Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)
2005-12-01 / 12. szám
2005. december - 2006. január Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal DEBRECENI MIHÁLY Kis magyar nyomorúság S/n memóriám f/éafu/MS Zoftán Elment a borostyánkőgyűjtő Nehéz átjutni az ukrán-magyar és a magyar-ukrán határon. A hír nem új keletű, hiszen soha sem volt könnyű Záhonynál átkelni az ukrán oldalra. Mostantól azonban a magyar fél nem kukoricázik, ellenőrizni fogja az üzemanyagtartályokat, a benzin és a dízelolaj, a cigaretta és a vodka mennyiségét, mert rendnek kell lennie. Hogy mióta uralkodnak áldatlan állapotok ezen a határszakaszon? Egyszerű a válasz: több mint tizenöt éve. Azóta, amióta szabadabbá vált az oda-vissza közlekedés. A rendszer- és országváltás után valóságos iparággá nőtte ki magát a csempészés errefelé. Mind a két oldalon bezártak a gyárak, üzemek, munkahelyek szűntek meg, nem csoda, hogy az emberek a pénzszerzésnek ezt a módját választották. Korábban, amíg állt a birodalom, csend honolt ezen a környéken, legfeljebb a madarak jártak errefelé. A Szovjetunió szétesése előtt a lengyel turisták ezreivel lehetett naponta találkozni Záhony és Csap környékén, akik mindent felvásároltak, ami volt az üzletekben. Utálták is őket rendesen, seftes senkiházinak tartottak minden lengyelt, pedig ők is csak a túlélésért harcoltak. Abban az időben, amikor Lengyelországban még a kenyérjegyet is csak jegyre lehetett kapni, ezen nem is lehetett csodálkozni. Persze a hivatalos propaganda azt sulykolta az emberekbe, hogy lengyel testvéreinknek büdös a munka, ami nyilván nem volt igaz. Már régóta nem látunk lengyel „szociális” turistákat errefelé, viszont annál több magyart. Miért alakult ez így? A múlt század kilencvenes évei óta érdekesen alakult a bevásárlóturizmus Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja között. Kárpátalján - még a Szovjetunió felbomlása - előtt iszonyatos volt az áruhiány. Aki ekkortájt járt akárcsak Ungváron, megdöbbenve tapasztalta az üres üzletek látványát. A boltok polcain nem volt semmi, cipőt, vodkát, szappant, cigarettát csak jegyre, vagy még arra sem lehetett vásárolni, A szovjet rubel megszűnése után az emberek nem pénzben kapták a fizetésüket, hanem durva, kékszínű papírlapokon, melyekre rá voltak nyomtatva az összegek. Egy-egy ilyen lapon több kocka volt. Amikor beléptünk a boltba, ahová még a jegyet is magunkkal kellett vinnünk, az elárusító ollóval levágta a tíz vagy húsz rubeles kockát és azt egy hegyes drótra tűzte. Visszajáró nem volt. Csak később vezették be az úgynevezett kuponokat, melyeket már jól lehetett hamisítani fénymásoló segítségével. Igaz annak meg nem volt sok értelme, mert úgyse lehetett érte kapni semmit, legfeljebb néhány év börtönt. Abban az időben, ha valaki meg akart inni egy korsó sört, át kellett rándulnia Záhonyba, ahol nagyon hamar megutálták a kárpátaljaiakat, akik hozzájuk képest csórók voltak. Gyakoriakká váltak az áruházi lopások is, mert a viszonylagos árubőség sokkolta a nyomorúságos világból odaérkezőket. A záhonyi piacon ekkor már nem a lengyelek sefteltek, hanem a munkájukat elvesztő csapiak. Akkor még senki nem gondolta, hogy néhány év múlva megfordul a világ és érdemesebb lesz az ungvári és csapi piacra járni. Pedig ez történt. Ennek prózai oka van: arrafelé ma nagyobb az áruválaszték és minden olcsóbb. Forintot, dollárt, eurót szabadon lehet váltani mindenütt. És nemcsak üzemanyagért érdemes átruccanni ma Kárpátaljára, hanem élelmiszerért és ruházati cikkekért is. Maradjunk azonban még egy kicsit a kilencvenes éveknél. Ma már nehezen tudnám megmondani, hogyan vészeltük át azt az időszakot. Történtek tragikomikus dolgok is. Ungváron például nem lehetett koporsót vásárolni. Ha valakinek meghalt egy hozzátartozója, előfordult, hogy kölcsönkoporsóban kellett eltemetnie a rokonát. Az elhunytat kivitték a Kálvária-dombon levő ravatalozóba és az egyházi temetés után nejlonzsákba rakták a tetemét és úgy helyezték végső nyugalomra. A kölcsönkoporsó maradt a ravatalozóban! Ez nem vicc! Ekkoriban teljesen megszokottá vált, hogy hónapokat késtek a fizetések. A tanárok, az orvosok, a még működő gyárak, üzemek munkásai gyakorlatilag ingyen dolgoztak hosszú ideig. Akik a határ közelében éltek, kénytelenek voltak a nyíregyházi piacra járni ügyeskedni. A legnehezebb helyzetbe a távolabbi járások lakói kerültek, akik korábban főleg idénymunkából tartották el családjukat. Miután a Szovjetunió megszűnt létezni, már nem lehetett Oroszország távolabbi vidékeit célba venni. Nem maradt más hátra, mint Szlovákia, Csehország és Magyarország, ahol szükség volt az olcsó kétkezi munkásokra. Ekkor azonban már különböző orosz és ukrán maffia bandák tartották rettegésben őket, akik elszedték a fizetésüket. Aki ellenállt, azt megölték. Ezekkel a gengszterekkel nem tudtak mit kezdeni az illető országok rendőri szervei sem. Vagy nem mertek? Ma már nehéz erre választ találni. A maffia szerepét egy idő után átvették az állami szervek, az egykori banditákból megyei, országos képviselők lettek, néhányat pedig meggyilkoltak a konkurens bandák. Ez már történelem. így zajlott ez mindenütt Ukrajnában, Kárpátalján is. Még ma is sok egykori vezető van szökésben azok közül, akik komoly állami funkciókat töltöttek be az elnökválasztás előtt. Az elmúlt évek során hirtelen nagyon sok gazdag ember lett a kis Kárpátalján is, pedig ez a vidék nem hasonlítható össze a Donyec-medencével. Ungváron olyan negyedek épültek rövid idő alatt, hogy bárhol a világon megállnák a helyüket. A rendőrség felső vezetői erdőket tudtak vásárolni, üzletláncokat működtettek. Vajon miből? A közlekedés-rendészet volt a legkorruptabb. Az utakat ellenőrző zsaruknak külön tarifájuk volt, mindenkitől leszedték a sápot, amit egészen Kijevig kellett továbbítaniuk. Nem volt véletlen Juscsenko elnök kirohanása ellenük, hiszen mindenki tudta, hogy ezek az emberek semmi mással nem foglalkoznak, csak az autósok sarcolásával. így működött ez a rendszer az országhatáron is, ahol a vámosok szintén csak a pénzszerzéssel foglalkoztak. Néhány év alatt a legmenőbb munkahelyekké a vámhivatalok váltak, ahová csak külön tarifával lehetett bejutni. Ez a tarifa dollárezresekben mérhető csupán. Akinek volt elegendő pénze és kapcsolata, az hivatalhoz juthatott. Ha az illető tovább tudta osztani a pénzt, akkor nem járt rosszul, amit az egykét év alatt felépített kacsalábon forgó paloták is jeleztek. Nem kellett tartani a felelősségre vonástól, mert minden komolyabb hivatalt a korrupció tartott össze. Az új ukrán hatalomban is a korrupció jelentette a törésvonalat, nem véletlenül kellett távoznia az új vezetők közül is néhánynak szinte az első hónapokban. Ember legyen a talpán, aki rendet tud és mer tenni egy olyan közegben, ahol természetes jelenségnek számít a megvesztegethetőség, a megvásárolhatóság. Akik korábban a kommunista pártot és a Szovjetuniót istenítették, pillanatok alatt milliárdosokká váltak a kapcsolati tőke jóvoltából. Itt még azt sem lehet kideríteni, hogy mi számít manapság baloldaliságnak vagy jobboldaliságnak. Csak halkan jegyzem meg, hogy ez a volt kommunista országokban mindenütt így működik. Klánok működnek és nem pártok, gazdasági érdekcsoportok döntenek a parlamentbejutásról. Ez így lesz jövőre is, a parlamenti választásokon, ahol minden érintettnek jó mélyen a zsebébe kell majd nyúlnia, ha fel szeretne kerülni a pártlistákra. Korábban gyakran előfordult, hogy egy parlamenti ciklus alatt valaki különösebb következmények nélkül - kemény dollár tízezresekért cserébe - négy-öt frakciót is válthatott. Ez a biznisz, nem pedig az érdekképviselet! Hogy mi lesz a kényszercsempészekkel ezután? Nos, ez komoly fejtörést kell hogy okozzon mindkét régióban, mivel ezzel senki sem törődött korábban. Mindenki tisztában volt azzal, hogy mi történik a határokon, csak senki nem akart vele törődni. Ezt a