Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)
2005-11-01 / 11. szám
2005. november Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 5. oldal Egyesülni és kiválni A kisebbségi kérdés és az Európai Unió folyamatos bővítésének összefüggései BODONYI ILONA Mi van a szőnyeg alatt? A folyamatos bővítésnek nem ez az egyetlen területe, ahol feszültségeket tapasztalhatunk, de talán a legszembetűnőbben, és a többi területekkel leginkább összefonódva itt fogalmazhatóak meg azok a problémák, melyekben régiek és újak, régiek és régiek, újak és újak egymásnak feszülnek. Nagyon tanulságos ebből a szempontból az Európai Unió Alkotmánya ratifikációs folyamatának alakulása. Előre látható volt, hogy az egyes országok polgárainak viszonya az EU-hoz markánsan különböző lesz. Az EU-hoz és nem, vagy nem egyszerűen az alkotmányhoz. A viszony már a ratifikáció módján is látszik, (eltekintve persze attól, hogy mindenhol, bár különböző mértékben, a pártpolitikai küzdelem témájává is vált az alkotmány körül kialakult vita,) hogy voltak országok, ahol a parlament döntési körébe, s voltak olyanok, ahol népszavazás keretében a polgárok döntési körébe utalták elfogadását vagy elutasítását. A francia népszavazás a nem szavazatok 10 %-os, a holland még ennél is nagyobb többségét hozta, ezek után mind a ratifikációs, mind a bővítési folyamat lassulása várható. Egyértelmű, hogy az elutasításban az Unió több évtizedes története során, és különösen a felgyorsuló csatlakozási folyamatban szőnyeg alá söpört problémák bosszulták meg magukat. Ezek közé sorolható a demokratikus deficit, a nemzeti szuverenitás féltése, mely a régi és új tagállamoknál, más-más okból ugyan, de egyaránt jelentkezik, a szabad unión belüli népességmozgás, illetve az unión kívüli országokból ideirányuló bevándorlás és következményei, a gazdasági recesszió és a munkanélküliség, a demográfiai problémák megoldatlansága, a nemzetközi terrorizmus kihívásai, stb. Az alkotmány körüli viták jelezték ezeket a problémákat, de a szövegezés mégis kompromisszummal zárult. A kompromisszum jelenthet egy mindenki által elfogadott megoldást, és jelenthet egy köztes állapotot, amellyel egyik fél sem igazán elégedett. Úgy tűnik az említett kérdésekben a valós helyzet rosszabb, mint az alkotmány kompromisszumos szövege által sugallt állapot, s ezt azon országok polgárai, amelyek erre lehetőséget kaptak, kifejezésre is jutatták. Jelen keretek között egyetlen kérdéskörrel, nevezetesen a kisebbségi kérdéssel (mely magyar és svéd javaslatra került be az alkotmány szövegébe) kapcsolatban kísérelek meg néhány problémát felvetni, Az alkotmány preambulumában a következőket találjuk erre vonatkozóan: „1-2. cikk Az Unió értékei Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok - ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait - tiszteletben tartásának értékein alapul. Ezek az értékek közösek a tagállamokban a pluralizmus, a megkülönböztetés tilalma, a tolerancia, az igazságosság, a szolidaritás, valamint a nők és férfiak közötti egyenlőség társadalmában.” Az Alkotmány preambulumának második része az Unió Alapjogi Chartáját tartalmazza, és tételesen felsorolja a méltóság, a szabadságok, az egyenlőség, a szolidaritás, a polgárok jogai és az igazságszolgáltatás témakörébe tartozó vagy azzal összefüggő jogokat, azok értelmezését, hatályát és alkalmazását. Egyenlőség cím alatt a 11-81. cikk foglalja magában a megkülönböztetés tilalmát: „(1) Tilos minden megkülönböztetés, így különösen a nem, faj, szín, etnikai vagy társadalmi származás, genetikai tulajdonság, nyelv, vallás vagy meggyőződés, politikai vagy más vélemény, nemzeti kisebbséghez való tartozás, vagyoni helyzet, születés, fogyatékosság, kor vagy szexuális irányultság alapján történő megkülönböztetés. (2) Az Alkotmány alkalmazási körében és az abban foglalt különös rendelkezések sérelme nélkül, tilos az állampolgárság alapján történő megkülönböztetés. 