Nyugati Magyarság, 2003 (21. évfolyam, 1-12. szám)
2003-08-01 / 8-9. szám
8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident < ízóroá/u^tso/ss A tiszteletes megszólal 3. (Vetési László lelkész, a Romániai Magyar Szórvány tanács társelnöke.) A temesvári magyarság nagy tartalékát lényegében a munkahelyi kérdésekre keresett válaszok, a nagy székely és szilágysági betelepedések hozták. Nem véletlenül alakult ki életerős szilágysági magyar közösség az Arad környéki Angyalkúton, amely azelőtt svábromán falu volt. Több ilyen helység létezik arra felé. Amíg az a közösség a maga tartalékából él, addig nem lesz baj. Ámde a nagy, belső vándorlásoknak, tömeges mozgásoknak vége. A nagyipar felszámolódásával ismételt és újabb keletű magyar jellegű betelepedés már nincs a Bánságba. Se városon, se falun. Ezért vannak nagy nyelvi bajok Temesváron, ahol a frissítő telepes erők hiányában és a belterjességben rendkívül mélyre süllyedt a nyelvi önértékelés és az önbecsülés. A három nyelvű Bánság, a tolerancia jelképe mára már csak emlék maradt. Nagyon érdekes világ a Kőrösök mente, amelyre szintén a szigettelepülések jellemzők. Ezeket a községeket, falvakat viszont támogatni kell. A SebesKörös mentén nem mondhatunk le se Kőrösrévről, se Magyarkakucsról és Elesdről sem. A FeketeKörös menti Kőröstárkányt, Tenkét, Gyantát nehezen nevezhetnénk szórványnak, de Belényest már igen. Ezeknek a nagyközségeknek nagyon komoly tartásuk van. Nagy múltú és erőteljes karakterű magyar települések. A végére hagytam Szatmárt, az Avas felé vezető részt: Apát, Apahegyet, Kőszegremetét, Avasújvárost, Avasfelsőfalut. Ebben a régióban igen nagy a mozgás, hatalmas méretű áttelepülések vannak. Tíz év alatt Erdélyben tizenöt gyülekezetét alapítottunk népességmozgásból. Mi a helyzet a városokban? Az önértékelés és a nyelvi helyzet tekintetében ott észlelhetők a legnagyobb gondok. Különösen a legnagyobb városokban, Temesváron és Brassóban aggasztó a helyzet. De megjelentek a bajok Szatmáron és a kisebb városokban is. Régent, Dicsőszentmártont, Medgyest, Szebent, újabban Kolozsvárt és Marosvásárhelyt is elérte a széleken, a lakónegyedekben a nyelvi gond. Zilahot bizonyos nehézségeken átsegíti a szilágysági szívósság és kegyesség. Viszont annál súlyosabb a helyzet Nagybányán. Érthetetlen és nagyon szomorú eset Szatmáré és a határsávé. Az egész határ mente egy hatalmas talány. Ijesztően mélyre zuhant a magyarság önértékelése. Ép ésszel fel nem fogható, hogy tíztizenöt kilométerre a határtól, ahol magyar kultúrán nőtt fel még a románság is, hisz volt időszak, amikor a románok csak a magyar tévét nézték, tíz évvel ’89 után a román iskolákba beiratkozottak száma messze meghaladja az országos átlagot. Nem akárhol, hanem a hatvan, hetven, nyolcvan százalékos magyarságé településeken. Érmihályfalván, ahol négyszáz román lakik ötezer magyar mellett, a magyar gyerekek 23 százaléka román iskolába jár. A határsávban egyes rétegek etnikai magatartászavaraiban egyenesen tragikus a helyzet. A magyar lakosok egy rétegének körében kialakult egy félelmetes oktatási pszichózis. Vagy Debrecenbe, Békéscsabára, Túrterebesre küldik gyermekeiket iskolába, vagy otthon román iskolába adják. Az öngyilkos bálnák effektusa ez: kidobom magam a partra és várom, hogy megfulladjak. Hogy lehet az, hogy miközben az érmihályfalvi polgár átjár dolgozni Létavértesre, neki semmivel sem ér többet, sőt kevesebbet nyom a latba magyarsága mint mondjuk a mezőségi mezőbándinak, holott földrajzi