Nyugati Magyarság, 2003 (21. évfolyam, 1-12. szám)

2003-11-01 / 11. szám

4. oldal

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

2003. november

A kétpólusú választási rendszer csapdája

Testünk és lelkünk

(Folytatás az 1. oldalról)

Azt az utat, amely a bolsevik és liberális önkény után talán egyszer Oroszország számára a szabadságot jelentheti.

Nem véletlenül tértem ki írásomban erre a lényegében 1917 óta regnáló liberálbolsevik csapatra, ők döntötték el 1991-ben Oroszország sorsát. 1991-ben az 1917-ig is rendkívül sokat szenvedett Oroszországot talán még az eddigieknél is nagyobb nyomorúságba döntötték: Borisz Jelcin csapata Gajdar pénzügyminiszter irányításával - amerikai-izraeli intenciók alapján - megkezdte az ország kifosztását, „privatizációját”. Jelcin elnök 1993-ban puccsal feloszlatta a parlamentet, gyakorlatilag diktatúrát vezetett be. A Szovjetunió 1991-ben megszűnt létezni, de ezzel egyidejűleg olyan „tagköztársaságok” is kiléptek belőle, amelyek mindig is a régi, cári Oroszországhoz tartoztak, mint például a fajtestvér Fehér-Oroszország. 1993-ban Haszbulatov parlamenti elnök és Ruckoj köztársasági alelnök vezetésével a képviselők és támogatóik felléptek a Borisz Jelcin-i diktatúra bevezetése ellen. A Jelcin-Gajdar-Csemomirgyin maffia válasza a parlamenti képviselők tekintélyes részének lemészárlása, Ruckoj alelnök és Haszbulatov képviselőházi elnök letartóztatása volt. A mészárlást a Moszad segítségével kiképzett különleges orosz egységek hajtották végre a parlament épületében. Annak alapján, ami akkor, 1993. október 4.-én Moszkvában, a parlament épületében történt akár nyugodtan liberálbolsevik forradalomnak is nevezhetjük a sötét eseményeket. Ami után a mai MSZP Ron Werbere a sírból hozta vissza az alkoholista roncs, Borisz Jelcin számára az újabb elnökválasztási győzelmet.

Nehéz lenne megszabadulni attól a gondolattól, hogy az 1917. októberi szocialista forradalom is egy liberális-kommunista forgatókönyv részeleme volt, mint a nagynak hazudott francia forradalom alatti és utáni világfelfordulások. Az 1917-tel kezdődő októberi forradalomnak - átfogva több mint hetven vérzivataros évet - az lehetett az alapvető szerepe, hogy a kommunista ideológia terrorjával, emberek miihóinak iszonyú megnyomorításával rendkívül olcsón tegye hozzáférhetővé, kitermelhetővé az orosz javakat, nyersanyagokat, rendkívüli brutalitással, hiszen eme kitermelési mód kapitalista körülmények között egyáltalán nem lett volna sem lehetséges, sem rentábilis. S amikor ez már megtörtént, akkor újabb, ha nem is vértelen, de minimális véráldozattal járó liberális, liberálbolsevik „forradalommal”, némi gorbacsovi puhítás után a Jelcin-Gajdar-féle martalócok, illetve a globalista-liberális vezérkaruk kezére játsszák át a gyanútlan Oroszországot.

Ha ezután az amerikai-izraeli, illetve oroszországi „térképrajz” után az Európai Unióra és az EU felé sodródó államokra vetünk egy pillantást, leszögezhetjük, hogy a helyzet ebben a vonatkozásban sem mondható rózsásnak. Kétségtelen, hogy az EU emberléptékűbb, kevésbé agresszív, mint az USA vagy Izrael, de ez nagyon kevés akkor, amikor a nagynak hazudott francia forradalom óta változatlan Európában bevallottan az a cél, hogy megteremtsék a szocializmus ideológiájával mélységesen rokon liberalizmus, gazdasági szempontból pedig az embereket kizsigerelő globalizmus egyeduralmát. S ezen a tényen nem sokat változtat a bal- és jobboldali pártok váltakozó sikere, győzelme sem: a jobboldali Aznar vagy Berlusconi ugyanúgy behódol az agresszív amerikai és izraeli politikának, mint a munkáspárti Tony Blair. A képlet nagyon egyszerű. Amíg az európai baloldali pártok valóban baloldaliak, keresztény- és nemzetellenesek, addig a jobboldaliak valójában a mérsékelt jobbközepet képviselik, ami azt is jelenti, hogy ebben a mezőnyben gyakorlatilag kötelező valamilyen fokon az ellenség, a liberalizmus és a szocializmus eszmeiségét is magunkénak vallani. A francia forradalom óta tudatosan kimunkált bomlasztó politika tolta kényszerpályára a hajdan virágzó, erős Európát, a kommunizmus, bármilyen erős volt is a 20. században, csak a terrorista segédcsapat szerepét játszotta a liberalizmus mellett.