11-82. cikk Az Unió tiszteletben tartja a kulturális, vallási és nyelvi sokféleséget” Megnyugtatónak, sőt rendkívüli eredménynek is értékelhetnénk, hogy alkotmányos szinten fogalmazódott meg a kisebbségekkel szembeni diszkrimináció tilalma, ugyanakkor korántsem bizonyos, hogy kisebbségen, diszkrimináción és polgári értékeken ugyanazt értik az Unió minden jelenlegi és jövendő államában Franciaországtól a balti államokig és Magyarországtól Cipmson át Romániáig és Bulgáriáig. Az értelmezésben a történelmi múlt, a polgári átalakulás menete és tartalma, valamint a társadalom jelenlegi állapota hihetetlenül fontos szerepet játszik. Ezek a tényezők viszont az alkotmányozás, sőt megelőzően a szerződések megszövegezése és a jogharmonizáció folyamatában sem kaptak kellő (vagy egyáltalán semmilyen) figyelmet, ellenkező esetben egyértelműbb megfogalmazások születhettek volna. Ennek a folyamatnak a hiánya, vagy eredménytelensége komoly akadálya lehet az uniós, a nemzetek közötti vagy a regionális együttműködésnek, megértésnek. A kisebbség fogalmának (történelmi és migráns közösségek; nemzeti, etnikai és vallási kisebbségek) meghatározása sok fejtörést okozott, és különösen a folyamatos történelmi és politikai változások tükrében okoz is, mind a kutatók, mind pedig a gyakorló politikusok számára. Egy legalább nagyvonalakban egységes megközelítés és kisebbségvédelmi rendszer szempontjából nélkülözhetetlen annak feltérképezése, milyen tényezők okozzák az eltéréseket a fogalom meghatározásában, a kérdés jelentőségének és kezelésének megítélésében, nemzetközi és állami szintű megoldásának kimunkálásában. Régi, történelmi és új kisebbségek, önkéntes és kényszerkisebbségek, szórványban és tömbben élők, vallási, etnikai és nemzeti kisebbségek, melyekben a többségtől való vallási és etnikai jellegű különbözőségek sok esetben a politikai külön érdekek szintjén is megfogalmazódnak igénylik már nem csak egy-egy országon belül, de a közösség szintjén is jogaik és érdekérvényesítési lehetőségeik biztosítását. Az Unió jogrendszerével és joggyakorlatával szemben ráadásul azzal a határozott igénnyel lépnek fel, hogy akár azzal az állammal szemben is, amelynek polgárai, a közösség legyen képes számukra az önrendelkezés, a szabad identitás választás és a jogvédelem eszközeit alkalmazni. Az egyéni és kollektív jogok érvényesítésének lehetőségei nagymértékben különböznek egymástól nemzetközi és állami szinten is. Míg az előbbieket a nemzetközi dokumentumok egyértelműen szavatolják, az utóbbiak biztosítása állami kompetencia, és szorosan összefügg azzal, hogy az adott kisebbség az adott országban mennyire tekinti önmagát politikai tényezőnek, s az adott ország társadalma és domináns politikai erői mennyire fogadják ezt el tőle. A volt szocialista országok, melyek már az Unió tagjaivá váltak, részei az Unió alkotta sokféle etnikumot magában foglaló térnek, helyenként országaikban népeik is keverten élnek, történelmük, kulturális és politikai hagyományaik is hasonlóak, illeszkedésük a 25 ország népeinek családjába viszonylag zökkenőmentesen megvalósítható. Eltérés egyedül talán a politikai kultúra területén mutatható ki jelentősebb mértékben, de már ez is okozhat súrlódásokat ugyanannak a kérdésnek az értelmezésében és megoldásában. A tervezett további bővítés viszont más kultúrákat, történelmi tapasztalatokat és ezekkel összefüggő értékrendeket és életfelfogásokat készül beemelni a közösségbe, melyekkel kapcsolatban az uniós tagállamoknak és azok állampolgárainak speciális, eltérő körülmények között szerzett, és sok esetben negatív tapasztalatai vannak. A történelmi kisebbségek és a nemzetközi migráció eredményeként kialakuló közösségek okozta gondok súlya és jellege az Európai Unió egyes országaiban részint történelmi okok, részint aktuális politikai és gazdasági okok miatt jelentősen különbözik egymástól. Németországban és Franciaországban, más-más történelmi okokból