajba tartozónak érzem a regényt, jóllehet a szerző a román bolsevista hatalom magyarellenes eseményeinek ismertetését túllépve, a belső konvulziókra, a jogtiprások, kegyetlenkedések lelkekben végzett rombolásainak ábrázolására helyezte a hangsúlyt. Teljes joggal. Okosan. Hegedűs Imre János regénye az erdélyi magyar nemzeti közösség ötvenes-nyolcvanas évekbeli létállapotának a tükre, és vádirat is egyszersmind. A tények erejénél fogva idézi a román bolsevista hatalmat a történelem ítélőszéke elé: gyűlölségeiért - a magukat demokratikusnak tituláló nagyhatalmak által valójában soha el nem ítélt kegyetlenkedéseiért, az ellenünk indított és folytatott genocídiumért. De ne ringassuk magunkat illúziókban: a történelem nem ismeri a hálát. Elorzott jogainkat és javainkat önszántából a kaméleon természetű politikai elit soha nem fogja visszaadni, visszaszolgáltatni. Nekünk magunknak kell azokért megküzdenünk, ha ismét bírni szeretnénk. Csak az lesz/lehet újra a mienk, amit visszaszerzünk. Nagy érdeklődéssel olvastam Hegedűs Imre János könyvét. A közös élmények csak fokozták kíváncsiságomat. Meglepődve tapasztaltam például, hogy egyazon időben koptattuk az egyetem padjait Kolozsvárt. Több közös tanárunk is volt, mégsem ismerem személyesen a szerzőt. Alkalmasint azért sem, mert alig három évvel az 1959-es „egyesítés” után az egyetem vezetősége (a pártközpontból kapott ukázt teljesítve) szinte hermetikusan elszigetelte a magyarokat egymástól, a bentlakásokban is románok közé szórtak szét bennünket. Egy lakószobába egy, legfeljebb két magyar hallgatót helyeztek el négy vagy öt román közé, akik közül - tudtuk - legalább egy besúgó. A bölcsészek és a filozófia szakon végzettek szétszórása ugyanígy történt. A magyarok zömét a Kárpátokon túlra, Moldvába és az Okirályságba helyezték ki. A Kihelyező Bizottság elé utánam lépő oltyán kollégát például a marosvásárhelyi Orvosi Gyógyszerészeti Intézethez irányították, bár az érdemjegyek alapján engem illetett volna meg az a poszt; engem viszont Jászvásárra, a műegyetemre parancsoltak volna... Rémesen bosszantott akkor ez a dolog, ezért harmadnap már Marosvásárhelyt voltam. Az intézet Társadalomtudományi Tanszékének tanszékvezető tanára négyszemközti bizalmas beszélgetésünkön szó szerint ezt mondta nekem: „Kedves kolléga, nagyon sajnálom, hogy nem maga került hozzánk, de tudnia kell, hogy mi parancsba kaptuk a minisztériumtól: ide Emigráns szindróma mindenképpen román ajkú végzőst kell felvenni, mert erősíteni kell az intézetben a román nyelvű oktatást!” Ez a kis kitérő pusztán azt kívánta érzékeltetni, hogy Romániában hivatalosan alkalmazták velünk szemben a numerus clausust. Amivel nem is lett volna különösebb baj, ha a hatalom tiszteletben tartja a maga szabta törvényt. Csakhogy a hatvanas évek közepére a numems claususból majdnem numerus nullus lett. A közel százötven felvételizőnek a fele magyar volt - hova is mehettek volna a magyar diákok felvételizni, ha nem Kolozsvárra!? -, ám a hetven-hetvenöt magyar versenyzőnek 1964-ben filozófia szakon mindösszesen két helyet biztosított a román hatalom. Nos, az államilag előírt, de soha tiszteletben nem tartott numerus clausus jelentette akkor számunkra az