Európa megbénult a liberalizmus csapásai alatt. Az egyházakat a gyászos megalkuvások sorozataira kényszerítették; ma már nem szuverén, hanem egyre inkább judeista-keresztény, ,Jcözös gyökerű” egyházak vannak. A nemzet, a nemzeti kultúra ellen most indul a francia forradalom terrorista, sátáni gyermeke, az EU konventje döntő rohamra. Elképesztő méretű bevándorlási hullám kezdődik, 240 millió más kontinensről származó embert kell e gyalázatos konvent parancsa szerint befogadnunk. Akkor, amikor Európa népességét a brutális önzés, kényelmesség jármába fogták, gúnyt űztek a gyermeket szülő anyából, a nemzeti értékeket, tradíciókat a nemzetköziség bizsuival helyettesítették, sátáni oltárt emeltek a homoszexualitásnak, a kábítószereknek, a másságoknak, s amikor mindez, és még sok minden egyéb már megtörtént, akkor előállnak az aljasok azzal, hogy 240 milliós vérfrissítésre van szüksége Európának! Az áz.siai, afrikai népek szaporulata korlátlan, tehát jól számítanak a globalizmus urai: Európa egy idő után csak földrajzi fogalom marad, tényleges értékeit tekintve a világ legkulturáltabb része, Európa el fog tűnni a föld színéről!

Érdemes megfigyelni, hogy mit mond erről a téma egyik legavatottabb ismerője, a francia Nemzeti Front elnöke, Jean-Marie Le Pen. A Hősök terén, hatalmas tömeg előtt, 56-os forradalmunk és szabadságharcunk negyvenhetedik évfordulóján elhangzott beszédéből idézek: „Óvakodjanak az Európai Unió vezetőinek ígéreteitől, mert ez csupán szemfényvesztés, s nagyon hasonlatos ahhoz a népek börtönének is nevezett rendszerhez, amelyből önök csak nemrég szabadultak”.

Mostanában elképesztő híradások láttak napvilágot a Fidesz „stratégiájával” kapcsolatban. A nemzeti oldalon már eddig is tetemes károkat okozott Várhegyi Attila, a Fidesz volt pártigazgatója penetránsan baloldali újságírókat - Simon Andrást, Heltai Pétert, Kálmán Olgát - kért fel a jobboldal számára tartandó „kommunikációs tréningre”, azaz valamiféle „továbbképzésre”. Simon Andrásról és Heltai Péterről tudjuk, hogy a közszolgálati tévét elfoglaló, letaglózó csapat tagjai voltak, Kálmán Olga pedig a Hit Gyülekezete befolyása alatt álló ATV műsorvezetője. Mi más ez, mint a nemzeti oldal arculcsapása? Várhegyi Attila volt egyébként a Fidesz-kormányban az, aki államtitkárként - a kulturális miniszter, Rockenbauer Zoltán aktív közreműködésével - olyan mértékben jutatta - főleg pályázatok nyerteseiként - pozíciókhoz a liberálisokat, hogy a népi-nemzeti alkotóknak a Fidesz-korszakban éppúgy nem termett semmiféle babér, mint ahogy Hóm Gyula vagy most, Medgyessy Péter idején sem.

