Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2004-06-01 / 6-7. szám
6. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2004. június-július Trianon haszonélvezői (Folytatás az 1. oldalról) A TRIANONI TRAGÉDIA A háború vége, illetve a Trianonban 1920. június 4-én megkötött béke, mely egyben az Osztrák-Magyar Monarchia végét is jelentette, nagy mértékben átszabta Európa e részének térképét, teljesen új gazdasági és politikai viszonyrendszert állított fel az itt élő népek és nemzetiségek között. Globálisan nézve, és csak a történelmi tényekre szorítkozva, a békeszerződés lényegét és következményeit a legrövidebben a következőkben foglalhatnánk össze: egy többnemzetiségű állam helyett több többnemzetiségű állam jött létre, azzal, hogy az előző helyzet több évszázadon át alakult ki, egy dialektikus történelmi folyamatban, az új - igazságtalan - helyzet pedig zöldasztal mellett, az európai nagyhatalmak elvtelen alkuja következményeként, minden etnikai alapot nélkülözve. Trianon legnagyobb vesztese Magyarország: 282.000 négyzetkilométernyi területe mindössze 93.000 négyzetkilométernyire zsugorodott, azaz elvesztette területének kétharmadát. Ebből Románia körülbelül 103.000 négyzetkilométert nyert (vajon milyen történelmi érdemek szerint jutott neki több, mint amennyi Magyarországnak megmaradt?!). Csehszlovákia 63.000, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság 21.000, Ausztria pedig 4.000 négyzetkilométernyi területet kapott. Hasonló a helyzet a lakosság tekintetében is. Magyarország 18 millió lakosából tíz milliót (!) elvesztett. A Monarchia valamivel több mint tízmillió magyar ajkú lakosából körülbelül három millió (!) egyik napról a másikra az anyaország határain kívülre került. A másik oldalon Románia lakossága 5,24 millióval nőtt, ebből a magyarok aránya 1,7 (más adatok szerint 1,9) milliót tett ki, (a Monarchiában élő magyaroknak több mint 30 százalékát). Csehszlovákia 3,5 millió új lakossal gyarapodott (ebből valamivel több mint egymillió magyarral), Jugoszlávia 1,6 millióval (ebből 465-480 ezerre tehető a magyarok száma). Az Ausztriához csatolt területeken körülbelül 25.000 magyar élt. Hogy a trianoni politikusok nem éppen a nemzetiségi hovatartozás, illetve etnikai határok szerint szabták meg az új határokat, az a következő adatokból is jól látszik. Maradjunk csak a Szerb-Horvát-Szlovén királyság példájánál. Ennek 12,5 milliónyi lakosságából a szerbség körülbelül 38 százalékot tett ki (ami azt jelenti, hogy relatív többségben volt); a horvátok aránya 32, a szlovénoké 9, a magyaroké 7-8, a németeké 7-8, a muzulmánoké 5 százalék volt, míg a lakosság fennmaradó része vegyes összetételűnek tekinthető. Ha megnézzük az elcsatolt területek etnikai térképét, megállapíthatjuk, hogy Bácskában és a Bánságban több nem szláv nemzetiségi hovatartozású lakos volt mint szerb és horvát együttvéve! Ugyanitt a magyarok számaránya a összlakosság számához képest 29 százalékos! A statisztikai adatok természetesen csak a matematika nyelvén szólnak. Még ha segítségükkel megértjük is milyen történelmi igazságtalanság történt Magyarországgal szemben, Trianon igazi dimenziójának és kihatásának felméréséhez számba kellene venni az elvesztett természeti kincseket is - a jól termő bácskai és bánsági földeket, az erdélyi erdőket és bányákat -, a teljes infrastruktúrát - gyárakat, felszereléseket, utakat, hidakat, villanyvezetékeket -, mindazt az anyagi és szellemi gazdagságot, amit egy sor olyan város képviselt, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Pozsony, Kassa, Szabadka, Újvidék és mások. És végül - maradjunk meg továbbra is a magyar-szerb relációkon -, mindazt, amit a szerb hatalom alá került magyarok számára jelentett először a királyi Jugoszlávia diktatúrája és kegyetlen asszimilációs politikája, később, a II. világháború végeztével, Tito partizánjainak véres bosszúja, a kommunisták perfid elnemzetlenítő politikája, valamint Milosevics gátlástalansága, amellyel megváltoztatta a térség etnikai összetételét és szabad teret engedett a nagyszerb elképzeléseknek. A NEMZETISÉGI ARÁNYOK MEGVÁLTOZTATÁSA Még meg sem száradt a tinta a trianoni békeszerződésen, a jugoszláv hatóságok máris hozzáfogtak a délvidéki magyarság elszerbesítéséhez, tudatosan és flagránsan megszegve ily módon a békeszerződés rendelkezéseit. Sem Bácska, sem Baranya, sem a Bánság sohasem tartozott Szerbiához. A szerbek ezeken a területeken, még az 1849. november 18-tól 1860. december 27-ig fennállt úgynevezett szerb Vajdaságban sem voltak többségben. A négyszázezemyi szerbség Bácska, Baranya és a Bánság összlakosságának mindössze 29 százalékát tette ki. A szándék egyértelmű volt: minél nagyobbra növelni a szerbek, és minél kisebbre csökkenteni a más nemzetiségek számát, mindenekelőtt a németekét és magyarokét. Bácskában és a Bánságban becsuktak egy sor magyar iskolát, megtiltották a magyar helységnevek használatát, elbocsátották az állami szolgálatokból a magyar tisztviselőket és helyükre az „államalkotó” nemzetek tagjait állították. Az államellenes elemeknek nyilvánított polgárokat kitelepítették az országból, illetve 24-48 órán belül egyszerűen átzsuppolták őket a határon. Azoknak pedig, akik megmaradtak szülőföldjükön, korlátozták a mozgásterét, és jelentős nyomást gyakoroltak rájuk, hogy változtassák meg a nevüket. Beszűkítették a kisebbségi nyomdák és művelődési intézmények működését is. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az 1921-es agrárreformot is olyan módon bonyolították le, hogy a szép és gazdag bácskai, bánsági birtokokat szerb önkéntesek és telepesek között osztották szét, akik nem értettek a mezőgazdasághoz, nem szokták meg a kemény paraszti munkát, ugyanakkor a németeket és a magyarokat nemzetiségi alapon kizárták a reformból, meg fogjuk érteni, hogy itt nemcsak az anyanyelv és a nemzetiségi kultúra háttérbe szorításáról, nemcsak erőszakos asszimilációról, hanem az elnyomás klasszikus példájáról, a nemzetiségiek gazdasági és egzisztenciális ellehetetlenítéséről volt szó. Eszközei megválogatásában a szerb politikai elit egyáltalán nem volt finnyás. Összeírási manipulációk és adathamisítások Míg az 1910-es népszámláláskor azokon a területeken, amelyeket később a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatoltak 577.549 magyar élt, az 1921- ben elvégzett jugoszláv összeírás mindössze 467.658, az 1924-i pedig 376.107 magyarról tud. Ennek a hirtelen - majd százezres - csökkenésnek az okai nyilván nem természetesek: az összeíró űrlapok cirill betűkkel voltak nyomtatva, úgyhogy a németek és magyarok többsége képtelen volt azt saját kezűleg kitölteni, tehát rá volt utalva a kizárólag szerbekből álló összeíró biztosokra. Emellett az sem kétséges, hogy az így kapott adatokat utána még a hatóságok is, Jcorrigálták” valamelyest. Kitelepítés A Jugoszláv Menekültügyi Hivatal 1924-ből származó nyilvántartása szerint 1918 és 1920 között 39.272 magyart telepítettek ki az országból. Magyar források szerint ez a szám 55.000 körül lehetett. Közigazgatási újjászervezés Az 1929. január 6-án bevezetetett királyi diktatúra megszüntette az örökölt tartományi- és megyerendszert és úgynevezett bánságokat állított fel. Az új közigazgatási egységek határait természetesen úgy rajzolta meg, hogy minél több bánságban a szerbek legyenek döntő többségben. A történelmi Bácskát, Baranyát és Bánságot az úgynevezett Dunai Bánságba sorolta, amelyben ennek következtében drasztikusan megváltoztak az etnikai arányok. Míg a Vajdaság területén a szerbek és magyarok nagyjából egyforma lélekszámban éltek, az új bánságban ez az arány az összlakosság számához képest 57 százalékra módosult a szerbek és szlovének javára (az előző 37,8 százalékkal szemben), a magyaroké pedig 18,3 százalékra (az előző 27,9 százalékkal szemben). És ezek az arányok természetesen leképződtek az uralkodó szervek és a bánsági tanács struktúrájában is. Gazdasági intézkedések Csak néhányat említenék meg a diszkriminatív intézkedések közül. Az „idegen polgárok” - és a magyarok, anélkül, hogy évszázados otthonaikat elhagyták volna, egyik napról a másikra idegen polgárokká váltak - vagyonát szekvesztrálták, azaz bírói zár alá helyezték a jugoszláv állampolgárság elnyeréséig; az 1919 és 1921 közötti agrárreform a korrumpálódott kormányhivatalnokok kénye-kedve szerint, nemzeti alapon ment végbe: az I. világháborús önkénteseket és családtagjaikat egyértelműen privilegizálták a magyarok és németek rovására; a nem szerb „megbízhatatlan” iparosok okleveleit felülvizsgálták, bevonták a magyar és német kereskedők kereskedelmi igazolványát, megtiltották nekik az árukivitelt és -behozatalt, és így tovább. A diszkrimináció egyéb formái A közigazgatási szervekből elbocsátották a nem szerb tisztviselőket; kitelepítettek az országból minden „államellenes elemet” ; a megmaradtak mozgását - különleges igazolványok bevezetésével - jelentősen korlátozták; az 1918-ban működött hétszázötven magyar iskolának csaknem a felét megszüntették, a többinek alaposan megnehezítették a munkáját; betiltották a magyar színházak működését Szabadkán, Zomborban, Újvidéken, Zentán és Nagybecskereken; a kisebbségi sajtót a cenzúra szigorú ellenőrzése, tehát a rendőrség és az ügyészség befolyása alá helyezték; teljesen elszigetelték a nem szerb lakosságot az anyaországától, és így tovább. Tömeggyilkosság és újabb GAZDASÁGI ELLEHETETLENÍTÉS A lakosság etnikai összetételének erőszakos megváltoztatását a második világháború után egy iszonyatos tömeggyilkossággal folytatták: a Bácskába és a Bánságba bevonuló partizánok a helyi szláv lakosságtól bőségesen támogatva, a legmagasabb katonai vezetés jóváhagyásával, begyűjtötték és kivégeztek több tízezer magyart, a legtöbbet Bezdánban, Zomborban és környékén, Szivácon, Szabadkán, Bajmokon, Magyarkanizsán, Zentán, Óbecsén, Temerinben, Újvidéken és Debelyacsán. Félreértés ne essék: nem a „háborús bűnösök és kollaboránsok” megbüntetéséről volt szó. Akiknek okuk volt félni a büntetéstől, azoknak legnagyobb része visszavonult a magyar és a német hadsereggel, és megpróbálta eltüntetni a nyomait. Azoknak a száma, akiknek nyomta ugyan valami a lelkét és mégis ittmaradtak, nyilvánvalóan nem volt olyan nagy, hogy jelentősebb veszélyt képviselt volna az új hatalom szempontjából; akkorát semmiképpen sem, hogy ne lehetett volna bevárni a háború végét és rendes bíróság elé állítani őket. Ez a vérengzés az ártatlan magyar lakosság kollektív megbüntetése volt, tízszeres elégtétel a „hideg napokért”, a vak, bosszúálló szerb szellem diadala, a kapzsiság és a birtokvágy enyhe mellékbűzével. Közvetlenül a háború után megkezdődött a Vajdaság szláv népességgel történő betelepítése. Jugoszlávia úgynevezett passzív vidékeiről körülbelül hatvanötezer telepes érkezett Bácskába, a Bánságba és Baranyába, s ezek az 1945-ös agrárreformban éppen olyan kiváltságokat élveztek, a volt partizánokkal, illetve a fasizmus áldozatainak családtagjaival együtt, mint az első világháborús szerb önkéntesek. (Ugyanolyan eredménnyel: az egyháztól és az elmenekült, illetve elüldözött németektől és magyaroktól elvett gazdaságok rövid időn belül tönkrementek.) Az igazságtalan agrárreform, illetve az erőszakos államosítás és kisajátítás, valamint több antidemokratikus eljárás miatt a nyugati nagyhatalmak 1945- ben a potsdami értekezleten élesen bírálták a jugoszláv kormányt, szemére vetvén, hogy nem tartja be az Európa felszabadításáról szóló deklarációt, de a világban zajló egyéb történések árnyékában ezzel nagyjából ki is merült a nemzetközi tiltakozás. Ezután újabb diszkriminatív gazdasági intézkedések következtek, melyek tovább gyengítették a magyar többségű területek (Szabadka, Nagybecskerek, Becse, Magyarkanizsa, Zenta) gazdasági erejét. 1945 és 1953 között - a belgrádi Közgazdasági Intézet adatai szerint - körülbelül hetven jelentős ipari létesítményt szereltek le a Vajdaságban - gyárakat, malmokat, villanyerőműveket, nyomdákat és így tovább - és Szerbiába, Boszniába, Montenegróba, Macedóniába vagy Horvátországba szállították őket. A háború utáni újjáépítési lendületben a Vajdaságot teljesen háttérbe szorították. Míg például 1953-ban Bosznia-Hercegovinában a befektetések és beruházások értéke országos viszonylatban 20,2 százalékot tett ki, Horvátországban 20,6 százalékot, Szerbiában pedig 24,5 százalékot, a magyarok lakta tartomány ebből az elosztásból mindössze 3,6 százalékkal részesült. Ugyanaz - más eszközökkel Tito kommunista pártja hamarosan rájött, hogy Jugoszlávia konszolidációja és nemzetközi érvényesülése szempontjából valószínűleg célravezetőbb, ha enyhítenek a totalitárius módszereken, úgyhogy a lakosság etnikai összetételének erőszakos megváltoztatását az ötvenes évektől kezdve a káderpolitika perfidebb módszerei váltották fel. Ez hamarosan igen hatékony eszköznek bizonyult mind a politikai döntés különféle szintjein, mind a gazdaságban, a kultúrában, az oktatási rendszerben és az élet más területén. Míg a pártban, az államigazgatásban, a bankokban és a nagyobb vállalatoknál a jól fizetett vezetői posztokra szerbeket, montenegróiakat és bosnyákokat neveztek ki, magyar csak akkor lehetett politikai tisztségviselő, vagy igazgató - tisztelet a ritka kivételnek -, ha jó és engedelmes kommunista volt, aki kész a végletekig elhanyagolni saját népe nemzeti érdekeit. Minden sajátos nemzeti érdek szóvátétele a jugoszláv közösség szent céljai elleni támadásnak minősült. A kisebbségi közösségekben sem a közoktatásban, sem a kultúrában nem engedték meg az úgynevezett függőleges szerveződést. Csaknem minden intézmény és intézet etnikailag vegyes volt. Az iskolákban (néhány féligazságot és hamisítást kivéve) szinte semmit sem tanultak a gyerekek a magyar történelemről. A könyv- és újságkiadói tevékenység a párt szigorú ellenőrzése alatt és a kommunista ideológia és agymosás szolgálatában állt. Mindennek az eredménye igen gyorsan megmutatkozott: a kisebbségek köz- és művelődési életében az évtizedek folyamán kialakult egy értelmiségi réteg politikailag alkalmasnak minősített, engedelmes emberekből, akiknek beprogramozott érzéke volt az öncenzúrára és a kompromisszumra, és akiknek karrieije azon múlott, mennyire tudják féken tartani és valamiféle jugoszlávságba olvasztani nemzettársaikat. Milosevics folytatja A Vajdaság etnikai térképének ez az aránylag lassú átalakítási folyamata 1988-ban ismét drasztikusabb formát öltött. Slobodan Milosevics hírhedt „antibürokratikus forradalmával” Koszovó után megszüntette a Vajdaság autonómiáját is. A „forradalmat” fizetett tüntetőkkel „harcolta” végig, koszovói menekültekkel és nagy hangú szerb neonacionalistákkal, akik a hajdani telepeseknek a Vajdaságban élő leszármazottaiban igen jó szövetségesekre leltek. A „forradalomban” szerzett érdemeik ellenszolgáltatásául Milosevics egy sor vezető politikai és egyéb funkciót ajándékozott híveinek, kiszorítván ilyenformán a vajdasági politikai vezetésből nemcsak a kisebbségieket, hanem a vajdasági szerbek képviselőit is. A belgrádi kormány az 1991-es háborút is a térség etnikai térképének átrajzolására használta fel. Noha a kisebbségiek az első pillanattól kezdve kijelentették, hogy ez nem az ő háborújuk és nem akarnak részt venni benne, a katonai hatóságok a nemzetiségi részarányt jóval meghaladó számban mozgósítottak magyarokat és küldték őket megfelelő kiképzés nélkül a vukovári, illetve eszéki frontra. A katonai szolgálat megtagadásáért hadbírósági eljárást helyeztek kilátásba. Sok vajdasági magyar kerek perec visszautasította, hogy „önkéntesként” részt vegyen a háborúban, s otthonát, munkahelyét, vagyonát odahagyva áttelepült Magyarországra. Számuk körülbelül harmincnegyvenezerre becsülhető. Otthagyott házaik egy részébe később Boszniából és Krajinából érkezett szerb menekültek költöztek be. E menekültek első hulláma egyébként minden nagyobb adminisztratív nehézség nélkül szüremkedett be a tartomány lakosságába. Többségük azonnal megkapta új személyi okmányait és az új jugoszláv állampolgárságot, s jelentős privilégiumokat élvezett a foglalkoztatás terén, elsősorban a hadseregnél, a rendőrségnél, a vámhatóságoknál és az államigazgatási szerveknél. A menekültek másik hullámát, amely a nyugat-szlavóniai és a knini „szerb állam” megszűnése után érkezett Jugoszláviába, ismét nem a szőkébb értelemben vett Szerbiába irányították, hanem a Vajdaságba. Pontos számuk ma sem ismeretes. A nem hivatalos adatok százötven-kétszázezer emberről beszélnek, akiknek körülbelül hetvenöt százaléka a Vajdaságban maradt. Több mint nyilvánvaló: jókora változást idézve elő a volt autonóm tartomány etnikai összetételében. Ha mindehhez hozzáadjuk, hogy a Milosevics-rezsim a vagyontárgyak és a források központosításával szó szerint kifosztotta Vajdaságot, hogy az új, mesterségesen kijelölt közigazgatási régiók folytán mindenütt biztosította a többség politikai és gazdasági dominanciáját, továbbá, hogy sok kisebbségi iskolában az anyanyelvű oktatást kétnyelvűre váltotta fel, hogy az adminisztráció nyelvéül a szerbet határozta meg, továbbá hogy a kisebbségi sajtót kilátástalan helyzetbe sodorta, teljesen világos lesz számunkra, hogy itt a szerb elit jól átgondolt, törvénytelen akciójáról van szó a saját egyeduralma megteremtése céljából. Mindezek után ne mondja nekünk senki, hogy ha felemeljük a szavunkat az újabban elharapódzó magyarellenes atrocitások ellen, akkor az beavatkozás Szerbia belügyeibe! Nem fogjuk tétlenül nézni, ha bántják a délvidéki magyarokat! Nem, nem ülünk harckocsiba, nem törünk be Szerbiába, és nem lövünk rakétákat a magyarellenes uszítókra - nekünk az efféle megoldást aligha nézné el a mindenható nemzetközi közösség -, de ha a legrövidebb időn belül nem szűnnek meg az atrocitások, segítségül hívunk minden magyart széles e világon, és a nemzetközi sajtó, a nemzetközi diplomácia, a politikai és erkölcsi ráhatás minden eszközével megvédjük a délvidéki magyarokat - megvédjük magunkat! Kérjük, újítsa meg előfizetését!