esélyegyenlőséget és a megtestesült igazságosságot!... Negyven év távolából mindenre kiterjedő érvénnyel, de harag nélkül kérdezzük: miféle igazság, jogegyenlőség az, amikor az egyik táborba tartozók jóval számuk fölött kulcsfontosságú posztokat töltenek/tölthetnek be, a legzsírosabb állásokhoz jutnak, míg a lesajnált túloldaliaknak (csak azért, mert túloldaliak!), csupán a hullott almából jut több-kevesebb? Ne csodálkozzunk rajta, hogy a kettős mérce alkalmazása mindenkor és mindenhol rossz vért szül, gyűlölködést, konfliktusokat gerjeszt, netán nyílt összetűzésekhez vezet. A lármás műfelháborodók alakoskodása ezen mit sem változtathat. Hegedűs Imre János a zsenge kor felidézésével kezdte visszaemlékezéseit. Ami nemcsak orvosi szempontból volt indokolt, hanem íróilag is szerencsés választásnak bizonyult, hisz a gyermekkor idilli volta akaratlanul is mélyíti a felnőttkori frusztrációk, traumák okozta szakadékok képét. Az erdélyi magyar kisebbség léthelyzetét ekként ecsetelve az író egy abszurdba hajló világról rajzolt kor- és kórképet. Tulajdon egyéni kálváriáján keresztül érzékeltette az ezerszáz esztendős erdélyi magyar társadalom életvitelének és értékrendjének hatalmi szétrombolását, szellemi javaink és anyagi vagyonunk vandál pusztítását, a magyar, német, zsidó és más kisebbségek beolvasztására és szétszórásukra irányuló fondorlatokat, el-, kiűzésüket szülőhazájukból. A regényen vörös fonalként vonul végig a moralitás kérdése. Két vonatkozásban is. Az egyik a politika és az erkölcs viszonya, a másik az morális felelősségé. A súlyos sérelmek, atrocitások hatására egy sor kérdés ötlik fel bennünk: belejátszanak-e, s ha igen, milyen mértékben épülnek bele a politikai döntésekbe a társadalmi együttélés erkölcsi normái, eszméi, ideáljai? Avagy a hatalom - fittyet hányva humanitásra, morális parancsokra - mindenkor önös érdekek alapján dönt? Diktatúrákban, különösen olyan despotikus rendszerekben, mint amilyen Ceausescu „sokoldalúan fejlett szocialista társadalma”, azaz bolsevista sovén diktatúrája volt, ez a kérdés nem volt kérdés. Az erőszakra támaszkodó korlátlan hatalom egyszerűen kiveti magából az erkölcsi mérlegelést. Ceausescu magyarfaló hatalmi elitjét hidegen hagyták az erkölcsi normák, imperatívuszok. Skizofrén helyzet: miközben az erdélyi magyarság érezte, tudta, hogy csakis az etikummal frigyre lépő politikum igazán emberi, s hogy csupán az ilyen politikai gyakorlatra szabad rábólintani, súlyos fenyegetettségében kénytelen volt, színleg, igent mondani arra, ami vesztét kereste, amit szívből utált. Ugyan mi mást tehetett volna!? Csak azt tette, amit tehetett: a megmaradás törvénye értelmében az „ahogy lehet” elve szerint rendezte be reménykedő életét. Ami nem volt más, mint szüntelen önvédelem, örökös kompromisszum. Vigyázva, hogy a nemtelen kompromisszumokat elkerülje. „Volt annak a Moszkvából diktált, Bukarestből irányított, ortodoxiával fűszerezett, balkáni-soviniszta világnak egyetlen zuga, amelyben meg lehetett volna maradni tisztának?” - kérdezi az író, mintegy igazolást keresve kényszerű távozására is. Bizonyára nem volt. Mert az élet nem laboratórium, ahol jót, rosszat, igazat, hamisat tetszés szerint keverhetünk, szükség szerint