Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)

2004-08-01 / 8-9. szám

6. oldal

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

2004. augusztus-szeptember

Áldás, Népesség

Tőkés László a népességfogyás megállítására indított mozgalomról

A legnagyobb kihívás Erdélyben az, hogy a vészes népességfogyatkozásnak útját álljuk - mondta a Magyar Demokrata július 1-i számában egy terjedelmesebb interjú keretében Tőkés László, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspöke. Még ha nem is tudjuk megváltai a magyarságot, folytatta Tőkés, de legalább fékezni próbáljuk az elmúlt évtizedekben megtapasztalt iszonyatos eróziót. Ugyanakkor az is rendkívül fontos, hogy Európa közvéleménye elé tárjuk ezt a problémát, hiszen például a hivatalos RMDSZ akarva-akaratlanul cinkos módon hitelesíti a modell értékűnek hazudott, de valójában változatlanul pusztító erejű román kisebbségi politikát. Ebben a helyzetben nagyon nehéz valamit is tenni, hiszen ezt a szemfényvesztő politikát sajnos még Budapest is támogatásban részesíti. Ilyenformán és a tényleges valóság láttán valódi nemzetstratégiai fellépésre volna szükség. Szerencsére ezen a téren is konkrét kezdeményezésről beszélhetünk. Csép Sándor televíziós szakember és közíró ötlete alapján egy mozgalom elindításán fáradozunk, amelynek elnevezése Áldás, Népesség - nemzetpolitikai, nemzeti missziói mozgalom. Széles körű együttműködéssel kialakítandó programban gondolkozunk, amely nem szűkülne le csupán Erdélyre, hanem a pusztulási pályára állt összmagyarság ügyét lenne hivatott megjeleníteni és vállalni, képviselni. A demográfiai helyzet számbavételére, kimondására, nemzetközi szinten való megjelenítésére és orvoslására, tehát átfogó nemzetpolitikai-nemzetépítő programra van szükség. Május közepén Szilágy-csehben tartottunk műhely jellegű tanácskozást, melyre egy tucatnyi szakembert és jónéhány egyházi, közéleti embert, politikust, tudós személyiséget hívtunk meg. Itt célul tűztük ki, hogy őszre összehívunk egy Áldás, Népeség nevű össztalálkozót, amelyen zászlót bonthatna

a mozgalom. Ezt az összefogást az anyaország és a határon túli magyar társadalom minden életterülete képviselőjének bevonásával képzeljük el. Csakis akkor látok esélyt arra, hogy a magyarság pusztulását megállítsuk, illetve megfékezzük, ha teljes nemzeti összefogást tudunk megvalósítani. Az egyházak, a civil szféra, a mindenkori magyar kormányzat, az MTA, a magyar közélet képviselői, politikusok, tudósok minél szélesebb körű részvétele és elkötelezettsége szükségeltetik ezen ügy mellett. Másfelől alapvető népi összefogásra is szükség van. Az aztán megint egy másik kérdés, hogy jobb esetben ezt az egészet a magyar kormányzatnak kellett volna kezdeményeznie. De mivel ez elmaradt, lelkiismeretünk azt diktálta, hogy lépnünk kell, legalább olyan szinten, hogy ezen nemzeti követelményeket és tennivalókat megfogalmazzuk. Hiszen ha senki sem vállalja a felelősséget, és mindenki csak a jóakaratot várja, akkor lehet, hogy még évekig nem történik semmi, miközben nemzetünk, különösképpen pedig a határon túli magyarság katasztrofális mértékű pusztulása tovább folytatódik.(...)

Pusztulásunk fő okainak megszüntetése érdekében a részcélok elérésének hatékony eszközrendszerét kell kialakítanunk. Elengedhetetlen fontosságú az általános gazdasági helyzet javítása, helyi szinten a munkahelyteremtés, a család-, gyermek- és ifjúságvédelem, valamint az ennek megfelelő szociális hálózat kiépítése. Nem kerülhetjük meg a család- és gyermekbarát egészségügyi és gondozórendszer kialakítását sem. A nagycsaládosokra irányuló segítő figyelem

