Nyugati Magyarság, 2003 (21. évfolyam, 1-12. szám)
2003-11-01 / 11. szám
2003. november Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal Heléna, merre jársz most? Táncrend Trójától Irakig TAMÁSKA PÉTER: Lassan éppúgy örülök, mint a régi szép kádári időkben, ha megjön néhány könyv a címemre Németországból. Mintha ott, a nyugati térfélen másképp látnák a világot, s a világ is másképp látatná magát: a belső világok tömege ott nem sokkal tér el a külső világ rendjétől, s a belső világok mintha mindig egy kicsit előbbre lennének a külsőnél. Itt van mindjárt Barbara Tuchman könyve - a Kormányzók balgasága (Die Torheit der Regierenden) -, amelynek igen sokat ígérő az alcíme: Trójától Vietnamig. A trójai háború az első olyan nagy háború Európa és Ázsia közt, amelyről - hála Homérosznak és Hérodotosznak - szinte mindent tudunk, s amelynek legfontosabb mozzanatait a döntéshozók balgasága határozta meg. Amikor a görög sereg partra szállt Trója előtt, s követei a városban az elrabolt Heléna és az elrabolt kincsek visszaadását követelték, a trójaiak eskü alatt és eskü nélkül is csak azt tudták hajtogatni, sem szép Heléna, sem az elrabolt kincsek nincsenek náluk. Ha Heléna ott lett volna Trójában, visszaadták volna őt Menelaosz királynak, csakhogy „Heléna valóban nem volt a trójaiaknál - így Hérodotosz -, és a görögök mégsem hittek nekik, jóllehet ők az igazat mondták”: Heléna ugyanis Egyiptomban, a fáraó fogságában volt. (A párhuzam - hol van Heléna? - az iraki háború amerikai indoklásával (hol vannak a tömegpusztító fegyverek?) több, mint feltűnő: valóban egy örökös táncrend körforgásában lennénk? Tuchman egy a balgaságnál mélyebb okot is említ, amely a mezopotámiai özönvíz legenda görög átköltéséből, Hésziodosz Theogoniájából és a Kypriák soraiból bontható ki. Mivel az emberi faj túl mohón vette birtokba a földet, Zeusz elhatározza büntetésként a trójai háborút, hogy a „holtak adójával” tisztítsa meg azt. Nem véletlenül adja Euripidész Heléna szájába Zeusz indokaként azt a mondatot, hogy a „Földanya s az emberi szemnek szűk tér terheit" kívánta enyhíteni. „Minden bizonnyal - írja Tuchman - az emberek már nagyon korán tisztában lehettek jelentéktelenségükkel, különben ilyen mondák aligha születtek volna meg.” Csak épp a hatalomgyakorlók balgaságával nem voltak tisztában: a trójaiak Laokon és Kasszandra minden figyelmeztetése dacára szabad akaratukból a városfalak közé vonszolták a pusztulást hozó falovat. Pedig az istenek akaratát áthúzandó ott volt alternatívaként a faló elpusztítása is, a győztes görögök pedig győzelmükkel örökre magukra haragították Ázsiát. Ugorjunk át a Krisztus előtti 13. századi Trójából a 20. századba, Vietnamba. A Kennedy-féle adminisztráció kemény fiúkból áll. A védelmi miniszter McNamara bizalma a „matéria” racionalitásában teljes és megingathatatlan: „Megvan a hatalmunk ahhoz, hogy a 20. század bármely lerobbant társadalmát talpra állítsuk.” J. K. Galbraith cinikus: a politika szerinte alig több, mint választás a katasztrofális és az élvezhetetlen között. Az elnöki főtanácsadó, Rostow örök optimista, egy új dr. Pangloss, aki a Manhattan elleni atomtámadás veszélyét mérlegelve odaveti Kennedynek, hogy az oroszok ezzel csak mentesítenék az államkasszát a negyed szanálási költségeitől. Bár mindegyikük tudta, hogy - amikor a II. világháború végén felajánlották Kínának az indokínai térséget Csang Kaj-sek azt válaszolta, hogy neki az „semmilyen körülmények között” nem kell, s tudták azt is, hogy a Vietkonggal egy jugoszláv típusú, kommunista ütköző államot is kialakíthatnának Kína és a Szovjetunió ellen, mégis a katolikus Diemre és a katolikus kisebbségre támaszkodtak a budhista és nemzeti kommunista többség ellenében. Kattenburgot - aki a tárcaközi Vietnam-bizottság elnöke volt - félreállították, mert 1962-es elemzésében azt állította, hogy amennyiben Washington nem változtat merev, antinacionalista politikáján, rövidesen félmillió amerikai katonára lesz szüksége a térségben, s 5-10 éves elhúzódó háborúra lehet számítani. 