módosíthatjuk az arányokat. Ez kellemetlen, bosszantó, sőt dühítő is lehet, ám még nem tragédia. Kosztolányi írta valahol, hogy aki beleveti magát az élet sűrűjébe, óhatatlanul „bemocskolja” magát. Közösségben élve, senki sem maradhat makulátlan. Különösen nem, ha exponált. Igen bonyolult dolgok ezek! Mert itt van mindjárt a kötelesség. Vajon meddig kell elmenni - nem külső kényszerből, hanem belső parancsra! - a közjóért vívott küzdelmek során? Hol a kötelesség felső határa? Netán az abszolútomban, az önfeláldozásban? Köteles vagyok-e egy jó ügy érdekében akár elemészteni magam? Vagy az a helyes, ha mindig morálisan indokoltan cselekszem? Kétségtelenül vannak helyzetek, amikor el kell menni a végsőkig. De ezek ritka kivételek. Általános érvénnyel bír, hogy csak addig szabad elmenni, ameddig az ésszerűség megengedi. Vakmerőén fejjel falnak menni azért sem szabad, mert ezzel nem hőssé válunk, hanem szánandó áldozatok leszünk. Ahelyett, hogy erősíteném, megfontolatlanságommal gyengít(het)em a közösségi értékrend stabilitását, csökken(het)nek a közös ügy sikerének esélyei. Kiszolgáltatott helyzetben, kisebbségi sorban elengedhetetlen a bölcs mérlegelés. Aminek természetesen semmi köze az elvtelen megalkuváshoz, opportunizmushoz. Említettük, előfordul, hogy valaki azáltal válik hőssé, hogy elemészti magát, de ez az út a tömegek számára nem járható. Egyetlen egy kisebbségi közösség sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy fölösleges áldozatokat hozzon. Az ellenséges, sőt gyűlölködő román többségi bolsevik hatalom kíméletlen, lesújtó reakciója a magyar kisebbség önvédő tetteire sok-sok drámát szült, személyes tragédiákhoz vezetett: „Szikszay Jenő kiváló brassói magyar szakos tanárt 1977-ben halálba kergette a securitate.” - írja a szerző. Erre a sorsra jutott Szabédi László költő, nyelvész is és sokan mások. A „legsovinisztább kelet-európai pártállam mérhetetlen gyűlölettel” viseltetett a magyarság iránt az ‘56-os forradalmat és szabadságharcot követő években. Szinte „mindegy volt neki, hogy tudóst, költőt, rektort, egyetemi hallgatót, közéleti személyt, baloldali kommunista nemzetiségi politikust tesz el láb alól. Csak magyar legyen!” Az értelmiség szétszórása mellett Ceausescu és pribékjei különös figyelmet fordítottak a magyar kulturálisszellemi értékek megsemmisítésére is. Ezért becsülte többre a hatalom azokat, akik kussoltak, a kisujjukat sem mozdították a magyarság felemeléséért, mint azokat, akik megpróbáltak tenni valamit. „Hegedűs úr! Ön szembehelyezkedett a megyei pártbizottság álláspontjával, és megszegte a kapott utasítást” - így a szekus., A tilalom ellenére elvitte az országos olimpia diákjait a színházba. Ez már nem lázadás, hanem lázítás, és mi nem fogjuk megengedni magának, hogy a tanulóifjúságot megrontsa. Nem kívánunk egy levegőt szívni tovább a munkásosztály, a román nép és a szocializmus ellenségeivel. Bármikor meglátogathatja nyugat-berlini ismerőseit. Remélem, elég egyértelmű, amit mondok.” Hogyne lett volna egyértelmű, nagyon is az volt! Csakhogy a menni vagy maradni dilemmája pusztán a tapírérzékenységűeknek, a kalandoroknak, szerencsevadászoknak nem okozott gondot. (Mi tagadás - ilyenek is voltak