Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)

2004-12-01 / 12. szám

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

3. oldal

A hazaárulás diszkrét bája

CZÉRE BÉLA

Az 1867-es kiegyezésig kell sajnos visszamennünk a történelemben, hogy a határon túli magyarok - s így az anyaország - létkérdéseit is megértsük, s felfogjuk a szinte felfoghatatlant: a foga fehérjét kimutató MSZP és az SZDSZ magyarellenes viselkedését, gyalázatos árulását.

Az SZDSZ ősei, a polgári radikálisok és persze a szociáldemokraták ásták alá „hazai” és nemzetközi szabadkőműves társaikkal együtt a harci szellemet 1918-ban és az azt megelőző években, s készítették elő antant-barátaikkal együtt Trianont. Most - a december 5-ei sorsdöntő népszavazással kapcsolatban - ugyanazzal a magyargyűlölő hordával kell szembenéznünk, mint amellyel a Trianon előtti években már egyszer szembenéztünk.

Legnagyobb magyar íróink egyike, Nyíró József három pontban foglalja össze az összmagyar tragédiát is jelentő erdélyi probléma lényegét: a földtelenség, az olcsó munkaerőnek számító románság beözönlése, s a magyar főurak, bankárok liberalizmusa. Hiszen a mindent pusztító liberalizmusnak óriási szerepe volt abban, hogy először a kis- és középnemesség, később pedig a főúri réteg jó része is eladósodott, tönkrement, elveszítette több évszázada birtokolt földjeit, s a köznemesség mellett a magyar értékek, tradíciók másik nagy őrzője, a parasztság is reménytelen helyzetbe került, s közülük sokak számára nem maradt más megoldás, mint a kivándorlás.

Nem lett volna szabad a magyarság érzelemvilágától ennyire idegen népességeket tömegesen a Kárpátmedencébe beengednünk. Mert ebben az esetben magyar kézen maradt volna a nagybirtok, a kisbirtok és lehetőség nyílt volna olyan földosztásra is, amely a magyar parasztember igényét is kielégítette volna. A kiegyezés utáni óriási mértékű iparosodás ellenére, a munkások tömegei a liberális gondolkodásmód erűteljes korlátozásával nem kerültek volna a szociáldemokraták, majd a kommunisták iszonyúan káros befolyása alá, s a szintén romboló polgári radikálisok szabadkőműves eszmevilágáról sem kellene ma értekeznünk.

A trianoni tragédia után, a két világháború között a magyarság szembenézett a szociáldemokrácia, a kommunizmus és a szabadkőművesség rémével, nemzeti öntudatát teljes mértékben visszanyerte, s érezte, hogy komoly remény van arra, hogy a románok, szlávok által szabadkőművesantant segédlettel elrabolt területeit, vagy legalább is a magyar többségű területeket visszaszerezze. A közigazgatás, az oktatás, a katonaság, a rendőrség és a csendőrség a két világháború között is nemzeti kézben maradt, s még a könyv- és lapkiadás területén is majdnem ötven százalékot ért el a nemzeti ihletésű kultúra aránya, befolyása. így aztán a liberalizmus jelentős mértékben teret veszített a konzervatív-keresztény-nemzeti eszmével szemben, de teret veszített a magyarság számára szinte csak szenvedést hozott szociáldemokrácia is, és szinte eltűnt e térképről a vörös rém, a bolsevizmus is.

Az 1956-os forradalmunk és szabadságharcunk heteiben - s még utána is jó ideig - a magyarság a legnemesebb arcát mutatta újra. De a több mint három évtizedes kádárizmus szisztematikusan rombolta, építette le erkölcsileg, szellemileg ezt a hajdan csodálatos nemzetet. így fordulhatott elő, hogy az első szabad választás után, már az 1990-es önkormányzati választásokon a pusztító, magyarellenes, szadeszes liberalizmus tudott győzni, s a ’90-es évek elején - akár a kipusztíthatatlan csótányok - új, földalatti, majd rövidesen sajnos föld feletti létre kaptak a posztkommunisták, szocialista néven, s ’94-ben már szövetkeztek a magyarság ősellenségével, a szadesszel.