legalább olyan fontos, mint a hátrányos helyzetű és árva gyermekekről való fokozott gondoskodás. Kedvező irányba kell alakítanunk a házassággal, a családdal és a gyermekvállalással kapcsolatos közfelfogást is, az oktatást és a nevelési rendszert pedig ennek megfelelően kell átformálnunk! Mindezek révén a gyermekvállalási kedv növelését is elő kell segítenünk. A keresztyén hitoktatást is erősítenünk kell, de a család- és gyermekbarát egyházi misszióról sem feledkezhetünk meg. Ugyanakkor feltétlenül szükséges az egyház és az iskola, sőt az egyház és a civil szféra összefogása is. Mindezek révén elérhetjük azt is, hogy a család identitásmegőrző és közösségi szerepe növekedjen. Az együttműködés keretében kiépítendő a nemzetvédelem és a nemzetépítés széles körű intézményi és gazdaságianyagi rendszere is, egyesületek, alapítványok, illetőleg egy széles körű támogatási rendszer segítségével. A következő hónapok feladata és remélt hozadéka, hogy teljes körű kárpátmedencei összefogással ezt a kezdeményezést útjára bocsássuk.

A nemzeti radikalizmus jövőképe Magyarországon

(Folytatás az 1. oldalról.)

A nemes és az alantas egyszerű összevetéséből nem következik a nemes, humánus tartalom sikere, győzelme, érvényre jutása. Sőt! Az emberközeli, a nemes tartalom gyakran szinte elválaszthatatlanul hordoz jóhiszeműséget, humánus feltevéseket és elvárásokat azokkal szemben is, akik zsigeri ellenségei minden jóhiszeműségnek, hiszen lényegük az alantasság, az embertelenség. S a kettő közti küzdelem örök az erkölcsi tudatosság létrejötte óta.

Az életre-halálra menő küzdelemben tehát nem a nemest és az alantast, mint tartalmi meghatározókat kell a küzdelem első vonalába állítani. Ez a küzdelem ugyanis, a tartalmak minőségi különbsége ellenére az alantasnak kedvez. A harcban tudniillik az erő dönt, semmi más. A nemzeti és liberális erők küzdelmében is a harc módszere határozza meg a győzelmet vagy a vereséget. S a győzelmet meghatározó módszer: a radikalizmus. Amelyik irányzaté, az irányzatot követő csoporté erősebb, hatékonyabb, az lesz a küzdelem győztese. Az a csoport, amelyik nem a győzelem megszervezésének módszerére, a radikalizmusra összpontosítja figyelmét és erejét - elbukik. Lehet, hogy nem azonnal, nem véglegesen, de mindenképpen a mélybe, a pusztulásba vivő lejtőre lép, és napjai meg vannak számlálva.

E kis alapvetés után, lássuk, mit kell tenni a mindennapok, a politikai feladatok garmadában nekünk, akik a nemes győzelmét akarjuk, akik a nemzeti eszméért, a humánumért vontunk kardot? Akiknek az a meggyőződése, hogy nemzetünk, a magyarság érdeke, jövőjének biztosítása a legfőbb célunk és feladatunk. Az eddig elmondottak ugyanis csak a feladatok, a cselekvés körvonalát jelentik. Ezek cselekvési, tevékenységi mozzanatokkal való dúsítása, telítése teszi lehetővé a cél elérését, a társadalmi küzdelem sikerét.

Célok és feladatok

Az első, hogy minél több támogatót, szövetségest, harcostársat állítsunk magunk mellé. Annyit, hogy ne csupán sokan, hanem elegen legyünk. Ezért a célt és az ennek eléréséhez szükséges elszántságot, erőt, akaratot, azaz az erre való képességet mindig, mindenütt hangoztatni, hirdetni kell. A hallgató, a határozatlan, bizonytalan embert vagy csapatot nem sokan követik. Legföljebb a hasonlóan határozatlanok, bizonytalanok. Az egészséges, életrevaló emberek az erőt, az elszántságot becsülik, azt hajlandók követni. Aki reszket, fél az erőtől, nem való harcosnak. Azt el kell távolítani erről a mezőről.

A második feladat: világosan meg kell határozni a távoli és közeli célt. A távolit a közelivel együtt, miközben a közelit, az elérés napirendjén lévőt minden esetben el kell érni, valóra kell váltani. A következőt azután, az előbbi elérése után kell kitűzni.

A harmadik: befolyást, működtetési lehetőséget kell szereznünk mindazon eszközök birtoklásában, amelyekkel

sok embert lehet információval, közléssel elérni. Ezek a néhány emberrel való találkozástól, beszélgetéstől a tömeggyűlésekig, a személyes megszólítástól az újságok, lapok, szórólapok, plakátok felhasználásáig, a rádióig, a televízióig teijedjenek, amelyek mind erőnket és céljainkat hirdessék. A saját álláspontot és az ellenség állításainak, rágalmianak, hazugságainak cáfolatát hirdessék, tartalmazzák, ismertessék minél többször. Egy állításra minimum hét megismétlés essék! Hogy mindenki megjegyezze, aki hallja, olvassa, látja. Tudjuk, a média a legerősebb, holott nem választott hatalmi ág, ezért megszerzése, működtetése mindennél fontosabb eszköz a győzelemhez, a nemzeti radikalizmus ennek birtoklása nélkül sohasem fog győzni.

Milyen vezetőt akarunk?

A következő feladat: rátermett vezetőt kell állítani a csoport, a csoportok élére, már a küzdelem előkészítő szakaszában, aki győzelem esetén is tovább vezeti a csapatot. Milyen legyen ez a vezető? Elszánt, erős, teherbíró, harcképes, akinek élettere a küzdelem. Aki tud kitartóan küzdeni és győzni. De ez még mind kevés. A vezető legyen kedves, derűs, nyitott, egyenes, figyelmes, tapintatos, türelmes. Legyen elfogadható, szeretetre méltó, legyen a személyiségének varázsa, ami vonzza, együtt tartja az embereket. Legyen empatikus, együttérző, problémafelismerő. Érzékeny, igazságszerető. És legyen bátor, s minden vonatkozásban becsületes.

Ha ilyen embert találunk, tovább kell keresni a többieket, a hasonlókat. De nem a vezető helyett, hanem mellé, gondolatainak, terveinek megértőit, támogatóit. A környezete kiválasztásánál nagy mértékben érvényesül a vezetővel együtt ható folyamat is, ez a saját szelekciós, válogató tevékenysége. Hiszen vannak barátai, sors- és iskolatársai, akiket jól ismer, akikről tudja, ki mire való. Az első irányító sor mellé fel kell állítani a második, harmadik, negyedik sorú vezető garnitúrát is. Miközben ne csak szavaik, vagy egykori bizonyítványuk alapján ítéljünk meg őket, hanem tetteik, a kapott feladatok végrehajtása, hatékonyságuk szerint. A feladatoknál ügyeljünk a terhelés fokozatosságára, arányaira, a feladatok megosztására. Mindezek megmutatják, hogy a kiválasztottnak van-e adottsága arra, amiről beszélünk: a radikalizmusra, a minden akadályon átverekedő, győzni tudó magatartásra, van-e a célt minden áron elérő ereje, elszántsága.

A kiválasztottak környezetéből el kell távolítani az eltérő mentalitású embereket. A kétkedőket, a békességre vágyókat, a pesszimistákat, a pánikolókat, a bizonytalanokat, s főként a gyávákat. A vezető, a vezetők környezeti

légköre lendületes, dinamikus, optimista, magabiztos legyen.

Kérdés, van-e ilyen vezető, vannake ilyen vezetők ma a mi oldalunkon, a nemzeti oldal politikai küzdőterén?

Nyugodtan, teljes bizonyossággal mondhatjuk, hogy történelmi szerencsénkre van ilyen emberünk, van ilyen politikai harcosunk, felkészült és a kívánt személyiségi jellemzőkkel rendelkező vezetőnk. Orbán Viktornak hívják.