szép számmal a disszidensek között.) Általában viszont az ilyen súlyos döntés személyes megrázkódtatások nélkül nemigen úszható meg, és a nagy földrengést jó ideig még kisebbnagyobb utórezgések kísérik: honvágy, lelkifurdalás, bűntudat. Nem véletlenül bukkan fel a regényben ismét és újfent néhány kulcsszó: hontalanság, magány, idegenség, honvágy, árulás, felelősség. „Vajon melyik rosszabb: a jogfosztottság és a nyomor naponta átélt alakzatai itthon, vagy a hontalanság sivataga idegenben?” Aki távozott, az legalább megszabadult a nyomortól. Csakhogy otthagyni házat, hazát, barátokat, ismerősöket, elszakadni saját közösségétől, éltető-megőrző kultúrájától, nemcsak iszonyúan nehéz, hanem a távozóra nézve beláthatatlan következményekkel is jár. Szigorúan egyéni vonatkozásban az emigrálás magánügy. Ám az ember közösségi lény. Az erdélyi magyar ember elszakított nemzetrészének szerves tagja. Akinek viszont a nyolcvanas évekre élet-halál harccá vált a sorsa. Ilyen helyzetben hátat fordítani annak a közösségnek, amelyből ki-ki közülünk vétetett, súlyos választás elé állított) minden távozni készülő felelősen gondolkodó embert. Akik fehér éjszakákon és fénytelen nappalokon nagyon sokszor tették fel magukban a gyötrő kérdést: „Szabad-e itt hagynom azokat, akikkel sorsközösséget vállaltam? Szabad-e cserben hagyni egy közösséget éppen akkor, amikor legnagyobb szüksége van a segítségre!?...” Nem szabad! „Nincs nagyobb káosz a teremtésben, mint amekkora a disszidálni készülő személyek, családok lelkében uralkodik. A szabadságvágy nem tud eluralkodni, mert a bűntudat megfojtja. A lélek és a gondolat felívelését a becstelenség érzete kényszeríti bukórepülésbe. Nemzetiségi sorsból felelős értelmiségi számára a menekülés: becstelenség!” De cserbenhagyás-e a lelki és a maga objektivitásában egyaránt kényszerhelyzetben tett lépés? Ott kint vajon nem fogja-e tudni hatékonyabban szolgálni nemzettestvéreit az, aki itthon is azt tette? Az ilyen kérdésekre, nyilván utólag szokott választ adni az élet, ami, sajnos, az aktuális kínzó kérdésekre nemigen hat nyugtató írként. Azt sem igen lehet előre tudni, hogy a szép szándéknak, a majdani kinti szolgálatnak itthon mekkora lesz a hitele. A vége-nincs vergődések, kínzó gyötrődések a fejlett erkölcsiségű, felelősen gondolkodó és érző embereket szinte törvényszerűen tolták-lökdösték a pszichiátria felé... Hanem van itt egy másik kapitális kérdés is. És ezt nemigen szokták boncolgatni, pedig megérné. Arról van szó, hogy csak az egyén tartozik felelősséggel a közösségnek, vagy pedig annak is vannak kötelezettségei polgáraival szemben? Például az, hogy elfogadható életfeltételeket, esélyegyenlőséget, kibontakozási lehetőségeket biztosítson számukra? Hogy helyben maradhassanak. És maradva helytálljanak. A politikusok, az állam felelősségére gondolunk... Tovább bonyolítja a dolgot, hogy a helyben-maradás egymagában még nem garancia a helytállásra. Nem mindenféle helyben-maradás jelent egyszersmind helytállást. A tömegeknél viszont a helytállásnak előfeltétele a helyben-maradás. Végül is: az embert tettei minősítik. Ki-ki cselekedetei alapján ítélhető meg a tévedés veszélye nélkül. Igaz, hogy ez mindig utólagos, a következményekben