elhelyezkedése jogán és alkalmán ott a nagy lehetőség, hogy abból a kultúrából éljen, amelyikbe beleszületett. A hallatlan méretű elvándorlást már nem is említem. Persze érezni e mögött a politikai nyomottságot, a sorozatos kudarcélményt. Ez a kérdés nagyon komolyan merül fel, mert nyelvi hovatartozásunk sikerélményeit meg kell élnünk ahhoz, hogy meg tudjuk őrizni azt, ami a mienk. Ezek a fiaskók rendre lecsapódnak ebben a keskeny nyelvi sávban is. De miért nincs e régiónak elegendő nyelvietnikai sikerélménye? Mit mulasztottunk el és miben reménykedhetünk? Ismerjük el: nem tettünk meg mindent, amit megtehettünk volna ezekért a közösségekért. Ezért felelősek vagyunk mi is, az érdekvédelmi szervezetek, az egyházak, és felelős a mindenkori magyar kormány is. Igaz, oly sok tragédia érte a századok során a Kárpátmedencei magyarságot, hogy a döntéshozóknak nemigen volt idejük fellélegezni és azt mondani, no, most már végre ezzel a kérdéssel is foglalkozom. A második világégéstől erre felé megfelelő szinten nem is lehetett meg hozzá a politikai akarat. Viszont tizenkét év óta miért hiányzik? Nem jutott rá se pénz , se idő? Átütő erejű segítségnyújtó tervet az utolsó tizenkét év alatt egyetlen magyar kormány sem dolgozott ki. Kolduspénzen, látványtervezés szinten, ünnepterápiával nem lehet kisebbséget menteni. Hiába vannak a nagy rendezvények, a csángóruhás kivonulások, az összeborulások, a megható összmagyar zokogások, mert itt immár létkérdés, hogy indule reggel az iskolabusz vagy nem indul; a tanítónő fölveszie a fizetését vagy nem veszi föl; ki tude szállni a művelődési együttes vagy nem tud kiszállni; és a lelkész ugyan mivel látogassa meg sokszor tízhúsz kilométerrel odább lakó híveit? Ezeket a kérdéseket késedelem nélkül meg kell oldani. Néhány tízezer gyermeket azért veszítettünk el nyelvileg tizenkét év alatt, mert ingáztatásukhoz hiányzott az iskolabusz, nem volt bentlakás, ahova elszállásoljuk őket, de ha volt is bentlakás, nem volt mi bői fizessük a költségeket. Ha 1990ben a magyar kormány azt mondta volna, itt van ötven darab iskolabusz, ma 2025.000 magyar gyermekkel több lenne a Bánságtól ÉszakErdélyig, Olthévíztől Besztercéig. A szórványstratégia orvoslásának szerves részét kell hogy képezze az a tény, hogy legyen minden településen magyar iskola, lelkész, tanító vagy valamilyen magyarul oktató értelmiségi és szociális védőháló. Erdélyben ma az egyik legnagyobb baj gazdasági természetű, nevezetesen az, hogy a magyar ifjúságnak nincsenek meg az élet, a munka és a megélhetési feltételei az itthon maradáshoz. Ez nemcsak a szórványra értendő, hanem általánosan érvényes a magyarok által lakott településeken. A munkahelyteremtésben a Székelyföldön is nagy bajok vannak. Örvendetes, hogy tömbvidékeken sok a jól menő magyar vállalkozó, sőt kezd kialakulni a szó nemes értelmében vett új magyar nábob réteg. Viszont messze nem elegendő a munkahelyteremtés a fiatalok számára, itthonmaradásuk, intthontartásuk érdekében. Az erdélyi fiatalság élete kezd Magyarország, Spanyolország, Kanada központú lenni. Lövétéről, a mezőségi Magyardécséről hetente indul és érkezik autóbusz Budapestre, amely semmi mást nem szállít, csak huszonöt év alatti munkát kereső fiatalokat és a hozzátartozóikat. Ez önmagáért beszél. Jelzi, hogy abban a térségben valami sürgősen megoldásra vár. Addig, amíg a magyarországinál alacsonyabb, de mégiscsak emberi szinten nem orvosolják ezt a bajt, nincs mit várni arra, hogy az ijesztő méretű kitelepedés leálljon. De