Bizonyíték is van rá

Orbán Viktor vezetői és emberi minőségének kettős bizonyítéka van. Ebből az egyik a mi bizonyítékunk, számunka elfogadható, sőt számunkra örömet és elégedettséget okozó bizonyíték. Hosszú időn keresztül a magyar radikalizmus híveinek reménysége Csurka István volt. Masszív nemzeti elkötelezettsége, okossága, ereje vitathatatlan volt és ma is az, s a legfőbb érv és bizonyíték így szólt mellette: „Ki tud százötvenezer embert az utcára hívni a kommunisták, a liberálisok ellen - Csurkán kívül?” Ennek a sokáig egyedülálló érvnek és bizonyítéknak ereje megdőlt 2003. április 13-án a Hősök terén. És a fő érvvé, fő bizonyítékká ez vált: „Ki tud másfél millió embert az utcára vinni a kommunisták és a liberálisok ellen - Orbán Viktoron kívül?” Különösen egy formálisan sikertelen országgyűlési választás után! Azután ez a mozgósítóképesség többször vizsgázott a Terror házánál és más helyen. Orbán Viktor vonzereje, hívó, vezetői képessége látványosan megnőtt, primátusa vitathatatlanná vált. Az összehasonlítás módosuló okait itt nem szükséges elemezni, de alkalomadtán az sem lenne hiábavaló.

Ez az egyik bizonyíték. A másik, nyomatékos erejű bizonyíték az ellenségnél van. Ok bizonyítanak. A bizonyíték az ellenség támadási intenzitása. Orbán Viktortól ugyanis retteg mind a kommunista, mind a liberális tábor. Érzik és tudják, hogy ha sikerül Orbán Viktor mögé állítani egy hozzá hasonló adottságokkal rendelkező második és harmadik politikusi sort, legyőzhetetlen lesz. És ez a sor már kezd népesülni. Áder, Simicskó, Rogán, Szájer, Répásy, a sziklaerejű Kövér László, és talán a vidék is felsorakoztat jónéhány hasonlót, akiket még csak ezután ismerünk meg. Akik nemcsak felkészültek és jóképességűek, hanem elszántak és radikálisok is. Ez a gárda talán már most is legyőzhetetlen. Hiszen az országgyűlési választások eredménye csak nagy erőlködéssel és felelőtlenséggel nevezhető valósnak. A Fidesz várható választási eredményei és a választás nyilvánosságra hozott számai közötti ellentmondás, a szavazás délutánján a Fideszre jutó szavazatszámok érthetetlen, rohamos csökkenése, a nyertes csoport rettegést bizonyító hajthatatlansága a szavazatok újraszámolását illetően, a szavazólapok sietős megsemmisítése, az 560 bejelentett választási csalás gyanúja kivizsgálásának elutasítása mind olyan jelzés, ami ugyan közvetett, de kétségkívül nyomós bizonyíték. A nemzetellenes szavazatöszesítő választási központi apparátus, az ezeknek a kezébe helyezett számítógépes program megismerhetetlen működése és „eredményei”, végül pedig az ismert, magyarellenességét a romániai választásokon bizonyító idegen állampolgár kampánymenedzser szerepe alig védhetően valószínűsítik a választási csalást, a szavaztok számának meghamisítását. Ezt a sok kérdőjelet, sőt gyanút keltő esetet egy igazán radikális csoport nem tűrte volna el.

S itt kezdődik Orbán Viktor vezetői képességének továbbfejlesztendő szakasza. A Fidesz MPSZ országos vezetésében vagy meghatározó tanácsadói körében még jelentős erővel jelen vannak a politikai radikalizmus ellenzői. Akik azt sulykolják és erősítik, hogy a radikális politikai magatartás jelentős számú szavazói és szimpatizáns csoportot távolít el a szövetségtől. Lehet, hogy ez így van. De ha ez a csoport a Dávid Ibolya-féle kiszámíthatatlan és megbízhatatlan, „szövetségeshez” hasonlít, amely a Fidesz hátán bejutva a parlamentbe nyomban elfelejti, hogyan is került be, s vezetője hogyan ült a miniszteri bársonyszékbe, s a közvélemény-kutatások eredményei által folyamatos egyszázalékos választói támogatottságot produkáló kölönc a szövetség nyakán, akkor talán jobb is, ha az ilyenek eltávolodnak a Fidesztől. Ezek helyett jön a többszörösük, olyanok, akik éppen az ilyen szövetségesek miatt maradnak távol a nemzeti irányultságú csoporttól és szavazótábortól.