Szeretnénk azt hinni, hogy a konzervatív-keresztény, néppárt jelleget a Fidesz nem afféle álruhaként aggatja magára, hogy a liberális gúnyát eltakarja vele. Sajnos a Jobbik Magyarországért alelnökével, Molnár Tamással készült interjú egyáltalán nem győz meg minket az ellenkezőjéről (Pannon rádió-Magyar Fómm, okt. 2.). Amíg a Fidesz három évvel ezelőtti vezetése látszólag konzervatív-keresztény, néppárti jelleget, vonásokat öltött, valójában a tekintélyes szavú Molnár Tamás szerint csak annyi történt, hogy „liberális honfoglalás zajlik Magyarországon”, s ebben a liberális honfoglalásban nemcsak az MSZPSZDSZ, hanem a Fidesz törekvése, akarata is benne van. „A parlamenti pártok holdudvara”, ez a gazdasági lobbi „ma már teljesen szétlopta magát” - folytatja Molnár Tamás. Ugyanazok a folyamatok ismétlődnek meg, amelyek annak idején Csurka Istvánt és társaikat kiszorították az MDF-ből. Olyan emberek kezébe került jelentős hatalom, mint az MDF-ből annak idején túlzott liberalizmusa miatt kizárt Elek István, a Heti Válasz főszerkesztője, a „magyar függetlenséget sírgödörbe taszító” volt külügyminiszter, az USA parancsait készségesen teljesítő Martonyi János, Várhegyi Attila, a „tehetségtelen néptanító”, a radikális nemzeti oldalt gyűlölő Kolosi Tamás, a Tárki közvélemény-kutató intézet igazgatója. A háttérből - Molnár Tamás szerint - többek között Schmidt Mária mozgatja a szálakat, ő és a csapata „teljesen tévútra viszi Orbán Viktort”. Orbán Viktornak nem szabadna „Schmidt Máriával kéz a kézben” hajbókolni a díjátadáskor Kertész Imre előtt, „hosszan elbeszélgetnie” azzal az Esterházy Péterrel, aki az Antall-kormány időszakában a legdurvább módon sértegette a magyarságot. Mindenki számára az lenne az üdvös, ha végre megküzdene egymással a Fidesz liberális különítménye és a magyarság ügye mellett legalább valamennyire elkötelezett csapat, de erre az igazán áldást hozó ütközetre egyelőre semmi remény sincs.

Sajnos látjuk, hogy az 1956-os forradalmunk és szabadságharcunk gyönyörű és termékeny eszméit a rendszerváltozás hazugsága óta folyamatosan eltorzítják, megerőszakolják. Érdemes felidézni a Hősök terén október 23-án szintén beszédet mondott angol történész, David Irving szavait: „1956 igazi mozgatói az egyetemisták, a «pesti srácok» és a magyar munkások voltak... A magyar nép nem akart semmilyen kommunizmust, hanem minden hatalmi tömbtől független Magyarországot és többpártrendszert tűzött ki célul”.

Vajon mit mondhatunk ma, amikor amerikai nyomásra, a pártok szervilis asszisztálása mellett katonákat kell küldenünk egy megszálló hatalom részeként idegen országba, Irakba? Mit mondhatunk ma, amikor a parlamenti pártok lelkes asszisztálása mellett éppen a függetlenségünket, nemzeti érdekeinket súlyosan veszélyeztető mamut-szervezet készül elnyelni bennünket? Talán csak azt, hogy még vagyunk, élünk, és megpróbálunk minden erőnkkel küzdeni a vérgőzös konvent posztréme, a hazug Európai Unió erőszakpolitikája ellen. Magyarországért és a népek igazi Európájáért.

Gyakorta emlegetett és fájdalmas tény, hogy szavaink és lépteink értetlenül mennek el egymás mellett, nem találjuk meg a kapcsolatot, mert idegenként állunk egymással szemben, nem csupán a társadalom szélesebb, de a család szűkebb körén belül is. A szülők gyakori panasza, hogy nem értik meg gyermekeiket, és ez a vád a másik oldalról is elhangzik. Rossz természetünk nagy szégyene ez, de a „világé” is, amelyik még soha nem tette ilyen magányossá az embert, mint éppen napjainkban.

Bölcs belátással mindez talán még jóvátehető. Nagyobb a baj - ám még mindig nem végzetes -, mikor az ember még önmagával sincs beszélő viszonyban, mikor megrendül hite, elsorvad önbizalma, elcsökevényesedik önérzete, mikor odalesz testi-lelki kiegyensúlyozottsága, belső harmóniája hangzavarba fúl. Tagadhatatlan, valamennyien egyensúlyozó művészek vagyunk. Kedélyünk magasan rögzített vékonyka szálán haladunk át az életen, és amilyen sikerrel tesszük, olyanná lesz a sorsunk.

Ha ott van alattunk a biztonsági háló, a család, mely óvó és aggódó tekintetével figyel ránk, ha egyensúlyozó rudunk két végére rögzített nehezékként ott vannak neveltetésünk során megszerzettjó erkölcseink, már kevés az esélye, hogy elbukva összezúzzuk magunk.