1961-ben 14,1962-ben 109, 1963-ban már 489 fős volt az amerikai veszteség abban a háborúban, amelyet Tuchman szerint a kormányzati ostobaság vezérelt, s amit Amerika lényegében önmaga ellen folytatott. A kormányzók balgasága végülis érthető. Egy mai kormányfőnek ugyanis túl sok témával és problémával kell bíbelődnie, hogy 15 perces TV fellépései és 30 oldalas feljegyzései közt kiismerje magát, s ez - így Tuchman - eleve utat nyit az ostoba döntéseknek, s az elnököt kiszolgáló magasrangú hivatalnokok szeszélyének. Nem a jól átgondolt kormányzati munka sikere munkál a kormányzati fejekben, hanem az újraválasztáshoz szükséges fortélyok és fogások megtalálása. (Nem véletlenül mondta John Adams, az Egyesült Államok második elnöke, hogy a kormányzás művészetét „ma sem gyakoroljuk magasabb szinten, mint három- vagy négyezer évvel ezelőtt”.) De térjünk vissza az ókori példákhoz. Mathias Bröckers vaskos, 359 oldalas művet írt Összeesküvések, összeesküvés-elméletek és titkok: 9. 11. címmel a New York-i merényletről. (Verschwömngen, Verschwörungstheorien und die Geheimnisse des 11.9.) Ebben nagyon őszintén beszámol a tényekről, s kifejti, hogy a tragédián túl szeptember 11. bizarr tisztátalanságok, fantasztikus ellentmondások és titkos szervezetek stratégiai műveleteinek a kikristályosodási pontja is. A Túl a rosszon és a jón, Nietschét idéző fejezetében a római korig, az ingatlankirály Crassusig nyúl vissza. Marcus Licinius Crassus a Krisztus előtti hetvenes évek vége felé „emberbaráti” alapon megszervezte Róma tűzoltóságát, de amikor rabszolgái kimentek oltani, felügyelőjük felajánlotta az oltás fejében, hogy árának töredékéért a károsult házát megveszik. Ha a tulajdonos ebbe nem ment bele, hagyták a házat leégni, ha igen, az értéke a szenátor vagyonát szaporította. A rabszolgafelkelések leverése után - amikor már csak a meggyengült Spartacus maradt a színen -, hogy a szenátus különleges hatalommal ruházza fel, megvesztegette annak a kereskedő flottának az embereit, amelynek hajóin a trák rabszolgavezér megmaradt csapatával távozni akart Itáliából. Miután a flotta megvesztegetett kapitányaival a fedélzeten elvitorlázott, Spartacust a Crassus pénzelte légiók katonái Róma felé szorították. A pánikba esett és a rabszolgák dühétől félő szenátus ezután az ingatlankirályt prétorrá, majd a tőrbe csalt rabszolgahad lemészárlása után első konzullá, azaz Róma első emberévé választotta. A mai birodalmi Amerika urai - mondja Bröckers - a kommunizmus, a „rabszolgafelkelések” végével hasonló helyzetbe kerültek, mint Crassus és barátai: ellenséget kell kreálniuk. Adva van egy becsvágyó szenátor, aki családi vagyonára támaszkodva a csalás gyanújától sem mentesen megnyeri az elnökválasztást, de hogy igazolja elhivatottságát, meg kell keresnie a maga gladiátorát. Az id. Busch és egykori kabinetijének néhány tagja üzleti viszonyban van a Bin Laden-klánnal, akinek „gladiátorai” egykor Amerikáért („Rómáért”) harcoltak, most pedig Szaúdi-Arábia „elfoglalása” miatt (első iraki háború, avagy Öböl-háború) ellene fordultak. Ha e derék harcosokat rá lehet venni, hogy magát „Rómát” támadják meg s annak népét rettegésben tartsák, akkor az elnök megmentőként léphet föl, s legyőzve a Rosszat, különleges hatalomhoz és ellenőrzéshez juthat. S persze különleges üzletekhez. 2001. szeptember 11-e után pedig ez történt. A Nyugat embere - minden bizonnyal civilizációja összeomlásától félve - mohón nyúl az ilyen antik párhuzamokhoz. A német ZDF filmsorozata, A városok hatalma is eféle időutazásra csábít. Róma: A birodalom szíve, Karthágó: A tengerészek városa, Alexandria: A hatalmi centrum és Athén: A nép uralma még a funkcionális analfabétákat is megragadja a computeranimáció elbűvölő eszközeivel. A computer nemcsak felépíti az antik világ összes díszletét, de abból a 30-40 főnyi statisztából, akik a Colosseum előtt bebocsátásra várnak, tömeget varázsol. Luxus és elképzelhetetlen pompa, mindent elborító bűnözés, napi száz tűzeset, közlekedési káosz — az ökrösfogatok csak éjszaka közlekedhettek -, s a Colosseumban a vadállatok elé vetett bűnözők (a milliós városban alig háromezren vannak a rend őrei, ám gyilkosán könyörtelen szenvedély hajtja őket, akárcsak a mai akció filmek hőseit) New York képeit idézik. Athénban láthatják a nézők a világ első parlamentjét, hallgathatják a politikusok vitáit s megtudhatják, hogy a 2500 évvel ezelőtt 300 ezer lakossal dicsekedő város nagyságát a mai csak a 20. század elején érte el ismét. Felvillan a 140 méter magas világítótorony, a Pharosz, amelynek rafinált építési technikáját csak a ma építészete tudja felülmúlni, s Karthágó patkó alakú, félig-meddig fedett kikötője, ahonnan a punok fél Afrikát behajózták. S a computeres, a virtuális valóság sugallta kérdés is megfogalmazódik (a néző úgy látja Alexandria vagy Róma utcáit, mintha egy TV kamera most vette volna fel őket levantinus piaci sokadalmaikkal), s ez az, hogy mért nem tudott úrrá lenni az antik világ nagyvárosainak költők megénekelte s építészek és politikusok leírta zűrzavarán? Michel Chossudovsky Globálisan, brutálisan című könyvében (Global, Brutal) is hasonló hangnemet üt meg. Szeptember 11-e után - írja -, „a nemzetközi terrorizmus elleni harc egy olyan hódító háború kezdetét jelenti, amelynek következményei megsemmisítők lehetnek az emberiségre nézve. Az USA és Nagy-Britannia vezette kereszteshadjárat semmibe veszi a népek jogait, s szöges ellentétben áll az ENSZ chartájának szövegével... Az államterrorizmus védelmezői - választott politikusaink - „legálisan” felállított bíróságokon önkényesen dönthetik el, ki a háborús bűnös, ki a terrorista. Keserű iróniával mondhatjuk, hogy a tényleges háborús bűnösök visszaélhetnek a hivataluk adta hatalommal, eldöntvén, kit szabad üldözni. A jogállam lebontásával és önkényes bíróságok felállításával önmagukat kivonják az üldözendők köréből. Egy olyan totális állam felé mozgatják a társadalmat, amelyben a demokrácia köpenyébe bújva a háborús bűnös legális politikai hatalmat gyakorolhat. S ráadásul ennek a háborúnak a kitöréséhez egy olyan gazdasági válság is párosul, amely embermilliók elszegényedésével jár.” Idézzük Chossudovsky után talán Norman Mailért is? A Meztelenek és holtak híres írója szerint szeptember 11 -e után az amerikai válaszlépések sokkolták az iszlámot. Az arabok kultúrájuk és esztétikumuk elnyomóját látják az amerikaiakban, akik a földkerekség legutáltabb népe maradnak mindaddig, amíg nem értik meg, hogy pénzsóvár életformájuk nem minden ország számára vonzó — mondja Mailer. Pedig lett volna miből tanulniuk az amerikaiaknak: a sah amerikai mintára átszervezett államát - amely a világ 5. legerősebb hadseregével rendelkezett - szinte elfújta a mollahok forradalma. Amerika azonban nem hajlandó tanulni. Mint Hendrik Van Loon írta világtörténetében a két nagy háború között: polgára a 16. század szatócsának mentalitásával hajtja Rolls-Royce automobilját, és szatócs marad Shakespeare és az alapító atyák korának durva indulataival. Ám mivel az Új Világ összezsugorított időt és tért, új szükségleti cikkeket teremtett, s olcsón új korszak alapjait rakta le, egy amerikai eleve más szemmel nézi a történelmet, mint mi: önigazolásaink és szenvedéseink nem fémek bele az ő szatócsi világképébe. A washingtoni Amerikai Történelmi Múzeum még egy felvilágosult és megértő európai számára is tartogat szemléletbéli meglepetéseket. Rainer Rother szerint a múzeumban a történelem központi kérdései mintegy mellékesen, mondhatni a látvány árnyékában jelennek meg. A betelepülés hullámai, az indián háborúk, a rabszolgaság, a polgárháború, az utána következő nagy bevándorlás, a gazdasági válság és a roosewelti New Deal, a McCarthy éra és a hidegháború önmagában való, tagolt és áttekinthető bemutatása hiányzik. Különös az is - véli a berlini hírlapíró -, hogy az ország demokratikus hagyományairól sincs egy összefüggő, a dolog lényegét felvillantó kiállítási rész. Mindaz, ami a ma politikai vitáiban történelmi muníció lehetne, csak felületes képsorokban, vadonatújnak ható tárgyakban és virtuális díszletekben jelenik meg. Amerika tehát valóban más mint mi, de a múzeum témaválasztása azért megfelel a politikai korrektség elveinek is. Az összes nagy etnikum teret kap. Mégis amikor az indián törzsek enyhén alkoholista ivadékai a múzeumba vetődnek, érzik, hogy a róluk szóló rész alig több Új Mexikó rezervátumainak történeténél. Minden részlet, minden epizód azt sugallja, hogy az amerikai nemzet elkészült, befejezte múltja feltárását, és szükségtelen a ködös Atlanti óceánból s Európából kiinduló mesét újrakezdeni. A jelen a lézerkés pontosságával metszi ki a múlt zavaró emlékeit: a fő a megfoghatóság, a tárgyi, érzéki valóság. Ebben a lézeres előadásban a számítógép a történelem szükségszerű produktuma, a társadalom fejlődéséről azonban nem tudhatunk meg semmit. AII. világháború hazafias nőplakátja mellé senki sem írja ki, hogy ugyanígy ábrázolták a Szovjetunióban és a Harmadik Birodalomban is a fiatal munkásnőt s így arra sem kíváncsi senki, hogy a formai hasonlóság mennyire más társadalmi tendenciákat takart Moszkvában és Berlinben, mint Washingtonban. A jelen - a technika szempontjából nézve - tökéletes. A 21. század szatócsához tehát a rendezők a 18. század filozófusaként szólnak: Amerika minden létező világok legjobbika, legfeljebb Leibniz helyett Popper nyílt társadalmának szövegkörnyezetéhez nyúlnak. Minek is a dolgok mélyére ásni, még kiesnének a 21. századból! Németországban azonban a nemzeti szocializmus bűnei a történetírás állandó kérdéseit jelentik. A múlt így mélyen benne él a jelenben, amelynek igazolnia kell magát a múlt előtt, hogy már nem a régi indulatok vezérlik. Semmi sem idegenebb ettől a német magatartásformától az, amelyet az Amerikai Történelmi Múzeum sugall, hogy a história epizódjai nem függnek össze, hogy minden részletes és tárgyilagos bemutatás ellenére az ott bemutatott világ végérvényesen a múlté. Elmúlt s mivel elmúlt, épp ezáltal Amerika története. Az elmúlt dolgokból tanulni tehát nem amerikánus dolog. A múltat faggató polgárt nem a tanulni vágyás vezérli, hanem hogy elidőzzön egyes tárgyakon, hogy észrevegyen valamit. Nem leckét vesz a múltból, hanem egyedi példákon ámuldozik el, s minden eseménysornak megvan a maga vigasztaló, happyendes befejezése. A történelmi tükör képei tetszés szerint változtathatók. Trója és Irak ilyen tükörből nézve nem két nép tragédiája, hanem csak két érdekes történelmi helyszín. S mi európaiak hiába kérdezzük Francois Villonnal, Heléna, merre jársz most? Különös érzékenység Az aradi Szabadság-szobor visszaállítása körüli kavargások közepette sokszor elhangzik, leíródik ez a szó: érzékenység. Mégpedig olyan értelemben, hogy az 1849. októberében kivégzett tábornokok emlékművének, Zala György monumentális alkotásának visszaállítása sértené a románság nemzeti érzékenységét. De ettől függetlenül is gyakran hallhatjuk, olvashatjuk: ez vagy az a magyar történelmi tény, műemlék, megnyilatkozás többségi érzékenységet sért. Úgy tűnik tehát, hogy ebben az országban nincs is, nem is lehet másfajta érzékenység, csak olyan, amely a románokat sérti. Magyar érzékenység nem létezik. Az sem volt magyar érzékenységet sértő barbarizmus, hogy 1925-ben az akkori román kormány rendeletére ledöntötték az aradi Szabadság-szobrot. Történelemkönyvekben, áltudományos dolgozatokban a magyarságot bátran lehet betolakodóknak nevezni, úton-útfélen gyalázni; a nemzeti érzékenység ezeken a tájakon mintha csakis a többségiek kiváltsága lenne. Nehéz megérteni, hogy az aradi szobor visszaállításának terve miért okoz olyan nagy riadalmat a többségi érzékenység táborában - el egészen a kormánykörökig. Hiszen a kivégzett tábornokok egyike sem harcolt Erdélyben a román nép ellen; nem gyilkoltak románokat. Távolról sem voltak „terroristák” - ahogyan némely ultranacionalista érzékenykedők állítják. Igaz viszont, sajnos, hogy a román felkelők 1848/49-ben túlnyomó többségükben az elnyomó osztrák császári hadak oldalán forgatták fegyvereiket a szabadságért küzdő magyar honvédek ellen. így pusztították az erdélyi falvak magyar lakosságát, a városokat, égették fel Dél-Erdélyben a templomokat és könyvtárakat. (Az is igaz hogy voltak román csapattestek is, amelyek a magyarok oldalán küzdöttek: például a 29-es honvéd zászlóalj zöme éppenséggel Arad megyei románokból állott.) Van egy tudatosan ébrentartott legenda, minszerint „a magyar nemesek által terjesztett megtorlásnak” (ez olvasható Kolozsvárt a Biasini szálló falán látható táblán, amit Funarék 1996- ben helyeztek oda) nem kevesebb, mint 40.000 román áldozata lett volna Erdély földjén. Hiteles dokmentumok cáfolják ezt a tendenciózus túlzást. Kiváló történészünk, Egyed Ákos nagy munkájában (Erdély, 1848-49; 1999) adatok sokaságának idézésével bizonyítja, hogy „a háborúskodások során és a polgárháborúban Erdély polgári népességéből körülbelül 14.000- 15.000 személy pusztulhatott el; nemzetiségük szerint: mintegy 7.500-8.000 magyar, 4.400-6.000 román s körülbelül 500 lehetett a szász, zsidó, örmény veszteség.” És hozzáteszi: „A 40.000-es áldozat olyan mítosz, amely a tudományos történetírás számára használhatatlan.” Ámde jól használható a magyarellenesség időnkénti felszítása érdekében... Mint például az aradi Szabadságszobor elleni tiltakozások érdes hangzavarában. A román államfő a közelmúltbeli budapesti látogatása alkalmával kijelentette: „Az emlékmű nem ugyanazt jelenti a magyar és a román közvélemény számára, mivel 1848-ban a két nép nem ugyanazon az oldalon harcolt.” Tagadhatatlan tény ez. Sajnos. A tizenhárom aradi vértanú között szép számban voltak nem-magyarok is, - csak éppen román nemzetiségű nem akadt egy sem. Szép elképzelés valamilyen megbékélési parkot létrehozni Aradon, bárhol. De nem lehet megfeledkezni arról, hogy Andrei Sagunaék annak idején nem együtt „parkoltak” Damjanichékkal... Valódi megbékélés a két nép között csakis a múlt bűneinek kölcsönös megvallása nyomán jöhet létre. Alárendeltség helyett partnerség szükségeltetik: ez a járható út. Nincs itt helye semmiféle kompromisszumnak. A lelkek egymásra találása lesz a magyar-román békesség igazán tartós pillére. N.P.
