Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)

2005-12-01 / 12. szám

10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2005. december - 2006. január r /mqqtja/' é(j G'Sfí/qaa/ Bálint Sándor, a magyar vallási néprajz nagy alakja (1904-1980) „Bújt az üldözött, sfelé Kard nyúl barlangjában...” „Az egykori szegedi alsóvárosi paraszt­fiú munkásságával nem csak szűkebb pátriájának, de a magyar néprajz- és művelődéstörténeti tudományok, a tá­voli és közeli Európának egyaránt, egy csaknem lezárt szintézist hagyott örök­ségül. Amit személyes munkával össze­hordott, amit itthon és külföldön a sza­kirodalomban felfedezett időnként egy­ségbe rendezte és számos kiemelkedő munkában - ha van is, sajnos, befeje­zetlen műve -, bizonyságul hagyta re­ánk... Mindvégig kitűnő gyűjtő, terep­munkás a recens anyag kutatásában, jegyzetei példásak; hallás után tudott népdalt lejegyezni. Az addig ismeretlen adatközlők bizalommal voltak hozzá, s óriási ismeretsége iránta való szeretetből támogatta anyagfeltáró munkájában. Megragadó emberi egyénisége az őt nem ismerőket is megnyerte...” (Tálasi István beszéde az MTA és Magyar Nép­rajzi Társaság nevében a szegedi alsó­városi temetőben, 1980. május 20-án.) „Szeged városában születtem 1904. augusztus 1-én” - írja önéletírásában, alsóvárosi paraszt polgár társadalom fi­aként, Bálint Sándor (1871-1905) és Kónya Anna (1865-1945) gyermeke­ként, akik paprikatermeléssel foglalkoz­tak. Apai öregapám az Alsóvárosból ki­rajzott közeli Szentmihályteleken ha­lászember volt, majd a Tisza szabályo­zása után Ásotthalmon, a Várostól áren­­dált homokon keresett boldogulást. Édes­anyának heten voltak testvérek, ő volt közöttük a legfiatalabb és az egyetlen írástudó... Cudar szegénységben éltek.” A piaristáknál érettségizett 1922- ben. „Igen hálás vagyok nekik. Hol pap, hol meg építész akartam lenni, végül is tanár lettem. Az egyetem 1921-ben ke­rült Szegedre (Kolozsvárról), valóság­gal a helyembe jött. Itt sok derék pro­fesszorom volt: így Márki Sándor, Dé­­zsi Lajos, Bartók György, Imre Sándor. Legnagyobb hatással Imre, és száza­dunk egyik legszínesebb nyelvészegyé­nisége, Mészöly Gedeon volt rám. Tisz­teltem, szerettem, ő azonban számomra máig érthetetlenül, mindig távol tartott magától” - úja Önéletírásában. 1926-ban Szegeden bölcsészdoktori, 1927-ben magyar-történelem szakon középiskolai, 1931-ben tanítóképzői ta­nári oklevelet szerzett. Állástalan évek után a szegedi egyetem néprajzi tanszé­kén volt gyakornok. Az alföldi magyar­ság néprajza, különös tekintettel Szeged népére tárgykörből egyetemi magánta­nár és a szegedi polgári iskolai tanító­képző tanára. 1944-ben címzetes, nyil­vános, rendkívüli tanárrá nevezik ki. A kiürítési parancs megszegése miatt tá­vollétében halálra ítélték. 1950-1956 megvonták tőle a tanítási engedélyt. 1952-ben rendelkezési állományba he­lyezték, az egyetemi könyvtárban tudo­mányos kutató volt. Bálint Sándor 1929-től foglalkozott a népi vallásosság tárgyi és szellemi kin­cseivel, először közölt népi imádságo­kat. Munkássága révén egyre ismertebb és népszerűbb lett, így az 1956-os for­radalom szegedi eseményeiből, ahogy ismerjük aligha vonhatta volna ki ma­gát, de szerepvállalása mégis elmaradt bokasérülése miatt. Tanszékét viszont visszakapta az egyetemen. A kegyetlen megtorlás távolléte miatt elkerülte, de a politikai nyomozók szemét csípte - írja Bálint László kiváló esszéjében -, hogy már megint egyetemi tanár. Gyűj­tötték az adatokat, és 1961-re volt annyi információjuk, hogy kezdetét vehette az Utazók fedőnevű konkrét operatív fel­dolgozómunka. A célszemély Bálint Sándor és több római katolikus pap volt Szegvárról, Hódmezővásárhelyről, Gá­dorosról, Székkutasról. A