elsősorban a migráció hatásaként létrejött nagy létszámú közösségek okoznak problémát, Angliában és Spanyolországban a történelmi és a bevándorló közösségek is, míg Kelet-Európábán a bevándorlókkal szemben általában még mindig a történelmi kisebbségek. Önmagukban azonban még ezek a különbségtételek sem visznek közelebb a megoldáshoz. Nagyon fontos az is, hogy az úgynevezett történelmi kisebbség a többséggel viszonylag békés, hosszú együttélési folyamatra tud-e visszagondolni, vagy kölcsönösen igen sokat elkövettek már egymás rovására a történelem folyamán. Nem mellékes a bevándorlás oka és célja sem. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a Franciaországba vagy Hollandiába bevándorló arab vagy a Németországba került török mennyire akar francia, holland, illetve német lenni. Bizonyára jogi, politikai és gazdasági szempontból inkább, vallási, kulturális tekintetben és életmódját, értékrendjét tekintve sokkal kevésbé, s hogy a fogadó ország egyik vagy másik törekvésében mennyire támogatja. A bevándorlás nemcsak a beilleszkedés, de kissé leegyszerűsítve fogalmazhatunk úgy is, hogy a hódítás eszközeként is megjelenhet, mint például a balti államok orosz lakossága esetében. E sokszínűség láttán nyilvánvaló, hogy az egymás gondjai nagyobb megértésére való törekvés nélkül bizonyára súlyos akadályai lesznek (és vannak is) egy kisebbségvédő nemzetközi garanciális rendszer és egy egységes bevándorlási és menekültpolitika kialakításának. Az Európai Unió további bővítése, a kisebbségi kérdés kezelésének eddigi problémám és gyakorlatán túl, a kultúrák találkozásainak új dimenzióit vetheti fel. A balkáni és kisázsiai népeknek a többi európai ország múltjától eltérő történelmi tapasztalatai, politikai intézményrendszerei, politikai kultúrája, az ortodoxia és az iszlám eltérő társadalmi gyökerei és összefonódásai az állami politikával bizonyára fel fognak vetni bizonyos unión belüli együttélési és problémakezelési kérdéseket. Nyugatról Kelet felé haladva mindezeken túl a legsúlyosabb problémákat a társadalom állapota veti fel. A polgári társadalom, különösen a nyugat-európai értelemben vett polgári társadalom hiánya az Unió jogrendjének értékrendjének egyelőre legfeljebb a formális átvételét teszi lehetővé, a joggyakorlat, a jogbiztonság, a demokratikus értékrend és az emberi mentalitás ebben az irányban történő megváltoztatása valószínűleg még sok akadályba fog ütközni. Nagy kérdés, hogy az Európai Unió univerzális céljának, a jólét és biztonság európai társadalmának megvalósításán belül, milyen helyet kap a kisebbségi kérdés. Megfogalmazódik-e a felismerés, hogy sikeres társadalom nem képzelhető el a kisebbségek integrálása nélkül, ami éles ellentétben áll az egyébként rengeteg energiát felemésztő politikai és gazdasági elnyomásukkal, és hogyan illeszthetők bele az európai stratégiába, mely egyre inkább katonai politikai célokat követ, s melyen belül e kisebbségek nagyon könnyen bizonytalansági tényezőként értékelhetők. A megoldások keresése hihetetlen összetett problémákat vet fel. A demokratikus átalakulás kérdései és ellentmondásai egyszerre jelentkeznek államon belül és nemzetközi szinten, egy ország és az uniós közösség, illetve az adott ország polgárai, a belső, többek között nemzeti és/vagy politikai alapon szerveződő érdekcsoportjai között. A politikai (nyugat-európai államnemzet) és etnikai (kelet-európai kultúmemzet) nemzetfelfogás nemzeti és nemzetközi szinten is szembekerülhet egymással, ráadásul a gazdasági érdekvonalak mindkettőt keresztül-kasul átszabhatják. Pozitív példa és civilizált vagy KEVÉSBÉ CIVILIZÁLT TERROR A politikai közösséggé váló nemzetek törekvéseiben először az önrendelkezés igénye jelent meg. Az Amerikai Függetlenségi nyüatkozat ennek egyik első dokumentuma, bár kétségkívül inkább a politikai, mint az etnikai alapú nemzet önállósulási igényét tartalmazta. Ennek európai modellje a forradalommal létrehozott