nyilvánul meg. Viszont ennél jobbat, biztosabbat még senki sem talált ki. És létezik egy belső ítélőszék is, a lelkiismereté. Amivel mindenkinek magának kell elszámolnia. Ilyenképpen minden „nagy utazást” egyszerre ragyogja be „a szabadulás fénye”, és kíséri borongós árnyként a világbadobottság kínzó szorongása. Ezért sem lehet maradéktalanul boldog az emigráns, ha történetesen szabad is. Az el-, kivándorolt soha többé nem találja meg az odahagyott otthon fészekmelegét, még ha vidámabb tájakon ver is tanyát. „Nem a szülőföldtől, nem az édesanyától, nem a testvértől vagy rokontól búcsúztunk, hanem önmagunktól. Saját tisztességünktől búcsúztunk. Mostantól mi mások leszünk! Nem azok, akik eddig voltunk!” - hullanak a szerző súlyos szavai a lelkiismeret asztalára. Nincs többé zavartalan csend, belső béke, lelki nyugalom, áhított egyensúly. Az emigránsnak még az álmai is a magán- és közösségi élet drámáit visszhangozzák. „Otthon vagyok; szörnyű félelmet és menekülési ösztönt érzek; futnék, rohannék a bizonytalan, a megfoghatatlan, a meghatározhatatlan messzeségbe, mert nekem már nem lehet, mert nekem már nem szabad itthon lenni; de borzasztó ólomsúly tart fogva... két iszonyú erő húz két irányba! (...) Gondolataim, mint minden emigránsnak, nekem is a végzetes lépés, a kétségbeesés pokoli süllyesztőjében meghozott döntés helyessége vagy elhibázott volta körül keringtek, zümmögtek, mint a darazsak. Rengeteget tusakodtam, gyötrődtem, de csak azt értem el vele, hogy úgy szaporodtak a kételyek, az önkínzó vádak, mint a mesebeli szövőszékben a boszorkány katonái. Ha szakmámra és otthoni hivatásomra gondoltam, régi betegségem, az áruláskomplexusom újult ki, ha az életünkben bekövetkezett süllyedést boncolgattam, nagyon szégyelltem magam, ha a jövőt fürkésztem, csak sötét kilátástalanságot és gyors beolvadást láttam, ha a szülőföld jutott eszembe, eszméletlen honvágy kínzott...” A szülőföld gyökérzetének elszakadásával, a lelket vásó idegenben óhatatlanul hanyatlik, satnyul a szellem, vész a nyelv. Ez nemcsak potenciális veszély, hanem mindegyre súlyosbodó valóság. Márai Sándor és Wass Albert - hogy csupán ezt a két nagy nevet említsük - drámai erővel írták meg ezt a szomorú igazságot. Egyetlen fogódzó, lelki nyugalmat árasztó archimédeszi pont az emigráns világba-taszítottságában az lehet, ha megpróbálja ott is maximálisan szolgálni azt a közösséget, amelyet kényszerűségből fizikailag elhagyott ugyan, de szeretne sírig hű maradni hozzá érzelmeiben, gondolataiban és tetteiben egyaránt. Külön erényként említjük a regény kristálytiszta, szabatos nyelvét. Azt az eléggé nem méltányolható törekvést, ahogy az író rajongásig szeretett anyanyelvét ott is, kint is félti, őrzi, óvja minden hullongó idegen piszoktól, mérgező honi szennytől, felelősen műveli - él vele. ^ A Nyugati ^ Magyarság HIRDETÉSI DÍJSZABÁSA 1/8 oldal-25.000 Ft 1/4 oldal - 50.000 Ft 1/2 oldal-100.000 Ft 1/1 oldal-200.000 Ft Hirdetésfelvétel magyarországi irodánkban: 1022 Budapest, Bimbó út 53., fsz. 2. Tel ./fax: 326-7531 vagy közvetlenül kiadóhivatalunknál: P. O. Box 125, Mt. Royal Stn., Montreal, QC H3P 3B9 CANADA Tel ./Fax: (514) 731-4192 A világ minden részében \ jelen vagyunk! J