ne hallgassuk el az eredményeket, a sikereket, a lelkes közösségszervezőket sem. Azokat a kiemelkedő személyeket, akik szinte az életüket áldozzák fel a közszolgálat oltárán. Erdélyben kéttucat olyan magyar gyermekeknek otthont nyújtó állami, egyházi vagy magán bentlakás működik, amelyek összegyűjtik az anyanyelven tanuló ifjúságot. Tele vagyunk találkozókkal, ünnepekkel, falu és településnapokkal. Népünkben ez is tartja a reményt. De ez, sajnos, nem elég. Bármilyen szerények is a lehetőségeink, megfelelő szintre kell emelni a bentlakásos elemi és középiskolákat. Vigyázni kell az árvákra is. Mert kevesen, egyre kevesebben vagyunk. Egyrészt nem születnek meg a várvavárt magyar gyermekek, másrészt azok a gyerekek, akik megszületnek, vagy beolvadnak, vagy család nélkül az utcákon, illetve román árvaházakban vesznek el. Ne szépítsük a helyzetet: ma Erdély román gyermekotthonaiban és állami bentlakásaiban vesznek el azok a magyar gyermekek, akiket magyarul kellene oktatni. Régóta tudjuk, hogy tervszerű templom és kolostorkolonizáció folyik kiszemelt magyar területeken az ortodox egyház és a politikai hatalom teljes egyetértésével. Székelykálon a prefektus állami kezelésben levő telket utalt ki ortodox kolostor építésére színmagyar katolikus településen. A sá« C/u)/i(/(hSZC'/?i/c Kárpátalját csak felületesen ismertem meg 1944-ben, amikor katonaként a Tisza völgyében utazva álmélkodtam az előttem kitáruló természet szépségeiben: a fenyvesekkel és tölgyesekkel borított hegyekben, a gyorsfolyású vizekben, az útvonalunkat keresztező falvakban és városokban. A látványosságok maradandó benyomást keltettek bennem. Valahányszor Kárpátalja nevét hallom kiejteni emlékezetemben, megjelennek Beregszász, Nagyszőlős, Huszt, Rahó rendezett, akácokkal kisért utcái, az erdőségekkel borított tájak és annak a tudata, hogy egy ősi magyar földön járok, amely csak nemrégiben szabadult meg a csehek megszállásától. A történelmi Magyarország ezen észak-keleú vidéke minden külön megnevezés nélkül volt hazánk része nyolcszáz esztendeig. 1800 végén kezdett kialakulni az ott lakó rutén népcsoport nemzetté válása, aminek következtében a Felvidék e keleti részét Ruténföldnek, vagy Kárpátaljának nevezték el. A Keleti Beszkidek és a Máramarosi havasok hágói, völgyei fontos szerepet játszottak a magyar történelemben. Árpád fejedelem főserege a Vereckei-hágón kelt át és kezdte meg a honfoglalást 895- ben. Hunok, avarok jártak előttük, kunok, besenyők, majd a tatárok követték őket. Zsigmond király a podoliából menekülő ruténeknek menedéket adott ezen a területen 365-ben, akik azután hűségükkel fizettek a magyar nemzetnek, amellyel sorsközösséget vállaltak. PélKárpátalját képviselték Horváth Lajos: Kárpátalja képviselete a magyar országgyűlésben 1938-1945 dául ü. Rákóczi Ferenc szabadságharca idején (1703-1711) a rutén férfiak nagy számban csatlakoztak a kuruc seregekhez. A XVIII. században a Kárpátokon túli rutének megkezdték a sűrű beszivárgást az akkor még lakatlan, vagy gyéren lakott kárpátaljai hegyvidékre, sőt a völgyekbe és az Alföld peremére is lehúzódtak. Az akkoriban megindult pánszlávizmus hatása ellenére a mtének nagy többsége azonban nem fordult a magyarok ellen. Az ezeréves Magyarország Trianonban való feldarabolásakor Kárpátalja Csehszlovákia részévé vált. A csehek önkormányzatot ígértek a ruténoknak, de az ígéretüket nem tartották be. Kárpátalja déli és sűrűn magyarlakta része 1938 novemberében, az északi rész 1939 márciusában visszatért az anyaországhoz. A magyarok szándéka volt, hogy a ruténoknak önkormányzatot adnak, de ennek megvalósulását a második világháború és annak végső fordulatai megakadályozták. 