francia nemzetállam lesz, mely azután, hogy minden állampolgárt beemelt a francia politikai nemzetbe, nem tűrte a történelmi, nyelvi, kulturális partikularizmusokat. Európa keleti felében a nagybirodalmak romjain kialakuló nemzetállamok céljaikat elsősorban etnikai alapon fogalmazták meg, és hosszú harcot folytattak az etnikai nemzet települése és az állam határainak megfeleltetése érdekében, az egységes és etnikai szempontból is homogén polgári nemzetállam megteremtéséért. Az első világháborút követően az önrendelkezés meghirdetett elvével szemben hatalmi rendezés történt, melynek következtében számos nemzetnek nem volt lehetősége az érdekérvényesítésre. Bár az úgynevezett kisebbségvédelmi rendszer működésképtelennek bizonyult, ebben a korszakban is fontos történelmi tapasztalatok születtek, melyek közül az Aland szigetek, mely Finnországhoz tartozik, de svédek lakják, autonómiája máig ható tanulságokkal szolgál. Az autonómia törvény egyszerre biztosítja az önrendelkezés, önkormányzás és, a kulturális jogok teljességét, és annak biztosítását, hogy az etnikai arányok ne változzanak meg a területen. Ez a svéd nyelv kizárólagos használatát (egyébként az államilag is hivatalos nyelv), a svéd magántulajdon elidegenítésének tilalmát, a svéd választójog és politikai képviselet kizárólagosságát jelenti. Európa többi kisebbségei ezen jogok morzsáival kellett, hogy beéljék. A későbbiekben a lefojtott nemzeti indulatokat a második világháború alatt és után népirtások, deportálások, kitelepítések és állampolgári jogok megvonása formájában élték meg. A második világháború utáni békeszerződésben nem jelent meg a kisebbségvédelem, és 1966- ig kiszorult a nemzetközi jogból is. Az 1966. december 16-án elfogadott Állampolgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezménye fogalmazott először úgy, hogy „azokban az országokban, amelyekben etnikai, vallási és nyelvi kisebbségek vannak, a kisebbségektől nem lehet megtagadni, hogy ugyanazon csoport más tagjaival együtt alkalmazzák kultúrájukat, megvallják vallásukat és gyakorolják szertartásaikat, valamint, hogy használják nyelvüket.” Az 1980-as évek végén, a kommunista diktatúrák bukása során új erővel vetődött fel újra a nemzeti kérdés, miközben békés és háborús eszközökkel Európa keleti fele újra átrendeződött. Most azonban nem csupán egy múltban kezdődött történelmi folyamat problémáival szembesültek Európa népei, hanem azzal is, hogy ezeket egy integrációs folyamat keretébe helyezve kell megoldani. Az Európai Unió államai törekednek rá, hogy az integrációba minél kevesebb ellentét kerüljön, s kétségtelen tény, hogy 1966 óta, de különösen az 1990-es években komoly lépések történtek abba az irányba, hogy az általános emberi jogvédelem kiegészüljön a kisebbségek speciális jogvédelmi rendszerével. Ilyenek voltak például az ENSZ Közgyűlése 47/135. számú, a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól szóló nyilatkozata, az EBEE koppenhágai találkozójának 1990. június 29-i dokumentuma, a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája (1992), az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1201. Ajánlása (1993), az Európa Tanácsnak a nemzeti kisebbségek védelméről elfogadott keretegyezménye (1995), vagy akár az Európai Unió Alkotmánya (2004). Ezekre a dokumentumokra a különböző országok egymással kötött szerződései általában utalnak, értelmezésük azonban meglehetősen különböző. A legvitatottabb kérdések ezek között az önrendelkezés, önkormányzás, autonómia (kulturális, személyi és/vagy területi), nyelvhasználat, politikai jogok (különös tekintettel a parlamenti képviseletre), politikai és gazdasági érdekérvényesítés. Az első és legfontosabb, a saját identitás vállalásának lehetőségét a törvények a kisebbségek államalkotó szerepének elismerésével, és egyéni és kollektív jogok biztosításával tudja az állam szavatolni. Ezek a jogok egyszersmind az önkormányzás és politikai és