Mi történt a magyarsággal az 1956-os dicső forradalmunk és szabadságharcunk után? Mi történt a kádárizmus több mint harminc éve alatt? Megmagyarázhatatlan. Mint

ahogy megmagyarázhatatlan az is, hogy mi történik a magukat formálisan még magyar embereknek valló egyedek egy tekintélyes részével is, akik a liberális-szocialista, amerikaiizraeli erők szekerét tolják. Hogy lehetséges az, hogy ezek a posztkommunista, szabados elvű országpusztítók ma is tömegeket tudnak választásokon aljas céljaik érdekében mozgósítani? Hogy lehet az, hogy például az egészségügyi intézmények, kórházak privatizációja érdekében is mozgósítani tudnak, holott ezt csak a gazdagok tudják megfizetni, az egyszerű, köznapi emberek esetében ez a „privatizáció” önnön maguk elpusztításával egyenlő? Hogy lehet az, hogy valaki december 5-én elmegy szavazni, a kárpát-medencei, határon túli magyarok magyar állampolgársága ellen szavaz, s utána hazamegy és nem köpi magát arcul?

S mindez akkor, amikor számos statisztika jelent meg arról, hogy vészesen fogy a magyarság, amikor a végzős orvostanhallgatók kétharmada úgy nyilatkozik, hogy külföldön kívánnak jövőre dolgozni, mert az ottani fizetések nyolc-tízszer nagyobbak az itthoniakénál. Eltekintve attól, hogy aljas, kicsinyes számítással lehet csak valakinek a kárpát-medencei magyar társai ellen fordulni, egy ilyen, nemmel való szavazás még azt is jelentheti, hogy egyesek a magyar kultúra által meg sem érintett idegen népek beözönlését tartják kívánatosnak. Akkor, amikor a magyarság előtt megnyílik a békés országegyesítés nagy lehetősége, s magyar véreink erejével felfrissülve olyan energiával foghatunk hozzá közös sorsunk intézésének, amelyről korábban még csak nem is álmodhattunk. Ez a sunyi szándékú, szadeszes-posztbolsevik kalmárhad éppen azt szeretné, ha nem jönne ide több magyar, legfeljebb segédápolóként és segédmunkásként, jöjjenek viszont a magyarok helyett a rabló szándékú vagy a nemzet sorsa iránt közönyös idegenek. Ezek a szocialista-szadeszes rémek már azzal sem törődnek, hogy még az eredetileg velük szimpatizált határon túli szervezetek is irtózva fordulnak el tőA december 5-i népszavazáshoz minden magyar érzésű ember nagy reményeket fűzhetett. Az igenek elsöprő és az érvényességi küszöböt meghaladó győzelme óriási lehetőség lett volna arra, hogy a Magyar Országgyűlést a nép lépésre kényszerítse az egyik legfontosabb nemzeti imperatívusz kérdésében. Nem kétséges, önmagában szomorú, hogy ebben a kettős állampolgárság ügyében népszavazást kellett egyáltalán kiírni, hogy az anyaországi politikai elit nem volt képes saját kezdeményezésre lépni, miként tette azt a horvát vagy román politikum. Még szomorúbb, hogy a nemek szinte elérték az igenek számát e kérdésben.

Ugyanakkor, ha realista módon nézzük a problémát, ha számításba vesszük, hogy az MSZP pont azokra alapozott a kampányában, akiknek lel-Minden eldőlt. Minden eldőlt, még mielőtt bármi is eldőlhetett volna. Már abban az órában sebet kapott az ügy, amikor mérlegelés tárgyává tették a történelem fogságában élő magyar rokonaink kiszabadítását.

A csonka ország falain túl élő rokonaink Anyaországgá dédelgették ezt a magyarul beszélő országot, s olyan áhítattal szóltak róla s néztek fel rá, mint az oltáriszentségre. Pillanatig sem volt kétséges számukra, hogy az anya, a kellő pillanatban, egy országként tárja ki karját, hogy magához ölelje valamikor elrabolt gyermekeit. Amikor hírét vették, hogy ez még nem készpénz, hogy erről majd dönteni fog a népfelség, kissé meghőköltek. Hát ez

lük, úgy, ahogy a középkorban a leprásoktól, mint nemkívánatos személyekkel már megszakítottak velük szinte minden érintkezést.