létező szociális problémát azonban nem lehet tovább a szőnyeg alá söpörni. Kárpátalján a határátkelőhelyek mentén az elmúlt években több benzinkút épült, mint a szocializmus évei alatt együttvéve! Nem véletlenül, hiszen miközben Magyarországon az elmúlt években az egekbe szöktek az árak, itt viszonylag olcsón lehetett tankolni. Természetes jelenséggé vált a benzinturizmus, amelynek mindenki haszonélvezőjévé vált. A vámosok és határőrök is, sőt azok családtagjai, rokonai, ismerősei. Itt mindenki ismer mindenkit, mindenki tud a másikról mindent. Az elmúlt másfél évtized alatt komoly kapcsolatok, érdekszövetségek alakultak ki, melyeket nehéz lesz egyik napról a másikra megszüntetni. Ha ideig-óráig sikerül is visszaszorítani a csempészésnek ezt a fajtáját, lesz helyette másik. Ez borítékolható. Nem kell hozzá különösebb jóstehetség. És még valami. Hol voltak eddig az illetékes szervek? A homokba dugták a fejüket? Vagy tartották a ma-kukat? Másképp ugyanis nem működhetett a rendszer. Egyelőre tehát az idegek harca folyik az ukrán-magyar határszakaszon. Az érintettek tiltakoznak, lezárják az utakat, ami persze hosszabb távon nem célravezető módszer. Aki rokonaihoz szeretne utazni, mostanság jobban teszi, ha otthon marad. Azokról, akik tizenöt éve a csempészésből élnek és nem fizetnek adót, nehezen hihető, hogy hatvan-hetven ezer forintért vagy háromszáz-négyszáz grivnyáért most elmennek dolgozni. Én nem vagyok optimista a jövőt illetően, mert a helyzet nem fog változni ezután sem, maradnak a sorok, marad az idegeskedés, ezután is megéri majd átruccanni az autót megtankolni Csapra, Beregszászra vagy Tiszaújlakra. Leleményes ember a magyar, erre a helyzetre is talál majd megoldást, legfeljebb azok járnak rosszul, akik tényleg a rokonaikhoz szeretnének ellátogatni alkalomadtán. Nem biztos, hogy ők vannak kevesebben. 2005 decemberében így működik a magyar-magyar kapcsolat a keleti határszakaszokon. Kis magyar nyomorúság, egy évvel a rosszemlékű népszavazás után. Merthogy az volt: művelődéstörténetünk régen elfeledett vagy kevésbé ismert értékeinek, kallódó borostyánköveinek szorgalmas és állhatatos kutatója, gyűjtője, művelődéstörténeti publicisztikánk jeles és igényes művelője. Amellett vérbeli újságíró, lapszerkesztő, egy ideig a Magyar Szó főszerkesztője is. Argentínában született 1928-ban, mint maga mondta „a pampák mélyén, egy végeláthatatlan hacienda jellegtelen majorsági településén”. Ott a közeli Laboulaye helység anyakönyvi hivatalába jegyezték be. Mindössze egyéves volt, amikor apja halála után, édesanyjával és bátyjával visszatért ősei földjére, Bánátba, majd egy idő után Bácska legdélibb városában, Újvidéken telepedett meg. Egyik önéletrajzi írásában vallotta: „születésemnél fogva argentin vagyok - az ottani törvények szerint argentin állampolgár -, vérségi kapcsolataim révén pedig torontáli vagy bánáti, délvidéki vagy vajdasági, már ahogy tetszik”. Iskoláinak elvégzése után az újságírást választotta élethivatásul: 1947 nyarán vette kezdetét sikeres és hosszantartó újságírói pályafutása az újvidéki Magyar Szónál. Onnan is vonult nyugállományba 1987- ben. Az ifjú újságíró útját Laták István, Keck Zsigmond, Thurzó Lajos és Majtényi Mihály egyengette. Az évtizedek során az újságírás valamennyi fázisán túljutott, a sordíjas tudósítótól a főszerkesztőig. 1953-ban ő indította (és vezette 10 éven át) a lap filmrovatát. Deszkfőnök is volt (1961-1968), főszerkesztő-helyettes (1968-1972), majd főszerkesztő (1972-1975). A tapasztalt újságíró és lapszerkesztő az 1970-es évek második felében mind komolyabban fordult a publicisztika és a művelődéstörténeti kutatások felé, amiben - ezt kötetei bizonyítják a legjobban -igen jól magára talált. Mondhatnánk úgy is: nyugdíjaztatása után, aktív újságírói tevékenységének megszűntével ebben teljesedett ki életpályája. Fáradságot nem ismerve, korát és betegségét meghazudtoló kitartással és alapossággal kutatta vidékünk egykori jelességeinek életrajzát, művelődéstörténetünk régen elfeledett értékeit. S nemcsak kutatta, hanem köteteiben közzé is tette hazai és külföldi levéltárakban végzett búvárkodásainak eredményeit. 