1944 őszén Kárpátalja szovjetorosz megszállás alá került. Benes, az újra feltámadt Csehszlovákia elnöke, Kárpátalját a Szovjetuniónak ajándékozta, amelynek örököse 1991-től Ukrajna lett. Az eredetileg őslitván ruténokból „ukránok” lettek, az itt élő magyarság pedig másodrangú, elnyomott kisebbség, akinek szenvedése 1920-tól napjainkig tart. Kárpátalja közelmúlt történetéről nemrégiben egy alapos tanulmány jelent meg Magyarországon, amelyet Horváth Lajos történész, a magyar parlament nyugalmazott főlevéltárosa, a gödöllői Szent István egyetem tanára írt és jelentetett meg. A könyv címe: Kárpátalja képviselet a a magyar országgyűlésben 1938- 1945. Horváth Lajos a témát jól ismeri, mert alapos kutatást végzett, munkáját dokumentálta, személyesen bejárta a vidéket és még élő tanúkat hallgatott meg, valamint az akkori magyar országgyűlésben Kárpátalját képviselő személyek életútját, parlamenti tevékenységét, felszólalásaikat is tanulmányozza. Munkájának eredménye ez a kis könyv; megvilágítja azokat a vonatkozásokat, eseményeket, amelyek Kárpátalja sorsát irányították. A háború utáni és a mai magyar köztudat előtt ismeretlen részleteket tár fel a magyar törvényhozás életéből. Ezek között legérdekesebb gróf Teleki Pál miniszterelnök ruszin autonómia tervezete, amelyet törvényjavaslat formájában már 1939 tavaszán, majd részletesebben 1940. július 23-án az országgyűlés elé terjesztett. Sajnos a javaslat az országgyűlésben feldúlást váltott ki, különösen a jobb- és a szélsőbaloldali képviselők ellenezték megtárgyalását. Ez az ellenállás, majd Teleki Pál tragikus halála 1941 húsvétkor meghiúsították a ruténoknak a kormányzó által is megígért önkormányzat megvalósulását. A parlamenti ellenzék nem ismerte fel, hogy Teleki Pál törvénytervezete azon a kétségbe nem vonható történeti tényeken nyugodott, hogy a rutén nép és nyelv önálló fejlődés következtében jött létre és ilyen minőségben ismerendő el. A rutén törekvések tehát nem valamelyik szomszéd állam rejtett aspirációját szolgálták. Teleki Pál bölcs és igazságos ember lévén nemzetiségi politikáját „szentistváninak” nevezte. Saját szavai szerint a magyar kormány igazságos, méltányos, emberies nemzetiségi politikát akar követni, amely európai, felvilágosult, modem és magyar egyszerre. E politika eredményessége micsoda nagyszerű példa lett volna az akkori és a mai Középeurópában. A könyvben megismerjük a magyarbarát Bródy Andrásnak - az 1939-ben rövid ideig megalakult rutén kormány miniszterelnökének - életútját, amely 1946-ban mártíromsággal végződött. Hasonlóan Demkó Mihály, a ruszin tartománygyűlés volt tagja a cseh uralom alatt, majd Kárpátalja miniszteri tanácsosa, mártíromsággal végezte. Egan Ede, akit „a mtén nép apostolának” neveztek, ugyancsak mártírhalált halt. Fenczik István g. kát. teológus tanárt, politikust, újságírót, akinek a csehek idejében 460 sajtópere volt, akit 1945-ben Ungváron halálra ítéltek. Ilniczky Sándor g. kát kanonok, a magyar országgyűlés felsőházának tajga, Kárpátalja kormányzói főtanácsadója, aki a gulágban halt meg. Kricsfalussy-Hrabár Endre volt csendőralezredes, a Kárpátaljai Mezőgazdasági Kamara elnöke, felsőházi tag, akit 1946-ban Ungváron halálra ítéltek. 2003. augusztus-szeptember romberki határban ugyan kinek épül négy magyar falu között ortodox kolostor? És Torockó határában egy férfi és egy női kolostor? A legnagyobb átejtés a székelyudvarhelyi csereháti eset volt. Nagyon átgondoltan, térkép után történik az építkezés. Ezeknek az épületeknek és a benne lakó állami fizetést élvező „alkalmazottaknak" vajmi kevés közük van a szerzetesi élet tartalmához és üzenetéhez: a politikai és hatalmi erőfitogtatás eszközei ők, egyértelmű politikai üzenettel. Hogy beszivárognake nyomukban román elemek, nem tudom. Azt viszont igen, hogy ez a vallási pszichológiai terror egyik formája és eszköze. Gondoljuk meg, hogy éli meg szigetlétét az a torockói magyar ember úgy, ha az ablakból kinézve ortodox kolostorba ütközik a tekintete. Ha úgy megy ki a faluból, hogy naponta szembesül azzal, amit egy idegen középület szüntelen reprezentál az ő szigetlétében, magyarságában. Ez a sokkhatás fokozatosan gyöngíti önértékelését, aláássa hovatartozásának értékét, naprólnapra visszaszorul a saját területén, ha kényszerűen együtt él a „másik" fölényével. Mint szú a reves fát, úgy apasztja, sorvasztja szüntelen az erózió anyanyelvűnket, amit lassan a teljes elláposodás veszélye fenyeget. Még itt, Kolozsvárt is. Szomorú látni, naponta tapasztalni százados értékeink pusztulását, az asszimilációt, a népesség apadását és az elvándorlást. Tudomásul kell venni, hogy vannak megállíthatatlan folyamatok. Aminthogy olyanok is, amelyeknek tőlünk függ a végkifejlete. De a mi feladatunk nem a siránkozás, még kevésbé a sírásás, hanem a lehetséges kiutak megkeresése és a remény szolgálata. Ebben segítenek a szórványvidéken élő nagyszerű emberek, földművesek és orvosok, tanárok és mesteremberek, akikkel a napi, heti találkozások újabb napokra, hetekre töltenek fel mindannyiunkat. Ha ők hisznek a hely, szülőföldjük, térségük valamilyenfajta jövőjében, vagy akár egy nagy történelmi csodában, akkor mi hogyan lehetnénk pesszimisták? Aki vidéken közügyekben fáradozik, annak nincs ideje pesszimistának lenni. Vár a munka. Ha pontosan tudjuk, mit akarunk, ha összefogunk, ha okosan és tudatosan tesszük a dolgunkat, ügyünk nem lesz veszve. Ha viszont a felbukkanó lehetőségeket vagy a felkínálkozó történelmi alkalmakat veszni hagyjuk, menthetetlenek leszünk. (a. k.) Marina Gyula g. kát teológus, 1939-ben Kárpátalja első magyar kormánybizotsa volt, de siekrült elmenekülnie. Az USA- ba emigrált és ott halt meg. Azon kevesek közé tartozott, akit az oroszok bosszúja nem ért utol. Ezt a szomorú névsort tovább folytathatnánk, de ennek a könyvismertetésnek nem az a célja, hogy mindent elmondjon, ami ebben a gondosan szerkesztett munkában megtalálható. A könyv egy fontos megállapítása, hogy párhuzamot von a trianoni béke kegyetlenségeivel megbüntetett magyar és mtén nemzet sorsával, mert a diktátum mindkettőt sújtotta. A magyarok, a mtének Trianon áldozatai lettek. Ám a ruténok nemzettéválásának menetében az 1938-44 közötti csekély idő, amikor Kárpátalja visszatért Magyarországhoz, a legtöbb előrelépést eredményezte a ruszin nép számára. Bebizonyosodott, hogy önrendelkezésük kifejlődésének ellenfelei nem a magyarok, hanem szláv unokatestvéreik: a csehek, a szlovákok, az oroszok és az ukránok voltak. Az érdekes képekkel és térképekkel ellátott kisformátumú könyv csak alig félezer példányban került kinyomtatásra Magyarországon. Ezek már mind elfogytak, csupán néhány példány maradt e sorok írójának birtokában Kanadában. Érdeklődni lehet a 403 274-5793 telefonszámon. A könyv esetleges újranyomtatása pár százezer forint összegyűjtésének a kérdése. Rada Tibor