Érdemes azon is elgondolkoznunk, hogy 1957 és 1988 között Kádárék, majd a „rendszerváltozás” után a baloldali pártok árnyékában hogyan tenyésződhetett ki ilyen, a nemzeti ügy iránt közönyös csőcselék, akkor, amikor a Varsói Szerződés tagállamaiban mindenhol - a Szovjetuniót is beleértve - az internacionalizmus eszmeisége mellett természetes volt a nemzeti hagyományok ápolása is, s az is, hogy senki sem dolgozhat a saját hazája ellen, még akkor sem, ha az adott rendszer nem éppen a kedvére való. Nem nehéz kitalálni, hogy milyen erő munkálkodott azon, hogy a magyarság egy részét ilyen aljas szintre züllessze.

Persze, ami a hajdani Szovjetuniót és volt tagállamokat illeti, azért az ottani tájakon sem ártana erősíteni a nemzeti identitást, mert az bizony nagyon sok helyen halványodik. Egész pontosan a Szovjetunió széthullása és a Varsói Szerződés megszűnése után. Ismeretes, hogy Putyin elnöknek milyen kemény harcot kellett és kell vívnia azért, hogy a magukat természetesen liberálisnak, „haladónak” nevező orosz és zsidó-orosz maffiák ne lopják el egész Oroszországot, mert az alkoholista Jelcin helyett kormányzó lánya és a Gajdar-Fjodorov csapat idején ezt bízvást megtehették. Belgrádban napidíjjal fizetett tüntetők - Soros György és a C AI megbízottai - erőszakolták ki a „sétáló forradalmat”, Grúziában, Tbilisziben a ,rózsásat”, most, Kijevben pedig a „gesztenyéset”.

Egy magát kommunistának nevezett, de titokban legalább ennyire szabadkőműves erőtől, mozgalomtól kapta az Egyesült Államok kormánya az ihletet, a szellemi töltetet, Clinton ugyanígy ennek az Amerika és Izrael által vezetett, jobb szó híján újuk, szabadkőműves kormánynak volt az embere, mint ma az ifjabb Bush. S ha joggal mondtuk korábban a Szovjetunióról, hogy erőszakkal exportálja a forradalmakat, akkor ez fokozottan, sőt hatványozottan érvényes Amerikára: ez a „marketingstratégia” még azzal

két és agyát átmosták Kádár alatt, akik rezonálnak a 23 millió román munkavállaló vagy a 800.000 áttelepülő emlegetésére, ha belegondolunk, hogy e demagógia terjesztésére a kormány hatalmas pénztömegeket mozgatott meg, ha belegondolunk abba, hogy a hatalmas csinnadrattával lezajlott Európai Uniós választáson sem kapott a jobboldal sokkal több szavazatot mint most az „igen” (másfél millió voksról van szó), akkor azt kell mondjuk: csoda ugyan nem történt, de előrébb jutottunk.

Mert a kindulóhelyzet az volt, hogy a kettős állampolgárság ügyét a népszavazási kiírás előtt tulajdonképpen csak a vajdasági magyarság képviselői vállalták fel egyértelműen. Még a FIDESZ sem mert kiállni az ügy mellett, képviselői jó ideig többfelé nyilatkozszámotokra még kérdés? De hamar visszanyerték egyensúlyukat. Demokráciában ez így szokás - gondolták. Formaság csupán, semmi kétség, hogy mi lesz az Anyaország szava, ha szavaz. Nem jól gondolták.

Anyaország kufár lelkületű vezetői a fájó szükség, az éhhalál víziójába, a rémálmok savanyú ködébe hajszolták az ország már korábban kifosztott népességét. A kommunistába ojtott zsebmetszők lelke mélyére nyúltak, hogy maradék jóérzését is kilopják. A csonka és megvakított test, amely a kommunizmus évtizedei alatt megtanult a fenekén kúszva közlekedni, most megrémült, hogy lábat is kaphat, karokat is kaphat.

sem törődik, hogy hatalmas és potenciálisan gazdag országot szel ketté: egy délkeleti és egy északnyugati tartományra osztja már most Ukrajnát. Miközben tudjuk: a Szovjetunió tizenöt volt tagállama közül kilencben ma már amerikai csapatok állomásoznak.

Olyan fiatalokat vezényeltek az ukrajnai választások idején és után az utcára, akiknek eredetileg fogalmuk sem volt arról, hogy kire kellene szavazniuk és miért, szájukba adtak harsány jelszavakat, majd két hete az utcán ingyen élelmezik őket, a Soros- CIA-hatalom természetesen ingyen vécét állít fel számukra, az alkoholfogyasztás ugyan tilos, de valószínűleg kapnak másfajta ajzószereket.

Ez a demokrácia, a szabad választás Ukrajnában és az egész szabad világban. Innen már csak egy ugrás, igaz, „minőségi” ugrás az az Irak, ahol egy aljas, hazaáruló bábkormány közreműködésével az amerikai katonák szó szerint halomra lövik az iraki népet, a nem harcoló férfiakat, nőket és gyerekeket is beleértve.

Az igazság az, hogy „tiszta”, „csalásmentes” választások nem igen léteznek. Különösen Kelet-Közép-Európában, Kelet-Európábán nem. Pontosan tudják ezt az USÁ-ban is, de a mostani ukrajnai választásokat jó alkalomnak tartották a durva beavatkozásra. Ezért megbecsülés illeti azt a német kancellárt, Gerhard Schrödert, akinek volt annyi bátorsága, hogy Janukovics győzelmét elismerje. Más kérdés persze, hogy a „demokratikus ellenzék”, a sorosos „jobboldal” - máskor persze inkább baloldal, hiszen valójában odahúz a szíve -, hadjáratának következtében rövidesen újabb választásra kerül sor.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a Janukovics vezette volt kormányoldal makulátlan. Egyáltalán nem az. De Ukrajnának jelenleg USA-mentes, valódi függetlenségre van szüksége, mint ahogy Oroszországnak is, ez az erő hívta életre Putyint.

A Magyar Fórum november 11-ei és 18-ai számában két részben jelent meg az MDF első elnökével, Bíró Zoltánnal készített inteijú. Bíró Zoltán nagyon sok esetben jogos kritikával ír

tak e kérdésben. A Magyar Koalíció Pártjából Duray Miklós egészen érdekes kanyarokat írt le e témában, akárcsak az RMDSZ vezetősége.

A népszavazás révén viszont eljutottunk e kérdésben a tulajdonképpeni nemzeti konszenzushoz: az MSZP-t és az SZDSZ-t leszámítva minden Kárpát-medencei magyar szervezet egyetértett abban, hogy a határon túli magyarságnak biztosítani kell alanyi jogon a magyar állampolgárságot. Ez önmagában hatalmas eredmény. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy ma már az MSZP-SZDSZ kormány is külhoni magyar útlevélről beszél, akkor leszögezhetjük: ha nemzetpolitikai áttörést nem is értünk el, de sikerült feloldani egy tabut, sikerült kimozdítani a politikumot a holtpontról.

Borbély Zsolt Attila

Nagy, rettentően nagy erejű lélekrengés ez, amely az egész nemzet hitét és bizalmát zúzta széjjel. Vajon miféle skálán mérik a megrendülést, amely porig alázta a teremtményt?

Vitát nyitni arról, amiről büntetlenül nem lehet vitát nyitni, természet elleni vétek. Dobogjon-e a szív, még ha oly sok energiát is fogyaszt? Az ég kárpitja hasad meg és elsötétül benső világunk. Az oltárkép ledől, és darabjaira hull. Már csak A gólyához van szavunk: „Testvért testvér, apát fiú elad... / Mégis, ne szóljon erről ajakad, / Nehogy ki távol sír e nemzeten: / Megutálni is kénytelen legyen!”

Paizs Tibor

A népszavazásról elfogultság nélkül

A leszavazott ország

Antall Józsefről, nem hallgat arról sem, hogy Jeszenszky Géza - ’90 és ’94 között volt külügyminiszter - követelte Csurka István leváltását az MDF elnökhelyettesi posztjáról, arra hivatkozva, hogy Amerikában antiszemitának tartják az írót, a Magyar Demokrata Fórum egyik alapítóját. Antall József halála után jött Boross Péter, s két elnöki ciklust ugyan meg kellett várnia, de végül csak feltomáztatta Dávid Ibolyát a pártelnöki székbe.

Összehasonlítva az MDF tizenöt évének egészét a Fidesz 1998 és 2002 közötti hatalmi időszakával és a mai ellenzéki létével, Bíró szerint egyértelműen a Fidesz javára billen a mérleg nyelve - had tegyem hozzá, hogy ez a mérlegkészítés nagyon erős túlzásokat tartalmaz szerintem. A Fidesz Bíró szerint is rengeteg hibát követett ugyan el, „de az első olyan kormány volt, amelyik legalább megpróbált bizonyos dolgokat tenni a határon túli magyarokért”. A családok és a fiatalok védelmét tekintve is pozitív a Fidesz mérlege. Eredményeket hozott a Széchenyi-terv is, a befejezetlensége ellenére is. A határon túliak számára készült igazolvány is jelentős tett volt. A Fideszről bizton állíthatja Bíró Zoltán, hogy 2006-ban le akarja válltani az MSZP-SZDSZ-kormányt, ugyanezt viszont nem lehet szerinte elmondani Dávid Ibolyáról, akiről valójából nem lehet tudni, „hogy nem azért támadja-e ily nagy erőfeszítéssel a Fideszt, mert azt szeretné, hogy 2006- ban inkább a baloldal vigye tovább a kormányzást”.

A Fidesznek mindössze egyetlen hibáját rója fel Bíró Zoltán: azt, hogy a termőföld ügyében opponálnia kellett volna, nem lett volna szabad azt aláírnia. Viszont a továbbiakban Bíró Zoltán túlságosan is józan érvelése mintha valamiféle eleve elrendelés folytán felmentést adna az eljövendő jobboldali kormányoknak, köztük persze a Fidesznek is, hiszen szerinte: „feltétlen pénz uralom van”, „ott fojtanak meg bennünket, ahol akarnak... Előidézhetnek olyan helyzetet, hogy a legjobb szándékú kormányzatot a saját népe kergeti el... Az Antall-kormány tette uralkodóvá a bankokat az országban. A bankárok fizetését azonnal a nyugati fizetésekhez igazították, de csak a bankárokét, senki másét az országban. Azután jött a nagy tétel, a bankkonszolidáció. Nem az ipart konszolidálták, ami tartozott a bankoknak, nem a mezőgazdaságot, hanem a bankokat, önmagukért. Közben folyt az ország kiárusítása”.

Bíró Zoltán látlelete pontos, de a látleletből levont következtetései nyomasztóan pesszimista nézeteket tükröznek. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyire tehetetlenek, kiszolgál.tátották lennénk. Lehet, hogy Csath Magdolna, Gidai Erzsébet viszont - ahogy Bíró Zoltán is utalt rá -, túl optimista gazdaságpolitikai nézeteket fogalmaz meg. De azt, hogy nincs szabadulás a nemzetközi tőkés csoportok markából, ezt nem fogadhatjuk el. Csak egyetlen példát említenék. Amerika és a nemzetközi karvalytőke ellen fellépett Hugo Chávez venezuelai elnököt hányszor próbálták már puccsal, tüntetésekkel, a CIA segédletével eltávolítani a hatalomból, s Chávez még ma is Venezuela elnöke. Miért mondanánk le folyton az ellenállás szinte minden jelentős formájáról, miért hajtanánk fejet szömyhatalmak előtt újra meg újra?

Bár az országos népszavazáson mindkét kérdésben az igen szavazat győzött, a kórházak privatizációjának ügyében óriási fölénnyel, a népszavazás mégis eredménytelen lett. A lényeg azt hiszem, a következő: a népszavazások kiírásának kritériumait elképesztően önkényesen állapították meg. Gondoljunk a nemrég lezajlott EU-választásokra: ott az alacsony részvételi arány is elegendő volt a belépéshez, az EU-ba való beléptetésünkhöz. A mostani népszavazás álnok kiírói viszont olyan érvényességi kritériumokat állapítottak meg, amelyekről pontosan tudták, hogy a jelenlegi helyzetben - sok ember politikából való kiábrándulása miatt - szinte teljesíthetetlenek, azaz a népszavazás eredménytelen lesz.

2004. december - 2005. január