Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)

2004-05-01 / 5. szám

10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2004. május KAKUCSI LÁSZLÓ Morfondír UNOKA JÓZSEF A történelem sodrásában (IV.) Magyar lét a XX. században Az állati egyedek a fajra jellemzően vég­zik életműködésüket, az ember lételeme a társadalmi közösség. írott és íratlan tör­vények, normák keretei között viszony­lag szabadon bontakoztatjuk ki képessé­geinket, valósítjuk meg önmagunkat. Az erkölcs az emberi magatartás azon elve­inek, normáinak az összessége, amelyek szabályozzák az embereknek egymás­hoz, a társadalomhoz, az államhoz, a ha­zához, a családhoz, a különböző társa­dalmi csoportokhoz való viszonyát, s amely viszonyokat egyéni meggyőződés, hagyomány, nevelés, az egész társadalom vagy csak egy bizonyos csoport, réteg, osztály közvéleményének ereje támaszt alá. Bizonyos cselekedeteket az erkölcsi normákkal, követelményekkel összhang­ban állóknak, erkölcsöseknek, míg má­sokat azokkal ellentmondásban lévők­nek, erkölcsteleneknek tekintünk. Ami­kor minősítünk, értékítéletet mondunk a tettek, szándékok, gondolatok felett. Ilyen értelemben jó és rossz cselekede­tekkel, magatartásokkal állunk szemben. Köznapi értelemben az erkölcsöt szűkkeblűén értelmezik. Legtöbbször nemi erkölcsöt értenek rajta. Máskor meg kizárólag a magánéletre vonatkoz­tatják: ne lopj, tiszteld atyádat és anyá­dat, tiszteld a közösség (leg)idősebbjeit!... Ezek az erkölcsi parancsok, persze, rend­kívül fontosak, hisz évezredeken át ezek képezték a társadalmi együttélés funda­mentumát. Ma is változatlanul idősze­rűek. Örök érvényűek, időtlenek. Csakhogy az erkölcs ennél sokkal több, át- meg átszövi a társadalom egé­szét. Nemcsak normákat, szabályokat, követelményeket, eszméket és eszmé­nyeket tartalmaz, hanem tényleges társa­dalmi viszonyokat is jelent. Az emberi kapcsolatoknak egy bizonyos szféráját, vonatkozását, vetületét. Jelenti továbbá ezek érzületét és tudatát. Az erkölcs te­hát tudatforma is. Mi ilyen, vagyis a le­hető legátfogóbb értelemben fogjuk fel és szólunk az erkölcsről. Korunk alapvető erkölcsi kérdéseinek elemzésekor nem hagyhatjuk figyelmen kívül az elmúlt időszak néhány jelleg­zetes vonását. Itt van mindjárt a szocia­lizmus éppen csak letűnt, közel félszá­zados valósága, amitől - bárhogy szeret­nénk is - nem tekinthetünk el. Minthogy ez a szociális rend az iparilag és gazda­ságilag elmaradott országokban „győze­delmeskedett”, a politikai hatalmak fi­gyelmét elsősorban a gazdasági és a po­litikai - vagy inkább fordítva történt? - célok „valóra váltására” irányította. Mi­közben a tömegek „történelemformáló” szerepét és az osztályharc kérdéseit ab­szolút prioritással sulykolta a köztudatba, figyelmen kívül hagyta az egyén, a ki­­sebb-nagyobb közösségek és a társada­lom viszonyának alapos kutatását, szinte tudomást sem vett az egyénről a maga temérdek gondjával-bajával. „Megfeled­kezett” az emberről. Egyébiránt a mar­xizmusnak nem volt, ma sincs kidolgo­zott etikája. A rendszer összeomlásával mélyre­ható változások álltak be milliók életé­ben. Sajnos, zömében nem olyanok, ami­lyeneket reméltünk. Újra kell tehát érté­kelnünk eszményeinket és céljainkat. A túlméretezett iparosítás, a nem tudni merre tartó, immár nemcsak kívülről