Szomorú tény, de ma az ország minden tizedik lakosa nagyivó, minden ezer lakosra jut egy

(Folytatás az L oldalról)

1988 novemberében alakult meg a Szabad Demokraták Szövetsége, ahová talán a legnagyobb arányban léptek be a volt verőlegények, állampárti cenzorok és propagandisták, államvédelmi tisztek és titkosszolgálati ügyekben jártas besúgók, illetve azok családtagjai. Az már szintén a mai magyar közélet naivságának és hiszékenységének köszönhető, hogy ez a párt azóta is úgy tünteti fel magát, mint a Kádár-éra „demokratikus ellenzéke”, miközben folyamatosan szoros szövetségben áll a Kádár-korszak jogutód pártban maradt vezető politikusaival.

1990 novemberében hátrált meg az úgynevezett taxisblokád idején a csak néhány hónapja hivatalban lévő első szabadon választott kormány a szocialisták és szabaddemokraták által szervezett puccs követelései előtt, és a bolsevik árnyékhatalom ellenében a tényleges hatalmat már később sem tudta visszaszerezni.

Most 2003 novemberét is a bolsevik utódpártok hatalmi nyomásának a jegyében éljük át. A bolsevik gondolkodásmód alfája és ómegája a totális hatalom, minden hatalmi pozíció megszerzése és betöltése. Hiába szerzi meg egy bolsevik típusú párt a hatalmi pozíciók kilencven százalékát, nem ennek örül, hanem az izgatja, hogy a hatókörén kívüli tíz százalék mennyiben képes akadályozni, vagy csupán kritizálni a hatalmi lépéseit. Emiatt kísért még ma is az országban az elmúlt fél évszázad alatt teljhatalmat gyakorló párt politikája, emiatt érik naponta erős támadások azokat az intézményeket, amelyek élén még a korábbi polgári kormány alatt kinevezett vezetők állnak. Szinte minden héten interpellációt nyújtanak be a kormánypártok a legfőbb ügyésznek címezve, hogy később a választ - legyen az bármennyire tényszerű és megalapozott - kormányzási többségükből fakadóan leszavazhassák. A mostani, november eleji leszavazást követően is menetrendszerűen felerősödött az a propaganda, hogy ugyan miért nem mond már le a legfőbb ügyész, hiszen sorra úgymond „szakmailag elfogadhatatlan” válaszokat nyújt be az Országgyűlésnek. A hatalmi cél nyilvánvalóan az, hogy a legfőbb ügyész eltávolítását követően a posztkommunista nómenklatúra az igazságszolgáltatás leplébe öltözve számolhasson le politikai ellenfeleivel - mint ahogyan ezt sikerrel tette évtizedeken keresztül.

Az elmúlt időszak hatalmi piramisának a csúcspontján vitathatatlanul az állampárti időszakban kinevezett bankárok álltak. Ok loptak legtöbbet az általuk gazdátlanná tett közösségi vagyonból, ők módosították nyerészkedési érdekeiknek megfelelően a törvényeket, ők helyezték el bizalmasaikat az államapparátus döntő posztjain. Nem véletlenül bosszantja őket a tőlük függetlenül dolgozó pénzügyi ellenőrzés és felügyelet. Amikor milliárdos sikkasztásokat és részvénytársasági közgyűlések összehívásának szabálytalan körülményeit kezdte kivizsgálni az erre hivatott állami intézmény vezetője, egy hatalmas, kórházi ápolást is szükségessé tett veréssel igyekeztek elérni szándékainak megváltoztatását. Azóta sem haladt előre a nyomozás a súlyos testi sértés ügyében, viszont most novemberben nyújtják be az Országgyűlésnek azt a törvényt, amelynek keredrogfüggő, túl magas a kedélybetegek, az életet önként feladók száma. Azoké, akik alól kilopták a biztonsági hálót.

Vajon miért romlott meg ilyen mértékben a kapcsolatunk az élettel? Gyakorta hangoztatják, ennyi meg ennyi év lemaradásunk van Amerikával, a Nyugattal, azaz a fejlett világgal szemben, amelynek lakói jólétben tartott testtel, de meghasonlott lélekkel történelmük talán leghatalmasabb lelki krízisét élik át napjainkban. Vajon nem tudtuk volna, nem tudnánk testi-lelki egészségünk védelmében előnyünkre fordítani ezt a lemaradást, hogy ne váljunk visszafordíthatatlanul Moloch áldozataivá?