Ezt a tábort, a radikális politizálást ellenzők táborát erősítik sajnos a nagy tekintélyű, ám a politikai harc és főként az értelmiségi mezőn túli, azt a szavazási létszámban százszorosán meghaladó „egyszerű” népi véleményt és motivációt nem is ismerő Professzorok Batthyány Körének egyes tagjai. E tiszteletre méltó, saját szellemi teljesítményére jogosan büszke körnek, azt hiszem, tudomásul kellene vennie, hogy a választási győzelem biztosítéka a radikalizmusban rejlik, a radikalizmus sikerének egyik garanciája viszont a közös célú egyének és csoportok szilárd összefogása. Az, hogy a tudományos tekintély hátterével főleg a szövetséges erők radikális, nekik nem tetsző tetteit bírálják, marasztalják el, belső orvlövészként nem a kommunistákat és a liberálisokat, hanem saját táboruk legelszántabb és leghatékonyabb tagjait célozzák meg - tarthatatlan állapot. Ezeket a diverzánsokat ki kell zárni a küzdelemből. Kimondani, hogy

tetteik az ügy elárulását jelentik, a győzelmet veszélyeztetik. Hiszen tetteik hátterében saját, egyéni céljaik, saját hatalomvágyuk, saját személyük öntömjénezése rejlik. Az az értelmiségi teljesítmény-motívum és törekvés, amely a szakmai szellemi teljesítmények terén hasznos, sőt nélkülözhetetlen lehet, a politikai csapatjátékban nem alkalmazható. Megbontja ugyanis a küzdő csoport egységét, kikezdi erejét, lényegében az ellenfelet támogatja.

Mindezek után meg kell fogalmazni a kérdést, hogy Orbán Viktor, aki a maga körében megtűrte, sőt talán még most is megtűri a radikalizmus ellenzőit - holott maga is hajlik a radikális megoldásokra, tudván, hogy ezek a siker zálogai - képes-e arra, hogy ezt a váltást végrehajtsa? A kérdésre határozott és indokolt igennel felelhetünk. Valamennyien láttuk ugyanis a kezdeti évek során, hogy amikor a Parlamentben Raffay Ernő a trianoni nemzetgyilkosságra emlékező egyperces néma fölállást javasolta, hogyan vonult ki a Fidesz, Orbán Viktor egyetlen szemvillanására. Láttuk és tudtuk, hogy ez a kivonulás akkor a határon túli magyarság elárulását és faképnél hagyását jelentette. A Fidesz gyalázatát. Akkor. Mert azt is láttuk az ezt követő évek során, hogyan váltak le az egykori kivonulók a nemzetellenes SZDSZ-ről, és hogyan vált Orbán Viktor többek között a Bálványoson rendezett nyári egyetem tapasztalati és ismeretei révén a státustörvény vezéralakjává. Ez a „fejlődés”, ez az érés - ahogy ő maga minősíti szemlélete változásait - személyisége és politikai tisztánlátása fokozatos, pozitív változását bizonyítja. Orbán rugalmas, a feladatokhoz kitűnően alkalmazkodó személyiség, fejlődési útja és iránya a legmesszebbmenő bizalmat indokolja mind intellektusa, mind moralitása iránt.

A magyar nemzeti-politikai radikalizmus iránt elkötelezetteknek erkölcsi joga és a nemzet iránti elkötelezettsége, hogy a radikális módszer jelentőségét és nélkülözhetetlenségét a magyar nemzeti oldal széles nyilvánossága számára ismertté, elismertté, követhetővé és követendővé tegye. Ha ezt el tudja érni, a magyar nemzet, a haza sorsa biztonságba kerül. Jól láttuk, mi történt az elmúlt tizenhárom év alatt. Az antalli hezitálás, a politikai dilettantizmus, a liberális befolyás eltűrése, sőt elfogadása, az öntömjénezés, a legjobb, radikális erők kiszorítása, méltatlanok magas állami méltóságba juttatása során és révén eljátszotta a történelem által nyújtott példa nélküli lehetőséget a nemzet újjáéledésére. Abba a süllyedő világba, amelyből az elmúlt négy év alatt a polgári kormány kissé kiemelte a magyarságot, éppen a nemzeti radikalizmus elutasítsa, sőt üldözése, szalonképtelenné nyilvánítása lökte vissza a magyarságot, vissza a kommunista és liberális radikalizmus halálos ölelésébe. A nemzeti radikalizmus elhivatott kötelessége, hogy ebből kiszabadítsa, kiszabadítsuk nemzetünket. Különben elveszünk.