gyanú az volt, hogy a néprajztudós vezetésével egy­házi jellegű államellenes szervezkedést folytatnak. Kétéves feldolgozó, opera­tív munka után a lelkes szegedi belső elhárítok fogcsikorgatva, kénytelen-kel­letlen be kellett ismerjék, hogy hiába iz­zadtak, szó sincs semmiféle összeeskü­vésről. Az ügyet lezárták, de úgy, hogy a záródokumentum szerint Bálint Sán­dor operatív ellenőrzését továbbra is szükségesnek tartották. Számtalan bizonyítékot szolgáltattak és szolgáltatnak a titkosszolgálatok mű­ködéséről, a százezernél is több besúgót is foglalkoztató hálózat undorító gyalá­zatáról a napfényre kerülő adatok. A be­súgók arcképcsarnokának jellegzetes, ki­emelkedő figurája volt a szegedi ille­tőségű Kormányos István ügyvéd, ki ha kedve tartotta, József Attila barátságával is dicsekedhetett. O volt Bálint Sándor egyik lelkes, túlteljesítő feljelentője. Apja, Kormányos Benő (1871-1944) az Árpád a Testvériséghez szegedi sza­badkőműves-páholy oszlopos tagja, te­kintélyes ügyvéd, akinek egyik köny­véről a költő Juhász Gyula írt ismertetőt. Fia István elkényeztetett, bohém úrifiú a piaristák melegében érettségizett (botrá­nyok miatt távolították el az állami főgimnáziumból). Apja példáját követve jogot végzett. A háború alatt behívták munkaszolgálatra, ezt csodával határos módon túlélte. Első jelentéseiben így mutatkozott be Dobosi nevű tartótisztjének: „Dr. Bálint Sándort még a gimnáziumból is­merem... A kapott utasítás értelmében eljártam nála 1961. augusztus 12-én. Tömörkény utcai lakásán volt alkalmam eszmecserét folytatni vele. Megállapí­tottam, hogy a személyemtől függetle­nül, mely iránt mély bizalommal visel­tetik, politikai megnyilatkozásaiban zár­kózott, óvatos...” Valóban közel férkő­zött a nagy néprajztudóshoz. 1963-ban egy ízben Bálint Sándor ezt mondta neki. „Nézd, van itt egy írásom, amely még ugyan 1952-ben íródott, a sztáli­nizmus korszakában, amit még csak két valakinek mutattam meg, te vagy a har­madik, akinek most megmutatom, mert teérted tűzbe teszem a kezemet, én meg­bízom benned, ismerlek vagy 40 éve...” Az aljasság és képmutatás non plus ultrája csak eztán következett. Amikor Kormányos és több más besúgó jelen­tései, a politikai rendőrség felháborító, titkos házkutatásai és telefonlehallga­tásai következményeképpen 1965. jú­lius 15-én őrizetbe vették Bálint Sán­dort „izgatás alapos gyanúja miatt”, majd kihallgatása után hazaengedték, ő, szegény, „bizalmas barátját” kérte fel védőügyvédjének! A vád az volt ellene, hogy 1964 ta­vaszán Bonnban egy néprajzi kong­resszuson vett részt. Hazafelé jövet megállt Münchenben és Bécsben, ahol találkozott néhány régi ismerősével. Részben az ismerősöktől kapott, rész­ben vásárolt könyveket és újságokat. A Budapest belvárosában, annak szívé­ben lévő Arcvonal Irodalmi Kávézó ga­lériájában került megrendezésre Boros Attila képzőművész adventi tárlata. Bo­ros Attilától megszokhattuk, hogy fest­ményei mellett mindig megcsodálhat­tuk grafikáit is, ez hozta meg számára pl. a Műcsarnok közönségdíját is, de a rajz fontosságának ilyetén való hangsú­lyozása még tőle is szokatlan. Talán ama nemes szándék kibontakozásának lehet­tünk szemtanúi, ami az igazi jó magyar grafika feltámasztását tűzi ki célul. Fö­lényes rajztudás, lényeglátás és elmé­lyült gondolatiság jellemzi a műveket. Boros a számára nemzetközi sikereket hozó aktok, majd a világot bejárt portré­sorozatok után a magyar szenteket, Jé­zust, és angyalokat választott témájául. Ez azt jelzi, nem kell egy hosszú életet leélni annak minden fájdalmával, hogy valaki így elmélyüljön a hitben. Szen­tekről képek ezrei készültek már, nagy részük a hagyományos ikonográfiát kö­vetve, sokszor műpátoszosan