Az ember ma soha nem tapasztalt mértékben gyámoltalan és kiszolgáltatott. Ugyanakkor joggal tarthatunk - mi magunk, s az életünket befolyásoló politika is - önvizsgálatot: vajon helyese a viselkedéskultúránk, jól viszonyulunk-e a gyengékhez, az elesettekhez, a kiszolgáltatottakhoz, van-e bennünk kellő mértékű megértés, képesek vagyunk-e segíteni a rászorulón, telik-e tőlünk simogatásra és bátorító szóra?

E kérdéseknek természetesen el kell jutniuk a törvényalkotók füléhez is, s arra kell intsék őket, hogy a sok-sok hamis racionalitású törvény helyett - amelyek kijátszák a testet a lélek ellen - szívbéli törvényeket alkossanak.

Paizs Tibor

tében el lehetne mozdítani az eddig független hivatalvezetőt a pozíciójából. A sors iróniája, hogy azok a volt bankárok - most állami vezetők - teszik őt felelőssé a pénzintézeti visszaélések késedelmes feltárása miatt, akik a kérdéses időszakban ténylegesen irányították a sikkasztásba és pénzmosásba belekeveredett bankokat. Munkaköri leírásokat lobogtatnak, hogy ők nem felelősek a történtekért, túl magas pozícióban voltak a bankban ahhoz, hogy konkrét ügyekkel foglalkozzanak - de valahol csak megbicsaklik ez a logika, ha ennek jegyében egy bankon kívül álló felelőssége nagyobb, mint egy minden információval rendelkező belső vezetőé.

Ugyanez a logikai bukfenc tapasztalható a Magyar Rádió elnöknője elleni támadások során. Több posztkommunista napilapban és hetilapban terjesztették azokat a titkosszolgálati iratokat, amelyek szerint az elnöknő a kémelhárítás németországi osztályának dolgozott a Kádár-éra alatt. A közölt iratok egyikén sincs ott az állítólag beszervezett elnöknő kézjegye és nincs az irattárban semmilyen jelentése sem - ami azt jelenti, hogy koholtak a vádak. Amikor egy volt titkosszolgálati tiszt a jelzett osztályról határozottan és konkrét indokokra támaszkodva cáfolta a vádakat, másnap egy rendszám nélküli gépkocsi gyilkosságot kísérelt meg ellene. A rendőrség megtagadta a nyomozást a rendelkezésére álló kevés tényanyagra hivatkozva. Az irathamisítás rossz előkészítését jelzi, hogy szervezők még arra sem fordítottak gondot, hogy kiderítsék az elnöknő nyelvvizsgáit. A volt tiszt ugyanis egyértelműen kijelentette, hogy a kérdéses német osztályon megkövetelték a német nyelvvizsgát - ami még kommunista körülmények között is érthető követelmény -, amivel az elnöknő nem rendelkezik. A hatalmi mánia szemszögéből persze teljesen mindegy egy vád megalapozottsága, és erre hivatkozva most novemberben már ilyen-olyan csoportok és egyesületek követelték a Magyar Rádió elnökének a lemondását. A logikai bukfenc ott tapasztalható, hogy az ország miniszterelnökének van francia nyelvvizsgája, köztudottan dolgozott a Kádár-kori titkosszolgálatoknak - és őt ugyanezek a csoportok és egyesületek nem szólítják fel lemondásra, és nem támadják személyét „spionnak” és „besúgónak” minősítve ugyanezek a sajtótermékek.

Most novemberben bocsátanak el állásából több mint hétezer köztisztviselőt. A titkosszolgálati hivatalok B-listázási gyakorlata már közismertté vált. Maradnak a régi moszkovita vezetők, és lapátra kerültek a nyugati nyelveket beszélő, számítástechnikai és elektronikai ismeretekkel rendelkező fiatal diplomások. Ahogyan panaszkodott egy elbocsátott: most alapozzák meg azt, hogy soha ne legyen rendszerváltás Magyarországon.

Friss hír, hogy egy szabolcsi kisváros, Demecser időközi választási eredményeit a Legfelső Bíróság megsemmisítette a szocialisták választási visszaélései miatt. A polgármester mégis szocialista lesz, mert az ellenjelölt családját többször is kiirtással fenyegették meg éjszakai telefonálók, aki emiatt visszalépett. Demecseren megvalósult a szocialista álom - ami évtizedekig jellemezte helyi és országos választásainkat - az, hogy egyetlen szocialista jelölt közül választhat a lakosság. A demecseriek megérdemlik - de mi?

A nagy októberi novemberi kísértete