1979-ben jelent meg bánáti újságírói pásztázásait egybefoglaló szociográfiai riportkönyve, amely fontos mezsgyeköve volt későbbi publicisztikájának. Bánát könyve után 1985-ben látott napvilágot a vajdaságiak migrációival foglalkozó Vándorok és letelepülők című kötete, 1981-ben a Zendüléstől forradalomig, 1980-ban a Balladaénekesek, mesemondók, vásárosok, 1987-ben a Régi bácskai és bánáti utazók, 1990- ben a Festők nyomában, később pedig beindult úgynevezett honismereti köteteinek sorozata, melynek utolsó darabja, az Elet, élet, csuda élet a közelmúltban látott napvilágot. Köteteinek címei is bizonyítják, hogy Kalapis Zoltán érdeklődésének, végső soron írásainak műfaji Helyesbítés Novemberi számunk 9-ik oldalán tévedésből azt írtuk Czine Mihály síremlékéről, hogy Melocco Miklós alkotása, holott Szervátiusz Tibor készítette. Az érintettek és kedves olvasóink szíves elnézését kérjük. sokrétűsége szinte lehetetlenné teszi a sablonos minősítést. Kalapis széles skálán mozog: a szociográfiától a néprajzig, a táj- és művelődéstörténeti tanulmányig szinte valamennyi műfajban megpróbálkozott. Tegyük hozzá - igen sikeresen. A tényirodalom volt az igazi műfaja, mint azt maga is vallotta, s a régen elfelejtett dokumentumok, újságcikkek, kiadványok, a folyóiratok temetőjéből kihalászott írások nyomán tudott rekonstruálni egy-egy kort, annak alkotó embereit, bizonyítva, hogy lám, nem vagyunk gyökértelenek. Több hagyományunk van, mint amennyinek tudatában vagyunk. E felismerés volt/lehetett publicisztikai munkásságának legalkalmasabb mottója, ihletője. Kalapis Zoltán esetében igen szerencsésen ötvöződött az örökösen munkára, kutatásra ösztönző újságírói kíváncsiság, a hagyományfeltárás értékfeltárás örömével. Nála az egymástól távol eső témának is volt közös nevezője, amely a szerző immár tudatos szerepvállalását is jelezte - a hagyományfeltáró munka. Élvezetesen, olvasmányosan írt, megannyi apró részlettel, epizóddal. Dr. Szeli István szerint azt, amit Kalapis művelt „talán kulturális régészetnek is nevezhetnénk”. Szekeres László pedig Kalapis műveiből azt olvasta ki, hogy „végtelenül szereti ezt a tájat, amelyiken él”. Ezt érezzük valamennyien, ha kézbe vesszük köteteit. Több mint húsz kötete közül nehéz lenne kiválasztani a legjobbat, de mégis úgy tűnik, hogy A Magyar Szó fél évszázada (1994) meg kávészínű honismereti sorozatának hét kötete mellett legnagyobb és legimpozánsabb művelődéstörténeti vállalkozása, a háromkötetes Életrajzi kalauz (2002-2003) amelyben a szerző ezer életrajzzal dokumentálta „a teremtő magyar szellem jelenlétét... a magyar nyelvterület déli részén és peremvidékein”. Mi, fiatalabbak, akiknek szerencsénk volt őt közelebbről is ismerni, nemcsak kiállást és magatartást tanulhattunk tőle, hanem megtanulhattuk tőle az írott szó becsületét, a leírtakért való felelősséget, meg a munka iránti igényességet, miközben csak csodálhattuk nagy munkabírását. Pedig Zoli bátyánk már túl volt egy infarktuson meg egy súlyos szívműtéten, de bámulatos akaratereje, munkabírása arra ösztönözte, hogy még többet alkosson, kutasson, publikáljon. Legutóbb, az Élet, élet, csuda élet c. kötetének újvidéki bemutatója előtti szívrohama sejttette velünk, hogy szíve már nemigen bírja a megterhelést. Tenni akarása még töretlen volt, de az ismétlődő szívrohamokkal szemben végül elveszítette a harcot. Lezárult egy gazdag életpálya, egy értékes írót, embert és barátot veszítettünk el örökre. Emlékét kegyelettel megőrizzük, miközben tovább őrizzük borostyánköveit, és igyekszünk újabbak után kutatni. Németh Ferenc [Magyar Szó, 2005.X.7.) Belföldi előfizetés lapunkra rózsaszín utalvánnyal az alábbi címre: Nyugati Magyarság 1022 Budapest, Bimbó út 53 fsz. 2. Egy évre 1800 Ft