kulturális érdekérvényesítés alapjául is szolgálnak. A rendszerváltozások folyamatában született új alkotmányokat áttekintve szinte mindegyikben megtaláljuk a saját nemzeti identitáshoz való jog deklarálását, ugyanakkor a szlovák és a román alkotmány egységes és oszthatatlan nemzetállamként határozza meg Szlovákiát illetve Romániát. Államalkotóként ismeri el a kisebbségeket a horvát és a szlovén alkotmány. Csak egyéni jogokat ismer el az alkotmányjog Lengyelországban, Luxemburgban, Romániában, Szlovákiában és Törökországban. Kollektív jogok hiányában pedig kevés realitása lehet az autonómia törekvéseknek. A kisebbségek számára az egyik legfontosabb kérdés az anyanyelv használata, nemcsak a magánérintkezésben, de az oktatásban, a közéletben és a hivatalokban is. A nyelvi jogok védelmének legfontosabb nemzetközi dokumentuma a Regionális vagy kisebbségi Nyelvek Európai Chartája. A nyelvhasználathoz való viszony meglehetősen eltérő lehet. A legegyszerűbb, amikor az állam nem ismer el semmiféle nyelvi-kulturális szeparatizmust. Ennek egyik klasszikus példája Franciaország, mely végül is aláírta a Chartát, de belső jogrendjében nem alkalmazza. Az 1991-ben megvalósult korzikai autonómia sem ismeri el a korzikai nép nyelvi és kulturális különállását, inkább csak közigazgatási autonómiát jelent. Számos ország, így például Szlovákia, Románia vagy Ukrajna a lakosság 20%-át kitevő kisebbségi arányt tekinti a kisebbségi jogok gyakorlása feltételének (ezt a gyakorlatot egyébként az unió is elfogadja). Horvátországban ez az arány 8%, míg a szlovén alkotmány az államalkotó magyar és olasz kisebbségeknek számarányuktól függetlenül biztosítja a kisebbségi jogokat. 11. szakasza így fogalmaz:, Azon községek területén, ahol az olasz vagy magyar nemzeti közösség él, az olasz és a magyar is hivatalos nyelv”. Sajnos a nyelvi jogok érvényesítésének feltételekhez kötése már a két világháború között is, de ma is sok esetben valódi számháborúhoz vezet. Több ország ma is követi a közigazgatási határok megváltoztatásának vagy a betelepítésnek gyakorlatát, azzal a céllal, hogy ezáltal az egyes egységek etnikai arányai megváltozzanak (például a 2001- ben elfogadott szlovák közigazgatási törvény). Ezek azok a módszerek egyébként, melyeket civilizált terrorként emlegetnek (Márai kifejezése), mert végső soron céljuk a kisebbségek jogkorlátozása, természetesen szigorúan „törvényes eszközökkel”. A politikai képviselet hiánya kiszolgáltatottá teszi a kisebbségeket, különböző szervezeteik különböző politikai pártokhoz, politikai csoportosulásokhoz csapódva egymás ellen politizálhatnak, ami csökkenti az érdekérvényesítés lehetőségét. A nemzeti kisebbségek parlamenti képviseletének biztosításában Magyarország is alkotmányos mulasztást követett el, amikor a törvény betűjével ellentétesen azt mind a mai napig nem biztosította. A szlovákiai és romániai magyar pártok és mozgalmak választások útján juthatnak be a parlamentbe, de jelenlétük a választások sikerétől függ, részvételük nem automatikus. Horvátországban a 8%-os lakossági arányt elérő kisebbségek jogosultak a parlamenti képviseletre, Szlovéniában pedig az olasz és magyar kisebbségek parlamenti képviselete alkotmányosan biztosított. „Mindig nyugatra menj! És ne feledd soha, hogy keletről jöttél!” - mondta János mester a fiának Márai Sándor Kassai polgárok című drámájának elején, mikor tapasztalatszerzés céljából vándorútra kelt. Társadalmi méretekben a magyar nemzet különböző részei ma is ezzel kísérleteznek, hogy magyarnak maradva megtalálják helyüket a nyugati típusú demokráciák körében. A különböző országokban, különböző települési körülmények között élő, és különböző gazdasági, politikai és kulturális súllyal bíró nemzettestek számára erre a feladatra nincs egységes recept, de a történelmi tapasztalatok meg az Európában már létező autonómiák és egyéb jogi formák kínálnak használható megoldásokat. (folytatás a 6. oldalon)