szenvedő figuraként ábrázolva őket. Boros Attila azonban merőben új módon láttatja őket. Az ő lapjain Szent Erzsébet, Szent Margit, Szent István, Szent Imre, Szent László, vagy a gyermekét tartó Mária a Köztük Nagy Imre életrajzát hazahozta. Ezeket egy-két barátjának kölcsönadta. Bálint Sándort az európai rangja nem óvta meg a büntetőeljárástól, noha a politikai oldalról is voltak ennek el­lenzői! A BM m/m Csoportfőnökség és a BM IM (állambiztonsági vizsgá­lati) Osztály akarata érvényesült. Voltak, akik a vádemelést mellőzve figyelmez­tetéssel szerették volna lezáratni az ügyet, de a belső elhárítás győzedelmes­kedett, amely mindenképpen politikai bűncselekmény miatt elítéltet akart csi­nálni az egyetemi tanárból, a tudósból. Bálint Sándort a szegedi járásbíró­ság 1965. október 21-én bűnösnek ta­lálta egyrendbeli, folytatólagosan elkö­vetett izgatásban, s ezért hat hónap - háromévi próbaidőre felfüggesztett - szabadságvesztésre ítélte. (A tanács ítéletét kimondó elnökét, Szabó Lóránt bírót 2004. augusztus 20-án a minisz­terelnök Medgyessy Péter előteijesz­­tésére a köztársasági elnök a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikereszt­jével tüntette ki. Péter László keserűen jegyzi meg: Sapienti sat.) Érdekes megfigyelni, miként tük­röződnek a meghurcoltatás idegölő, keserves hónapjai a Lang Ernőnek írott levelekben. 1965. november 10-én ennyit írt neki az ügyről: „Nagyon ne­héz hónapokon estem túl, de most már nyugodt vagyok, nyugodtan dolgozha­tom tovább. Kértem nyugdíjaztatáso­mat. Ezzel lehetővé válik, hogy kizá­rólag a tudományos kutatásoknak él­hetek. Jövedelmem kevesebb lesz, de időmet teljesen munkára fordíthatom.” A következő évek és hónapok a be­takarítás évei voltak. A vallási néprajz terén végzett kutatásai egy részének rep­rezentatív összegezéseként, mintegy az életmű csúcspontjaiként adhatta közre háromkötetes nagy munkájának első ré­szét, a Karácsony, húsvét, pünkösd-öl. A kiadás éveként az 1973-as év van fel­tüntetve, pedig csak 1974 karácsonya előtt jelent meg. Három hét alatt elfo­gyott, noha könyvkereskedői forga­lomba nem került! A kiadó ezek után második kiadásra szánta el magát, és el­fogadta a korábban kihagyott részeket. 1977-ben jelent meg a folytatása, az Ün­nepi kalendárium két kötete. Ez a ki­adás is elfogyott napokon belül. Bálint Sándor hírét, tudományos te­kintélyét a néprajz, azon belül is főként a szakrális néprajz művelésével szerezte meg. Szakmai érdeklődése, figyelme azonban nem volt szűk látókörű: mindig összefonódott Szeged múltjával-jelené­­vel, a hazai és egyetemes művelődés, - művészet és irodalomtörténet szempont­jaival, jelentős és maradandó eredmé­Szent Koronával a fején mind derűsek, szépek és egyszerűek. Már az is új­szerű, hogy grafikákat készített, lehe­letfinom tusrajzot vegyített naturális hatású ceruzarajzzal, hogy a ceruzával megrajzolt részletek, a szentek attribútu­mai soha eddig nem látott módon ellen­pontozzák a szentek lélegzetelállítóan át­tetsző alakját. A magyar szentekhez rend­kívül jól illik a tusrajz finomsága, őszin­tesége, intimitása. A kevesebb több elv a legegyszerűbb eszközökkel eléri, hogy végre a dolgok a helyükre kerültek. A magyar szentek világszerte nagy tiszteletnek örvendenek, Magyarorszá­gon méltatlanul háttérbe szorultak, és nemcsak számunkra, hanem az egész emberiség számára óriási ajándék, hogyha valaki, jelesül Boros Attila kö­zelebb hozza őket hozzánk. A kiállított grafikák másik nagy cso­portja Jézus életét dolgozza fel. Kieme­lendő a döbbenetes erejű Ecce homo, soha ilyen magasztosan és nyersen egy­szerre, ilyen szuggesztíven nem dolgoz­ták még fel ezt a témát. Az Utolsó va­csora képen Jézus mellett ülő Mária