erőltetett, hanem önmagát is geijesztő „fejlődés”, önnönmagunknak anyagi ja­vakkal a fulladásig történő körülbástyá­zása... szellemi rövidlátóvá degradálta az emberiség komoly hányadát, amely sa­ját „teremtményeit”, a dolgokat puszta eszközlétből öncéllá léptette elő, kiszol­gáltatva, szolgasorba süllyesztve a leg­nemesebb teremtményt, az embert. A fokozódó fogyasztással egyszerűen „felfal juk" a jövendő generációk elől a természet véges tartalékait. Egy rózsaszí­nűnek hazudott holnap, egy rosszul ér­telmezett jövőbeni cél puszta szolgála­tába állítani az embert - enyhén szólva felelőtlenség. És vajon boldogabbak-e a , jóléti társadalom” polgárai a néhai pri­mitív társadalmak tagjainál? Hisz az el­idegenedés, az elembertelenedés, a szo­rongás, a magány annyira nyomasztja őket, hogy a kényelemtől elpuhult, anyagi javakban dúskáló párák szinte el­viselhetetlennek érzik az életet. Ez lenne az a csodálatos perspektíva, amely felé rohanunk? Miért ez a nagy sietség? Az ember erkölcsi átalakulása, embe­ribb emberré válásunk nem következhet közvetlenül a gazdasági és a politikai vál­tozásokból. Aki azt hiszi, hogy a homo oeconomicus, vagy a homo politicus le­het a jövő kor embereszménye, hatalma­sat téved, s ha megéri, keservesen fog csa­lódni. A szakbarbár, akinek kitenyésztése felé rohamléptekkel közeledik a világ, nem más, mint egy elkérgesedett lelkű, végsőkig manipulált hatalmasra duzzadt atomizált tömeg. Józan eszű, egészséges érzés- és érzelemvilágú ember vágyhat-e ilyen világban élni? A harmonikus ember eszménye felé csak aszimptotikusan kö­zeledhetünk, a tökéletességet, a teljessé­get sohasem érhetjük el. Lemondani róla, persze, nem szabad. A legtöbb, amit te­hetünk, körvonalazgatjuk, formálgatjuk a dédelgetett ideált. A saját házunk táján maradva, bizo­nyára nagyon sokan érzik, még mindig kí­sért a groteszk személyi kultusz emléke, szelleme. Az emberi méltóság sárba tip­­rását aligha tudjuk kiheverni valaha is. Két emberöltőn át vergődni az erkölcsi nihi­lizmus légkörében, nem múlhat el nyom­talanul. Jogszolgáltatás helyett jogsérté­sek, monstrumperek, deportálások, kivég­zések, a tömegektől elszakadt centralizált bürokratikus gépezet basáskodásai, a job­bító szándékú akarások elfojtása... - mind­megannyi merénylet a normális szemé­lyes életek ellen. Ki ne emlékezne még az áporodott légkörre, amelyben boldogan burjánzott a karrierizmus, a konformiz­mus, a cinizmus, miközben a nonkonfor­­mizmus, az egyéni kezdeményező kész­ség, a bátorság súlyos bűnnek számított. A legjobbak vívódása szinte törvényszerű volt: „Mennyiben voltamA'agyok részese ennek a szörnyűségnek? Hozzájárultam-e, s ha igen, mivel és mennyiben a szörnyű helyzet kialakulásához? Miért nem tet­tem többet annál, amit tettem? De tehet­tem-e többet, mint amennyit tettem? El­mentem-e addig, ameddig az értelem ha­tárain belül elmehettem?..” A közelmúlt és a jelen tragikus ese­ményeivel (közel-kelet) és a globalizá­cióval kapcsolatban felmerül a perspek­tíva kérdése. Immár halaszthatatlanná vált a terrorizmus okainak a kutatása, az atomkataklizma rémképe pszichotikus állapotokat szül. Ugyanakkor felsejlik a remény, hogy az emberiség másképp kezd gondolkodni ezekről a kérdésekről, másképpen viszonyul hozzájuk, mint akár tíz-tizenöt évvel előbb. Az emberek­ben tudatosodik és erősödik, inkább mint eddig bármikor, az erkölcsi felelősség és felelősségre vonás gondolata. Hogy tud­niillik kit terhel a felelősség az elköve­tett atrocitásokért, genocídiumért? A politikusoké és a tudósoké mellett mind nagyobb nyomatékkai jelentkezik az értelmiség felelősségének a gondolata. A személyes függetlenség, a szabadfog­lalkozásúak ideje igencsak lejárt. Az ér­telmiséget fizetéses alkalmazottá változ­tatták, integrálták a magán és az állami gépezet mechanizmusában. A mélyre­ható társadalmi metamorfózis ezt a réte­get egy szűklátókörű specialistává deg­radálta, ami erősítheti azt a felfogást, hogy a végrehajtó nem felelős a követ­kezményekért, hisz a gépezetet mások irányítják. Ennek a szerencsétlen maga­tartásnak az elburjánzása kedvező a tőkés számára, mert konformistává teszi az ér­telmiségit, aki lemond a véleménynyil­vánítás igényéről, a felelősségérzet tuda­táról és gyakorlásáról. Mit tehet ebben a helyzetben a jó szándékú, felelősen gon­dolkozó, de eszköztelen kisember?... Mindennek ellenére azt kell monda­nunk: mindenki tehet valamit! Sem a passzivitás, sem a menekülés a gondok elől nem lehet sem mentség, sem meg­oldás. A nagy etikai kérdéseket általában a nagy világproblémák vetik fel. Illetve fordítva: a nagy világproblémák világ­méretű erkölcsi kérdéseket szülnek. A felhorgadó újabb és újabb egzisztenciá­lis gondok, újabb és újabb kihívások elé állítják az emberiséget. Vajon ilyetén küszködéseink közben megy-é elébb er­kölcsiekben fajtánk, bölcsebbek lesznek­­e az egymást követő nemzedékek, mint elődeik voltak?... Töredelmesen bevallom, én azzal is megelégednék, ha nem váltanánk rákme­netre... A XX. századot igazán nem nevezhet­jük a magyar történelem legnyugod­tabb, legegyhangúbb századának, bár a többi sem volt akármi. Átéltünk két világháborút, öt rendszerváltást, két forradalmat, egy puccsot és a nagy vi­lágválságot. Megéltük és azóta is szen­vedjük, hogy a Trianoni diktátummal darabokra tépték hazánkat és a ma­gyarságot, hogy több hullámban kül­földre menekült több millió honfitár­sunk, sőt átéltünk egy 45 évig tartó szovjet megszállást és vele az addigi életünk feje tetejére állítását és a gazda­ságunk tönkretételét. A Vajdaságban és Romániában külön-külön lemészárol­tak több tízezer magyart, a Szovjetuni­óba hurcoltak többszázezer magyar ál­lampolgárt, köztük az észak-keleti Fel­vidék teljes magyar férfilakosságát, Szlovákiából kitelepítettek 100-150 ezer magyar családot - hogy csak a magyarságot érintő legfontosabb ese­ményeket említsem. Mindemellett az ország megszállása után Németor­szágba deportálták a vidéken élő zsidó honfitársaink jó részét is. Egyetlen évszázad alatt ennyi tra­gikus esemény - még így felsoro­lásszerűen is túl sok egy nép életében. Más, szerencsésebb nemzetekkel talán évszázadokig sem történik ennyi min­den. Azt pedig, hogy mindezt megélni milyen lehetett, csak az érintett telepü­lések, családok és személyek tudják igazán. Egy ilyen, mindent átélt, átlag beregi magyar földműves család pél­dául az Unokáké. A XX. század elején sem volt könnyű a gazdálkodó emberek élete. Az adóteher igen nagy volt, az időjá­rás nem mindig kedvezett, ezért sok családnak még az igavonó barmát, vagy egyetlen tehénkéjét is lefoglalták és elhajtották az adóbehajtók. A köz­ségjó néhány lakója kivándorolt Ame­rikába és csak kevesen tértek gazdagon vissza. Különösen a 3-5 holdas, úgy­nevezett törpebirtokosok voltak kitéve az időjárás szeszélyének, hacsak nem nagy munkaigényű zöldség- és gyü­mölcstermesztést folytattak. Volt, aki még a kis földjét is kénytelen volt el­adni, vagy az önellátó termelésre tör­ténő berendezkedés mellett a nagybir­tokok alkalmi munkásává válni. Talpon maradni csak a megfelelő földterülettel és állatállománnyal ren­delkezőknek sikerült, ha kellő számú munkáskéz, ügyesség és üzleti érzék is párosult a birtokhoz. Az összetartó Unoka családnak több lábon állással - mezőgazdasági terme­lés, állattenyésztés, fuvarozás - sikerült. Sőt, kemény munkával ugyan, de szé­pen gyarapodott is létszámban, munkás­kézben és földbirtok tekintetében egya­ránt. A mezőgazdaságból befolyt pénzt, néhány más családhoz hasonlóan, foga­­tos fuvarozással is növelték, és ebből, többnyire földet vettek az eladósodó kisnemesektől. A szomszédságban két szép családi házat is építettek a szülői háztól elköltöző fiúk részére. Akkoriban a személy- és áruszállí­tást még ökör- vagy lóvontatta szeke­reken végezték. A megbízható fogato­­sok (fuvarozók) igen keresettek voltak a vásározók, az építkezők és a zsidó kereskedők körében. Lengyelországba bort, a Kárpátokból az építkezéshez fát, az útépítéshez követ, a munkácsi, ungvári, beregszászi piacokra a maguk által megtermelt termékeket, állatokat és vásározókat szállítottak, és onnan árut a kereskedőknek. így folyt ez egé­szen az első világháborúig, amikor so­kakat az orosz, vagy az olasz frontra vittek. De akik itthon maradtak, azok sem jártak sokkal jobban - ők meg a háborús terheket nyögték. Nagyapám, III. Unoka József a frontra került, a feleségére és két kis­korú gyermekére maradt a gazdaság minden terhe. Nagyapámnak ugyanis Barkaszi Eszter nagyanyámtól két fia született. Az idősebb Béla és az 1909- ben született IV. Unoka József, az édesapám. Édesapám igen rossz korban élt. Kisgyermekként csöppent az első vi­lágháborúba, amelyben általános kato­nai kötelezettség címén édesapja is részt vett. A magyar katonák közül 530 ezren elestek, 830 ezren fogságba es­tek, sokan sebesülten, vagy fagyott láb­bal élték túl a háborút. A nagyapám is háborús sérültként tért haza. A háborút természetesen nemcsak a fronton harcoló nagyapám, hanem az itthon maradt családja, a két kiskorú, 5 és 13 éves gyermeke, meg a férfi nél­kül maradt felesége is megszenvedte. Az állatok ellátásához és a föld meg­műveléséhet még nem volt elég a mun­kaerejük, segítségre szorultak, ami a férfiak háborús részvétele miatt, mint mesélték, nem volt könnyen megold­ható feladat. A termelés jelentősen visszaesett, a háborús adóterhek vi­szont növekedtek, sőt 1916-tól el kel­lett viselniük a rekvirálók zaklatásait is, akik szabott áron, szinte bagóért vit­ték el a terményt, a nekik tetsző jószá­gokat és az igavonó állatokat is, foga­tostul. Amellett állandóan rettegtek az apa és a félj életéért is, mivel hetente érkezett a faluba értesítés az eleset­tekről. Szerencsére nagyapám, ha se­besülten is, de a hazajött a háborúból. Már-már azt hitték, jóra fordul minden, élhetik a korábban megszokott vidéki életüket, amikor kitört az őszirózsás forradalom. Később pedig puccsal, a kommunista irányítású Forradalmi Kormányzó Tanács vette át a hatalmat, amely csaknem teljhatalommal felru­házott kormányként működött. A háború és a termelékenység-csök­kenés miatt elszegényedett falvakat sú­lyos pénzbeli és természetbeni adókkal, állat- és termény beszolgáltatással ter­helték, hogy a nyomorgó városi lakos­ságot és a vörös hadsereget ellássák. A tanácsköztársaság kommunista vezetői, Kun (Khon) Béla, Rákosi (Roth) Má­tyás, Szántó (Schreiber) Béla, Kunfi (Kunstáter) Zsigmond, Pogány (Schwarz) József, Hamburger Jenő, La­tinka Sándor, Landler Jenő valamint hit­­sorsos társaik és kiszolgálóik rettenetes diktatúrát, vezettek be, s a Csemy Jó­zsef és Szamuely Tibor vezette Lenin­­fiúk iszonyatos pusztítást vittek végbe a vidéki lakosság soraiban. A beregi tér­ségben Szamuely személyesen irányí­totta az akciókat: vád, védelem és tár­gyalás nélkül bántalmazták emberek ez­reit, köztük nagyapámat és jó néhány társát. A tanácsköztársaság 133 napja alatt országszerte több mint 400 magyar embert akasztottak fel és gyilkoltak le. Ténykedésüket Molnár Jenő (Müller Ja­kab) újságíró A 133 napos rémuralom című könyvében így írta le egy szem­tanú jelentése alapján: „...amint a ter­roristák megérkeztek valamelyik - tel­jesíthetetlen teherrel sújtott - községbe, a férfi lakosságot nyomban összeterel­ték és ütlegelték. Szamuely kiválasztott közülük 10-15... személyt és anélkül, hogy a szerencsétlenekhez egy szót is intézett volna, átadta őket a Lenin-fiúk­­nak. A Lenin-fiúk pedig, mint a vadál­latok, nekiestek a szerencsétlen áldoza­toknak és elkezdték őket puskatussal, kézigránáttal ütni, és rohamkéssel szür­külni. Az emberek testéből patakzott a vér. Nagyon soknak eltörték a karját, a derekát, aztán egy fa alatt székre állítva őket, nyakukba akasztották a kötelet és megparancsolták nekik, hogy maguk rúgják ki maguk alól a széket. Ha a sze­rencsétlen mártír rettenetes félelmében ezt nem tudta megtenni, addig szürkül­tük késsel, amíg élet volt benne.” (Mar­­schalkó Lajos, Országhódítók, Mün­chen, 1975, 134-135. oldal) A Forradalmi Kormányzótanács vezetőihez hasonlóan, akik közül csak Garba Sándor kőműves volt keresz­tény, a Lenin-fiúk döntő többsége szin­tén ugyanannak a népcsoportnak a szo­cialista, kommunista tagja volt. Sza­muely mellett Kerekes (Khon), Dögéi Imre, Lobi Mór, Max Miksa, Wergens­­tem Árpád, Feldmár Mór, Khon Ignác, Korvin (Klein) Ottó, Elfenbaum Nát­hán, stb. voltak a főbb verőlegények, a magyarság hóhérai. Az akkoriban közszájon forgó pesti vicc szerint csak azért tűrtek meg maguk között néhány keresztényt kirakatbábuként, hogy sá­­beszkor is legyen, aki jóváhagyja a ki­végzéseket és elvégezze a beütemezett akasztásokat. Az ilyen és ehhez hasonló gyermek­kori megrázkódtatások után a Horthy­­korszak sem hozott túl sok jót édes­apámnak. Bár a rend helyreállítása után egy ideig a nagyapámnak és két mun­kaképessé váló fiának sikerült ismét fel­futtatni a gazdaságot, felszaporítani az állatállományt, és új, nagyobb, oszlo­pos, bádogtetős házat építeniük, sőt a fuvarozást is folytatniuk, mindez nem tartott soká. A magyar hadsereg a bécsi döntés alapján elkezdte a felkészülést a Trianoni diktátummal elszakított ma­gyarlakta területek megszállására. így apám a tényleges katonai szolgálatának a letöltése után szinte az egész fiatalsá­gát szakaszos katonai szolgálattal, 1-2 évente 1-2 hónapra behívott tovább­képző katonáskodással töltötte. Részt kellett vennie a Felvidékre történő be­vonulásban, majd a Szovjetunió-béli harcokban. Megsebesült a Don-kanyar­­ban, ahonnan emiatt, még az összeom­lás előtt visszavonták és leszerelték. Két nagybátyám - Dezső és Gyula - azon­ban nem volt ilyen szerencsés. Már ha szerencsének lehet nevezni, hogy haza­térte után nem sokkal, sok-sok beregi férfival együtt, a Szovjetunióba hurcol­ták „málenkij” robotra. A gyakori katonáskodás és a hat­éves fogság miatti távollétét természe­tesen igencsak megszenvedtük mi is, a gazdaságunk is. Édesanyámnak kel­lett átvennie a gazdaságot, nemcsak az irányítását, a tényleges munkákat is. Közben a németek bevonulása után, 1944 májusában elhurcolták a falunk­ból a négy jól beilleszkedett, mond­hatni közszeretetnek örvendő, ártatlan zsidó családot és a Beregszászi Gim­názium 14 érettségi előtt álló zsidó diáktársunkat. Novemberben viszont a 44 érettségi előtt álló magyar gimná­ziumi diáktársunkat hurcolták el a Szovjetunióba - többségük haza sem tért soha. Kárpátalja és Csonka-Bereg városaiban és falvaiban ugyanis 1944. november 18-át követően megszólal­tak a dobok és „málenkij” robotra hur­coltak el minden 18 és 50 év közötti magyar férfit. Jelentős részük, mint­egy 20 000-en, a kegyetlen bánásmód, a legelemibb ellátás hiánya, a fertőző betegségek, a feltételezések szerint szándékos arzénmérgezés folytán már Szolyván elpusztult. Sokan a Kárpá­tok utjain hullottak el, vagy szállítás közben, a túlzsúfolt vagonokban hal­tak éhen és szomjan, a lágerekben pe­dig az alultápláltság és a szokatlan ég­hajlati viszonyok, a csontig hatoló hi­deg, illetve különböző betegségek és gyógyszerhiány tizedelték meg őket. A genocídiumban négy nagybátyám Béla, Zsigmond, Imre, János veszett oda 160 falunkbelivel együtt. Édes­apám csak erős élniakarásának kö­szönhette, hogy hat év múlva, rok­kantán bár, de hazajött - pedig már közös sírba tették és halottá nyilvá­nították. O legalább hazajött. Az elhurcol­­taknak azonban településenként csak mintegy 20-40%-a volt ilyen szeren­csés, hogy 3-6 év múlva hazaenged­ték. Aki feladta, vagy aki kevésbé edzett volt, az menthetetlenül elpusz­tult. Gondolom, hogy édesapám is a katonáskodás során szerzett edzettsé­gének és alkalmazkodó-képességének, továbbá jó meleg öltözékének, vala­mint élni akarásának, kedves modorá­nak, és jó humorának köszönhette, hogy egyáltalán megúszta. Az életben maradáshoz szükséges élelem megszerzéséért, mesélte később, lemondott a dohányzásról és minden munkát elvállalt. Ha szakácsot kerestek, szakács volt, ha szanitéct ak­kor szanitéc, vagy akár ács, kőműves, esetleg mezőgazdasági-, vagy segéd­munkás. Akik hazajöttek, azoknak egy része is elpusztult az első bőséges ét­kezés után, vagy a hazahozott beteg­ségekben. Az ártatlanul elhurcolt és a szovjet fogságból hazajött néhány ma­gyarnak, mint valami bűnözőnek, még hosszú ideig rendszeresen jelentkeznie kellett a hatóságnál és megtiltották ne­kik, hogy beszéljenek, bármit is mond­janak a „dicsőséges” Szovjetunió-béli állapotokról és az átélt borzalmakról.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents