Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)

2004-01-01 / 1-2. szám

4. oldal

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

2004. január-február

Parlamenti demokrácia magyar módra

Helyzetkép a mai állapotokról

BIKAFALVI MÁTHÉ LÁSZLÓ

Minden ember szubjektum önmagában, legyen bármennyire is objektivitásra törekvő. Aki beleolvas a most következő gondolatáradatba, netalán végig is olvassa, ne feledje az első mondatot, itt felül.

Magyarországon hosszú évtizedeken keresztül nem működött sem valóságos parlament, sem a demokrácia, sokkal inkább a kommunista diktatúra, parlamenti színjátékkal és semmittevéssel fűszerezve. Ez az állapot kezdett el töredezni 1989-ben, majd 1990- ben megválasztották a kommunista diktatúra mintegy 4 évtizedes borzalmai után az első szabad magyar országgyűlést és kormányt.

Örömmámorban úszott az ország, legalábbis azok, akik szenvedtek a diktatúrától, akiket elnyomott a diktatúra, akik nem akartak fejet hajtani akkor sem, ha anyagi előnyökkel kecsegtették őket, mert a gerincük egyenes maradt.

A kommunista hatalom idején a szívek és lelkek borzalmas rombolásnak voltak kitéve a nap minden órájában. Az elmék butítása és az agymosás magas fokon működött Magyarországon is, hiszen a regnáló pártvezéreknek a Szovjetunióból szerzett tapasztalatai jó alapot teremtettek erre. A mai napig sem tudnak szabadulni ezektől a beidegződésektől, bármi is a párt neve, bármire írták át. A kommunista nem vész el, csak átalakul! Igen, átalakul, de nem változik meg, mert a farkas akkor is farkas marad, ha báránybőrbe bújik, a ragadozó nem fog növényevővé válni attól, hogy ezt állítja magáról.

Megalakult tehát a választott képviselőkből az országgyűlés, a pártok és az országgyűlés új kormányt alakítottak, lett újra köztársasági elnöke az országnak.

Ez a folyamat aztán folytatódott és 1994-ben, majd 1998-ban, majd 2002- ben választások voltak. Kormányok jöttek, kormányok mentek, miniszterek pöffeszkedtek, majd eltűntek a politikai süllyesztőben. A képviselőt nemigen érdekelte, hogy a választó miért adta rá vagy pártjára a voksát. Ha érdeke úgy kívánta, átült egy másik pártba, akár többször is. A hatalmi elit regnált, szolgálat helyett. A képviselőnek már csak az a fontos, hogy a zsebét megtömje, hogy újra és újra bejuthasson a parlamentbe, mert akkor újra

(Folytatás az 1. oldalról)

Mindenesetre most a pénzügyminiszter-jelölt - azaz még csak nem is egy felesküdött miniszter - felülbírálhatta és módosíthatta az Országgyűlés épphogy kinyomtatott 2004. évi költségvetési előirányzatait, amelyek ténylegesen mindössze tíz napig voltak érvényben. Az Országgyűlés leninista módon történő lekezelése nemcsak a parlamentáris demokráciát csúfolta meg, hanem bohócot csinált a kormánypártok szinte valamennyi olyan képviselőjéből is, aki a nagy nyilvánosság előtt vehemensen dicsérte a büdzsét, és szakszerűtlennek, megalapozatlannak minősítette a költségvetés gyenge pontjait felsoroló ellenzéki képviselők állításait. A szakszerűtlenség és megalapozatlanság bélyegét azóta maga a kormány sütötte ezekre a képviselőkre. A pénzügyminiszter-jelölt már bejelentette az iskola- és kórházfelújítások leállítását, bizonyos lakossági adókedvezmények megnyirbálását, illetve a további létszám- és kiadáscsökkentést a központi igazgatás területén.

Szólnunk kell a felülről gerjesztett konfliktusok közül legalább egyről, amelyik feladata az volt, hogy elterelje a közvélemény figyelmét az ország valódi gondjairól. Az már kiderült, hogy a rossz költségvetést áterőszakoló pénzügyminiszter leendő sorsáról és utódáról már kora ősszel dönthettek. Akkor kellett dönteni a figyelem-elterelő gumicsontok témájáról és szereplőiről is. Ebben a konkrét esetben is nagyon sok apró jel utal arra, hogy nem véletlenül sodródtak az események egy előre elhatározott irányba. Advent időszakában az ország több tucatnyi városában állítottak fel közterületeken hanukagyertyákat, arra hivatkozva, hogy közeleg a zsidóság vallási ünnepe, és ez

és újra megtömheti a zsebét. Mondjon bárki bármit, ma ez a mozgatórugó a parlament tájékán. Ez mozgatja most azokat is, akik az Európai Unió parlamenti képviselői posztjaira ácsingóznak. Azt már megtanulták, hogyan kell megetetni a választót azzal a maszlaggal, ami őket a képviselői székhez juttatja. Utánuk viszont az özönvíz. Nincs kivétel! Csak az egyikről már kiderült, a másikról majd később fog kiderülni.

Jól figyelj, magyar állampolgár! Ez az út a szakadékba vezet, ahogy a szocializmus is, mert a zsákutca végén mély szakadék tátongott. Itt az újabb szakadék, de ez már olyan lesz, mint a Niagara vagy a Taigetosz.

Jelentkezzenek nálam azok az állampolgárok, akiknek képviselője önzetlenül, a vállalt szolgálatot teljesítve tett valamit értük!

Ha valaki nem megy be a munkahelyére dolgozni, nem kap fizetést. Ha valaki a munkájában gyengén teljesít, nem kap fizetésemelést, esetleg meg is büntetik. Mit láthatunk a parlamentben? Üres széksorokat ülésről-ülésre. A jelenlevők többségét sem érdekli, hogy miről folyik a szó, nyugodtan szundikál, piszkálja az orrát, beszélget, mobiltelefonál, kijárkál pössenteni, bagózni, trécselni. A képviselői fizetése nem változik. Azaz változik, mert évről évre emelik, nem úgy, mint az öregasszonyok szoknyáját. Ha pedig magas fokon űzi a semmittevést, juthat neki egyegy bizottsági hely is, ami természetesen tovább dagasztja a zsebecskét.

Mi történik a bizottságokban? A semmit ragozzák felsőfokú gyűlölettel, alapfokú magyar nyelven. Mert magyarul bizony hiába tanította őket jó tanítójuk, nem nagyon ragadt rájuk más a kiszólásoknál, a durva és tartalmatlan beszédnél, amit mára gyűlölködő szószátyárságig fejlesztettek.

Az igénytelenség és az unalom az uralkodó szellem, kivéve azt a pillanatot, amikor egymást szapulják. Csodálatos látvány egy-egy képviselő fogsorát és garatát látni a kamerák jóvoltából, amikor vízilóásításra ragadtatja maaz ünnep közös kulturális örökségünk. Gyanús volt, hogy a zsidó hitközségek szűkszavúan csak annyit mondtak, hogy nincs közük az akcióhoz, mialatt az akció szervezői háttérben maradtak. Valami olyasmire várhattak, ami nem történt meg, mert a lakosság csendben tudomásul vette az ilyen jellegű ünneplést. Több keresztény mozgalom, és keresztény világnézetű párt azonban úgy vélekedett, hogy nem szerencsés, ha épp az adventi időszakban egy más vallás jelképei uralják a köztereket, és ugyanitt nincs jelen a kereszténység jelképe. Országos mozgalom indult el, kereszteket kívántak állítani úgyszintén közterületekre, annak kinyilvánítása érdekében, hogy a Karácsony ünnepe nem elsősorban az anyagi javakról és az ajándékokról szól, hanem a szeretetről, és egymás megbecsüléséről. A hanuka gyertyák mellett majdnem mindenhol megjelentek a keresztek is, békésen megfértek egymás mellett, de csak majdnem mindenhol. Mintegy tucatnyi város szocialista és szabaddemokrata vezetése nem engedte meg közterületén a keresztek felállítását, de indokot talált arra, hogy a hanuka-gyertya miért állhat. Például mert kevésbé forgalmas helyen van, vagy mert a korábbi években is volt ilyen gyertya az adott helyen. A kulisszák mögött talán többen számítottak arra a primitív reakcióra, hogy a keresztállítás tilalma kiválthatja az engedélyezett hanuka-gyertyák felborogatását - és ebben az esetben világgá lehetett volna kiáltani a Magyarországon dühöngő antiszemitizmust. Ezeknek a provokátor polgármestereknek csalódniuk

gát, jelezvén mennyire otthon érzi magát. Az igénytelenséget már akkor felfedezhetjük a képviselők jelentős részénél, amikor felszólalnak, amikor valamiről véleményt kell alkotniuk. Nyökögnek, makognak, a legalapvetőbb magyar szavak értelmével sincsenek tisztában, legalábbis ez derül ki a mondatformálásukból. Egyre többen beszélnek azon az utcai nyelven, amit az alulképzett rétegek használnak, ami az angolból átvett szavakból, kiszólásokból, az átvett szavak hibás fordításából áll. Ők úgy gondolják, azt gondolják, hogy úgy gondolják, amit úgy gondolnak az már úgy is van. Lenyúlnak, bepánikolnak, ledegradálnak, besokallnak, bevállalnak, csinálnak, csinálnak és csinálnak, mert ők még menedzserek is, akiknek a piár a mindenük, mert készülnek a holnapi piármenedzserségre.

A képviselő magasabb rendű fajta, aki nem képviselő, az nem ember a szemében, azt le kell nézni, annak nem lehet építő gondolata, azt ki kell zárni köreikből, az csak szavazzon, utána meg kussoljon.

Ebben a szellemben pöffeszkedik az igen nem tisztelt képviselő mindenhol, ahol megjelenik. Őt mindenféle előnyök megilletik szerte az országban, neki jár az autó, a benzin, az ingyen kaja, a lakás, az utazási kedvezmény és mindaz, ami a zsebét dagasztja minél gyorsabban és minél nagyobbra, ígérni, azt természetesen nagyon tud, ha netalán valakivel véletlenül szóba elegyedik. ígéretét viszont abban a pillanatban felejti el, amikor megtette.

Szakamailag csak ahhoz nem ért, amihez kellene. Ennek következtében nincs más választása, mint a szennylapok hasábjaira támaszkodva, azok híreit is torzítva előadni valamit, amit amúgy senki se ért, de nincs baj, mert a többiek úgyszintén így muzsikálnak.

Egyetértésre is tudnak jutni. Igen, egyetértésre. Mikor? Amikor a fizetésük emeléséről kell szavazni. Azért az igényes, megterhelő, szakszerű munkáért, amit éjt nappallá téve végeznek természetesen nagyon sok jár az adófizekellett, mert semmi ilyesmi nem történt. Ettől az időponttól kezdte hergelni a keresztény lakosságot egy kormánypénzekből támogatott rádió, és folyamatosan, hol szelíden, hol nagyon durván kritizálta a keresztállítási mozgalmat, miközben magától értetődőnek ítélte a hanuka-gyertyák kitételét. A szelídebb bírálat az volt, hogy advent időszakában nem szokás kereszteket állítani, mert ez húsvét idején időszerű. Ez igaz, de ha a keresztény egyházak nem ellenezték ezt a mozgalmat, akkor ne egy szociálliberális, korábbi adásai alapján egyértelműen keresztényellenes rádió ítéljen ennek a helyességéről. A durvább reagálások szerint aprófát kellene készíteni a felállított keresztekből, különben is „Jézus egy zsidó fattyú volt”, mivégre körülötte ez a nagy felhajtás. Az antiszemitizmus vádját előre elhárítva a rádió munkatársai közölték, hogy ők mindannyian zsidók, ők tehát - a tényeket úgymond ridegen mérlegelve - mondhatják, hogy „zsidó fattyú”. Kilátszott tehát a lóláb, túlságosan is nyilvánvalóvá vált, hogy a rádió munkatársai vallási hovatartozásuk kinyilvánításával milyen irányba akarják terelni az ellenreakciókat. Mindezen provokatív erőfeszítések dacára sem történt semmi különös a hanuka-gyertyák körül - ha lett volna, sajtószenzáció lett volna. Ezzel egyidejűleg országszerte több keresztet bemázoltak, ledöntöttek, vagy hirdetéseket ragasztottak rájuk. Ezeknek a cselekedeteknek nem volt semmilyen hírértéke, cinikusabb újságírók szerint ezekhez már hozzászoktattak minket az elmúlt fél évszázadban.

tők pénzéből és a pártkasszából is, amit úgyszintén az adófizetők töltögetnek fel.

Az egyetértés a legtöbb esetben menyasszonyi évődést követően jön létre olyan témakörökben, amelyeknél az állampolgárnak jó bemutatni egy kis színjátékot. Addig-addig elleneznek valamit, ami megszavazzák. Megszavazzák, mert tudták előre, hogy meg fogják szavazni. Mit keres például a magyar honvéd Afganisztánban, Irakban s még ki tudja hová fogják elküldeni? Megszavazták és megszavazták! Azokat a képviselőket kellene a hadszínterekre küldeni, akik megszavazták, legyen végre gyakorlati tapasztalatuk, gyakorolhassák bátorságukat, tettrekészségüket, gyorsaságukat, tegyenek tanúbizonyságot szakmai hozzáértésükről a sárban, homokban, latyakban, álmosan, holtig fáradva, netalán vérbe fagyva!

Az országgyűlésben 386 képviselőnek teremtettek helyet. Ennyien kellene lenniük minden ülésen. Hogyan jutottak ehhez a meglehetősen jól jövedelmező pénzkereseti lehetőséghez? Van egy kiváló találmány Magyarországon:a pártlista. Aki rákerül a pártlistára, különösen az első helyek valamelyikére, annak szinte nyert ügye van, nem kell teljesítenie semmit a bejutásért. Nobel-díj járna annak, aki ezt a konstrukciót kitalálta. Vannak képviselők, akik folyvást csöpögnek minden csapból. Ok azok, akik megmondják az állampolgárnak, hogy mi a demokrácia. Kommunisták magyarázzák áldozataiknak, hogy a monetáris és médiadiktatúrával megerősített és a parlament által legalizált legújabb diktatúra tulajdonképpen demokrácia. Mindegy, hogy kormánypárti vagy ellenzéki az ügyeletes okostóni, mert csak mondja és mondja, hisz legtöbbjük azt tanulta a Foxi-Maxin, hogy mondd csak, fiam, meg ne állj, akkor a vizsgabizottság beírja a könyvecskédbe a jelest. Aki nem ezen az emlőn nevelkedett, az is ezt a követ fújja. Mennyivel szebb lenne egy szélesebb és színesebb palettából látni-hallani szakszerű véleményalkotást és az érdemtelen hablatyolás helyett!

A felsorolt provokációkra tehát vagy közönye miatt, vagy türelme révén, vagy korábbi tapasztalatai révén - mert átlátott a szitán - nem reagált a lakosság. Ilyenkor kell az ingerküszöb fölé emelni a provokációs célzatú dózist - és erre került sor a rádió Szentestén leadott műsorában. Ekkor az egyik, korábban is gyakran megszólaltatott közszereplő kinyilvánította, hogy ő legszívesebben minden keresztényt kiirtana. Ott helyben nem lett botrány, a műsor ment tovább a megszokott kerékvágásában, valószínűleg azért is, mert az ilyen óhajt különösebben nem ellenezték a többiek. A következő héten azonban állampolgárok tucatjai és több párt médiafelelőse panaszt tett a rádiókat felügyelő szervezetnél az elhangzott műsor miatt. A kormánypárti médiafelelősök olyan hazug vádakkal utasították el a panaszokat, miszerint ilyen jellegű kijelentések naponta elhangzanak a Parlamentben, vagy az ellenzéket megszólaltató rádióműsorokban. Nos, emberek kiirtásának szándékáról soha nem hangzott el semmilyen képviselői felszólalás, semmiféle rádióműsor - azaz a hazugság csak azt a célt szolgálta, hogy a törvényes orvoslási lehetőségek elzárása révén a tüntetések irányába tereljék az ellenreakciót, ahol még sokminden történhet.

Több tízezer ember vonult fel a csikorgó hidegben ezen a tüntetésen, de minden szervezetten, rendben történt. Ötven perccel a tüntetés hivatalos befejezése, és mintegy fél órával a rendezők eltávozása után kezdett el az inkriminált rádió emblémájával ellátott trikókat égetni két résztvevő. Csodák

Időnként óriási, mondhatni harsány nevetés tölti be a parlamenti patkót. Végre egy kis derű! Jó látni-hallani, ha közvetíti valamelyik televízió vagy rádió. Mindegy, mi az, ami mosolyra fakasztja ezt az acsarkodó gyülekezetei, mert a mosoly mégis pozitív megnyilvánulás, még akkor is az, ha valami baki csalja elő.

Ha szavazni kell, bármi megtörténhet, mert a képviselő is ember, tehát figyelme nem irányulhat mindig arra, amire kellene. így fordulhat elő, hogy valaki igent nyom a nem helyett. Ezután kezdődhet a magyarázkodás. Apropó, szavazás! Egyszerűen nevetséges a rendszer. Bizonyos témakörökben elegendő az 50 százalékos (+1) többség, de másoknál ennél szigorúbb az eljárás, lehet kétharmados, azaz 66,67 százalékos. Miért nevetséges? Mert ha a 386 képviselőből csak 213 van jelen, akkor például az 50 százalék jóval kevesebb, mintha mind a 386jelen lenne. Nem ártana ezen a téren a nagyon komoly szigorítás.

Aki bekerült tehát a parlamentbe, legaláb négy évre élvezheti minden előnyét, ugyanis bármit tesz, nem lehet visszahívni. Csak arra kell ügyelnie, hogy „ne a trambulinról pössentsen a strand medencéjének vizébe", mert akkor kitessékelik. Ha viszont becsusszan a vízbe, már nyugodtan megteheti, hiszen mindenki ezt teszi.

Kinek az érdekeit és milyen érdekeket képviselnek a parlamenti széksorokban ülők? Azt gondolná az ember, hogy a belső ellentmondások és viszálykodások ellenére legalább kifelé, határainkon túlra egységet tanúsítanak. De hiába gondoljuk, a valóság egészen más. Nincs talán a világon még egy olyan ország, amelyiknek a képviselői ne a saját, mondhatni ne kizárólag a saját országuk érdekeit képviselnék a nemzetközi fórumokon, legalább olyan mértékben, hogy azzal ne sértsék más ország érdekét. A mi jelenlegi képviselőink sajnos nem, illetve igen csekély mértékben képviselik Magyarország érdekeit, alig-alig állnak ki határozottan, alig támasztanak feltételeket más országok bárminemű javaslataival, követeléseivel és bárminemű terjeszkedéseivel szemben. A feladás politikája a jellemző: „Ha nem csinálok semmit, abból nagy baj nem lehet.” Ez az út már nemcsak a szakadék felé vezető út, hanem a megsemmisülést vetíti elénk.

csodájára - mintha csak erre, az előre nem látható tűzgyújtásra várt volna egy őket nem is ismerő egyén, az égő trikókhoz gyorsan hozzátett egy izraeli zászlót - majd gyorsan eltűnt. Nem is tudódott volna ki a személye, ha az eseményt véletlenül nem rögzíti egy kamera. A tüntetés szervezőire természetesen már másnap rákenték a zászlóégetés felelősségét, akik feljelentést tettek az akkor még ismeretlen személy ellen. A rendőrség - ez is egy furcsa momentum - megtagadta a nyomozást. A fénykép azonban olyan sok helyre eljutott, hogy a zászlót hozó, majd eltűnő külföldi állampolgár kilétére hamar fény derült. A hazai tömegtájékoztatást azonban nem zavarták a tények. A posztkommunista tudósítók egybemosták a tüntetést az ötven perccel későbbi zászlóégetéssel, elhallgatták azt, hogy a két vádlott trikóégetőbői avanzsált zászlóégetővé - azaz feltehetően nem előre elhatározott szándékkal égettek zászlót, hanem palimadarak voltak. Meglehetősen furcsák voltak azok a kormánypárti sajtókommentárok, amelyek helyeselték a rendőrség döntését, miszerint nem érdemes nyomozni a zászlót hozó - majd eltűnő - személy után, mert az nem vett részt a közösség elleni izgatás konkrét bűncselekményében. Végső soron az események irányítóinak több hónapos fáradságos munkája sikerült, úgy tüntethették fel Magyarországot a hírekben, hogy míg a kormány civilizált, az ellenzék rasszista, antiszemita és zászlóégető. A híreket is a zászlóégetés ténye uralta, és nem a kiváltó ok, a gyűlöletet szító rádióműsorok. Arra, hogy kimúlt a mindössze tíz napot élt gyengécske állami költségvetés, sem időt, sem szót nem fecséreltek. Talán arra gondoltak, hogy halottról vagy jót, vagy semmit.

Élt tíz napot...