Magdolna, vagy a magyar szentek közé sorolt Emese egy új, nyitott szemlélet egyre nagyobb elfogadottságát jelzik. nyekkel gazdagítván azokat. Egy-egy na­gyobb lélegzetű monográfiáját mindig a részlettanulmányok egész sora előzte meg. Első egyetemi magántanári évében, Irodalomtörténeti tanulmányok (Szeged, 1935) címmel Zrínyi Miklósról, Dugo­nics Andrásról, Vajda Jánosról, az erdé­lyi irodalomról szóló korábbi dolgoza­tait gyűjtötte csokorba. A háborút követő másfél évtizedben, egyetemi tanári mun­kája során érlelődtek meg, és az ötvenes évek végétől láttak napvilágot életművé­nek hatalmas alkotásai: a Szegedi szótár (Bp. 1957.) A szegedi népélet (Rp. 1958.) Szeged városa (Bp. 1959.) A Szeged-al­­sóvárvsi templom (Bp. 1966.) A szegedi nép (Bp. 1968.) Szegedi párbeszédek és jeles mondások (Bp. 1972.), Tombácz János meséi (Bp. 1975.). A mindig szerény tudós azonban a szűkebb szakmai, néprajzi diszciplína és patrióta-szemlélet határain túl látott. En­nek módszerében is követendő példá­ját a Szeged reneszánsz kori műveltsége (Bp.1975.) című tanulmányában mu­tatta meg, mely Klaniczay Tibor jóvol­tából jelent meg. Ebben a középkor-végi művelődés, könyvtár- és iskolatörténeti adatok gazdag sorából Szeged, „egy al­földi, törzsökös magyar város életének, hajdani műveltségének nem sejtett ele­vensége és gazdagsága” nyomán jutott arra a végső bizonyságra, hogy „az egy­korú hazai polgári kultúra kezdődő hu­manista műveltsége nemcsak német jel­legű városainkra jellemző”. Bálint Sándor élete utolsó heteiben is új műbe kezdett. A soha meg nem valósuló tervei ellenére is megadatott neki, hogy a szülővárosához kötődő hatalmas életművét, a „szakadatlan személyes gyűjtés, vizsgálódás és el­lenőrzés” eredményét és koronáját, a Szögedi nemzet két monumentális kö­tetét készen (szeged 1976-1977), a harmadikat pedig a nyomdai munká­latok közben láthassa. A „szögedi szögény embör”, a hi­hetetlen szorgalmú Bálint Sándor 1980. május 2-án Budapesten közleke­dési baleset áldozata lett. Május 10-én belehalt sérüléseibe. Születésének századik évfordulóján jelent meg Szolgálatra ítéltél... címmel a Bálint Sándor emlékkönyv. Szerkesz­tette, kiválóan gondozta Barna Gábor (Szabó Ferenc és Szabó Magdolna közreműködésével). A kötet főhajtás a nagy tudós életműve, emberi nagysága előtt. A tisztelgő tanulmányok hosszú sorából kiemelkedik Andrásfalvy Ber­talan, Barna Gábor, Grynaeus Tamás és Krupa András tanulmánya. Szólnunk kell a megemlékező, tisz­telgő dolgozatok közül Péter László Essen szó a festményekről is,-mert kvalitásuk megegyezik a grafikákéval. Ugyanaz a finomság, mélység, csak itt fátyolszerűen felhordott festékrétegek­kel, az embert melegséggel eltöltő színharmóniákkal és a Fénnyel, ami mindent átitat, amitől egységbe olvad a kép. Elsőként a december ötödiké al­címet viselő Pieta szólított meg, mint a nemzet sorsa és a Megváltó sorsa kö­zött párhuzamot vonó szívszorító vá­szon, de a Pásztorok imádása, a Gyó­gyító Jézus, vagy az Angyali üdvözlet is mind olyan festmények, amelyek bár Jézust ábrázolják, mégis magyar ké­pek. Ott, ahol pont a szentek teremtet­ték meg azt a táptalajt, amelyen ilyen élő, lélegző, múltban gyökerező, mégis a jövőbe mutató művészet létrejöhetett. Szerintem Boros művei bárhol a vilá­gon óriási sikert aratnának, mert világ­színvonalúak és főleg egyetemesek, időtlenek és örökérvényűek. Ha valaki ellátogatott az Arcvonal Kávézóba a Haris közbe, lement a szűk lépcsősoron át az eldugott galériába, mint valami ókeresztény katakombába, egyfajta csoda részesévé vált, Isten és ember találkozásának szemtanújává. Koncz Sándor nagy ívű, hézagpótló munkájáról, a Kálmány Lajos Szőregen-ről, Szilárdfy Zoltán írásáról, mely a szentképgyűjtő Bálint Sándorról szól, nagyon szép szentkép illusztrációkkal. Igen értékes Tóth Sándor tanulmánya, mely a Bálint Sándor és az Új Ember alcímet viseli. Szívszorító olvasni sorait: „Hat esz­tendő elteltével a 70 éves néprajzost, irodalomtörténészt én köszönthettem a lap hasábjain. Addigra elmélyültem e különösen gazdag lélek tanulmányozá­sában, így hát méltán írhattam: A ke­gyelem és az élet egységében telnek napjai. O is kiválasztott. Arcán a mo­solygás napos szegedi tájak derűje, te­hetségéből fakadó szerénysége, a fa érett gyümölcsöktől lehajló ága, sze­lídsége pedig az Istenben élő emberé.” A nagy néprajztudós, Voigt Vilmos így emlékezik rá: „Bálint Sándor sok jó tulajdonságát emlegetők is meg szoktak feledkezni a tudós két igen fontos képességéről. Ezek nélkül nem lett volna az, akivé lett. Hihetetlenül szorgalmas volt, mindig dolgozott. Ha csak több ezer nyomtatott oldalon megjelent műveire gondolunk, ezek mindegyikét is maga írta le. Nem is egyszer. Minthogy a már nem használ­ható írógéppapír hátára is írt, megesett, hogy egész kézirata keveredett el ilyen módon. Ez történt a szegedi nagy mo­nográfia egyik fejezetével is. Újra kel­lett írnia. Amikor egyeztette a lapszá­mozást, akkor derült ki, hogy legalább részekben éppen az „eltűnt” kézirat há­tára gépelte az újraírt szöveget... Másik képessége kitűnő és pontos memóriája volt. Mindig, mindenre ugyanúgy emlékezett: emberekre, ese­ményekre egyaránt. írók barátságával sosem dicseke­dett, pedig tehette volna. Móricz Zsig­­mond Rózsa Sándor-regényéről köztu­dott, hogy nemcsak a Haviboldo­gasszony búcsúra vitte el őt Bálint Sán­dor, hanem a regény „szegedi dialek­tusát” is neki kellett volna gondoznia. „De Zsiga nem hallgatott rám. Már ki vót szödve a könyv, akkor kért mög. Van is ám benne cifraság, mög téve­dés ölég.” Tudom ugyanezt százszor is elmondta. Mégsem volt benne bántó él. Meg is kérdeztem, van-e olyan pél­dánya, amiben ő kijavította a nyelvjá­rás elleni vétségeket. Váratlan volt a fe­lelete: „Van abba néprajzi tévödés is ölég. Hiába volt Zsiga parasztembör, ű egy más világba vót otthon. Mög az­tán református ember nyakasabb.” Máskor azt mondta: „a Sinka István nagytehetségű, vadembör. Képzeld, elűttem káromkodott!” Az Emlékkönyv egyik legbátrabb, ta­lán legszomorúbb írása Horváth Dezső Emlékmonsák-yd. Tőle tudunk a tudós la­kásában lévő lehallgató készülékről, a te­metéséről szóló ötsoros pártbizottsági tu­dósításáról, és azokról, akik „kötetle­nül sütkéreznek sugaraiban”. Sajnos az Emlékkönyvet sem kerülte el az egyik ilyen konfidens figura. Akinek az élet­pályája csupa meglepetés, talány, olyas­forma jelenléte a nagy tudós mellett, mint Steinfeld Nándornak, a titkárnak Ady mel­lett. Aki bedolgozza magát, lelkesen pó­tolhatatlan, „minden titkok” tudója. Bizal­masává növi ki magát a megejtően naiv, romlatlan, könnyen átvethető szent em­bernek. Jó íráskészséggel, intelligenciával igazolja is magát lépten-nyomon, így le­gendás családi háttérrel, üldöztetéssel, me­lyet még jegyzetanyaggal is megerősít. Bálint Sándor „a mindentudás és hűség megtestesítője” - írja a másik szent ember, a tudós rabbi Scheiber Sándor, a Forrás 1981. júniusi számá­ban. így folytatja: „Szegednek fontos szerepe van az egyetemes folklórkutatás­ban. Itt született s részben itt működött Kálmány Lajos... Itt született s élt leg­bizalmasabb barátja Löw Immánuel... Szeged fia a harmadik nagy folklorista Bálint Sándor is. A szakrális néprajz­nak a világon egyik legnagyobb kuta­tója és feldolgozója volt. Ki tudja pótolni tudományát? Ki pótolhatja emberségét?” Bálint István János Boros-kiállítás szentekkel

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents