Nyugati Magyarság, 2003 (21. évfolyam, 1-12. szám)
2003-06-01 / 6-7. szám
6. oldal FEJÉR GYÖRGY JÁNOS 1953-ban Nagy Imre kinyittatta ugyan az intemálótáborok kapuit és közkegyelemben részesített több mint 15 ezer embert, de rehabilitálásra, kárpótlásra csak a 474 munkásmozgalmi elítélt esetében került sor. Az 1956-os forradalomért és szabadságharcért a Kádár-rendszer példátlanul brutális bosszút állt. Bevezette a rögtönbíráskodást, a statáriumot. A halálbüntetés kiszabhatóságának korhatárát 16 évre szállították le. Vágó Tibor e törvény alapján ítélte halálra Mansfeld Pétert.” Vágó Tibor kommunista bíró. Vajon milyen „pártállású” az a bíró, aki, ma bűnösnek mondja Tóth Ilona Gizellát azért, mert a bíróság előtt beismerte bűnösségét? S az a „közíró”, aki ma Tóth Ilona Gizella bűnösségét bizonygatja? Meg az a „független” napilap, amelyik közli ezt a cikket? Költői kérdések. A 108. helyiségben a díszlet bírósági tárgyalóterem. Két falat, a padlót és a padokat ítéletekkel tapétázták - egynapi olvasmány. A harmadik falon kellék-irattartók mennyezetig, jelezvén: terólad is van ám anyag! Mondom: terólad is van ám anyag... „Tapétaajtó” mögött telefon, jelkép: a kommunista isten forró dróton dörgöttvillámlott, ha a bíróságot alakító kommunista terroristák nem az előírt szöveget mondták vagy belesültek szerepükbe. A negyedik fal teljes egészében a gyilkos kommunista ügyészek és bírák tablója lenne. Nevek csak-csak, de fénykép alig. Ki védi nemzetünk gyilkosainak öregkorát, „földalatti” békéjét? Ki vigyázza, hogy arcuk, nevük „mindörökké” ismeretlen maradjon a magyar nemzet előtt? Ezek nem költői kérdések, felelek reájuk: az a két és fél millió magyarországi választópolgár, aki 2002-ben is reájuk szavazott. A bírói emelvény fölött „vetítővászon”. Kommunista propagandafilm pereg újra meg újra a Nagy Imre és köre ellen 1958 júniusában zajló perről. A filmet akkor nem mutatták be. A filmnek azt kellene bizonyítania, hogy Nagy Imre a kommunizmus árulója, de a filmből az derül ki, hogy Nagy Imre haláláig kommunista maradt. Hogy mivé lett halála után - arról nem ő tehet. DOMONKOS LÁSZLÓ Akár még igazi szenzáció is lehetne. Mármint annak kiderítése és közhírré tétele, hogy az úgynevezett rendszerváltás főszereplőinek úgy legalább a nyolcvan százaléka megfelelő helyekről küldött, magyarán beszervezett ember, ilyen-olyan ügynök, szabadkőműves és hasonló, beleértve a ma is aktív közéleti emberek elsöprő többségét. És így hát persze az egész, közreműködésükkel és bábáskodásukkal végrehajtott változás- és változtatás-sorozat sem volt egyéb, mint roppant ügyes, óriási átverés-show, ami természetesen a magyarság igazi érdekeit még minimálisan sem igen vette figyelembe. Mondom, mindez akár hatalmas, robbanásszerű szenzáció, döbbenetes súlyú és erejű, elsöprő hatású bejelentés, leleplezés is lehetne. De nem az. így - semmiképpen. Ráadásul - gyanakodjunk már végre mi is egy kicsit - mintha egészen másról lenne szó. És egészen más lenne az igazi cél. Induljunk ki az állításokból. Tehát a legújabbkori magyar közéletet, a politikát alakító figurák mindkét oldalon, tehát az úgynevzett liberálbolsevik és nemzeti térfélen (jobban szeretem Fekete Gyula bátyánk meghatározását: az élet és a pusztulás pártját) állók egyaránt ilyen-olyan ügynökök, kisebb-nagyobb politikai maffiózók, megbízatásokat végrehajtó, a minimális erkölcsi követelmények szerint is messzemenően elítélendő alakok. Ami pedig révükön történt és történik ma is - ocsmány, aljas színjáték, grandiózus commedia deli arte, szélhámia a köbön, permanens csalás-sorozat, semmi más. Tételezzük fel, hogy mindez igaz. Mi pedig ezek szerint csupán szánalmasan naiv epizodistái vagyunk a Nagy Játéknak. Legalábbis Lakatos Idegenvezetés XI.- Terror Háza Múzeum -Mihala Tibor holtában is tiszteli Nagy Imrét. Az intemálótáborban már a halálra készült, a lágerélet már testelelke utolsó morzsáit fogyasztotta, mikor Nagy Imre kinyittatta a kaput. Minden egyes Mihala Tibor sorsa legyen ott a Terror Háza Múzeumban - és minden egyes sors a maga teljességében legyen ott. A filmet mindenkinek látnia kellene. Többször is. Azért is, hogy megértse: miért nem mutatják be azokat a fönnmaradt dokumentumfilmeket sem, amelyekről a „közvéleménynek” tudomása van. S hogy legalább Vásárhelyi Miklóst, Kopácsi Sándort, Maiétert, Tildyt, Harasztit megismerje. Pongrátz Gergely - aki, túl a hetvenen és több szívműtéten, folyamatosan és eredményesen teszi a dolgát - ha szól, „pontosan, szépen” szól. Ő az egyike azon keveseknek, akikkel lehet azonosulni, akikhez jó tartozni. Néhány éve Vitézy László német riportfilmjében faggatták őt az akkor még élő Vásárhelyi és Kopácsi bíróság előtti magatartásáról, ott elhangzott vallomásaikról. Bennem így maradt meg az, amit Pongrátz Gergely mondott:- Nem az a szégyen, amit halálos veszélyben, a bitó árnyékában tettek és mondtak. Az életért sok mindenre képes az ember, ki tudja, hogyan viselkedtem volna én abban a helyzetben. Nem az a szégyen, amit a Nagy Imreper filmjében láttunk-hallottunk; az a szégyen, hogy ezek az emberek, akik úgy viselkedtek, ahogyan láttuk, azt mondták, amit hallottunk, ezek az emberek ma azt állítják, hogy ők csinálták a forradalmat.” „1945-1956 között 338 polgári, 147 katonai, összesen 485 személyt végeztek ki. 1945 és 1956 között politikai bűncselekmények miatt elítéltek 71.138 személyt, ebből úgynevezett háborús bűnös 29.997 fő. Közellátás érdekei ellen vétők elítélései 1948 és 1956 között 193.826 fő. Internáltak száma kb. 55.000 fő. 1950-1953 között 1.500.000 ember ellen folytattak eljárást Magyaroszágon. Ebből 650.000 bírósági eljárás, 850.000 kihágási eljárás. Magyarország felnőtt lakossága 4.500.000 fő. Hatósági büntetést 12 éves életkor alatt is ki lehetett szabni.” Ez olvasható a Múzeum 108., az Igazságszolgáltatás termének fémtábláján. I. emelet 109. Propaganda Kicsiny szoba. Szoba-konyhás lakásé? A képernyőn híradók, filmrészletek az „ötvenes évekből”; korabeli fényképekkel, falragaszokkal tapétázott falak. A kommunisták mi mindent bedobtak az ügy érdekében! Csak a törülközőt nem dobták be. Ki kell ütnünk őket. Pontozással nem győzhetünk. I. emelet 110. Mindennapi élet Itt sincsen ismertető. Leülhetünk, kedves Olvasó, nézelődhetünk, mélázhatunk, emlékezhetünk. Minden kép, falragasz, minden apróság, a rádióműsor, a telefonon hallgatható beszédek, rigmusok (oroszul: csasztuskák) mindmind az „ötvenes éveket” idézik. A „díszlet” ismét „tökéletes”. Nekünk, akik akkor voltunk fiatalok, ismerős és - nem szégyen s bevallható - otthonos, kedves is. A tragédia - bennünk van. A mai fiatal nem érti, hogyan élhettünk mi - így. Rohan ácsorogni, csápolni, internetezni, lóg a lógóján, küldi az sms-t, bulit szimatol és palackot sétáltat. Szeretne sok pénzt keresni, mert pénzt mindig keveset keres, de keresni már semmit sem keres: kínálati piac van, állandóan változó és mindig ugyanaz, kívánatos, kimerítő és kimeríthetetlen. Csupa hasznosat tanul: mire vizsgázik belőle, mind elavul - hogy ő szakadatlan újat tanulhasson, folyamatosan újulhasson az állandóan újuló világgal, hogy ő mindig korszerű lehessen, sose maradjon el kortársaitól, hogy életének minden egyes pillanatában az akkor legújabb, legjobb géppel is képes legyen kiszámíttatni, mennyi ötször öt. Magyarul már nem tanul, nem olvas, nem ír, magyarul már beszélni sem tud, hiszi, hogy az angol az anyanyelve lehet. Nézi és hallhatja a tévét, a semmit, a rosszat, és globálissal tömik a gyorsetetőben is. Előbb van autója, mint munkahelye, s ha alkalmazzák, leginkább csak feketén dolgozhat vagy idegennek - avagy idegennek alkalmazzák. Már a bűnözés is kényszervállalkozás, már milliós a fiatal bűnözők társadalma, s mint minden létezett és létező társadalomban, ebben is csak a felső tízezer él, jól”. A mai fiatal zenének véli a gépi hangzavart, költeménynek az abban fuldokló üvöltözést - és világítótoronynak a tömegbulit pásztázó fényszórót. Festője vízen járó halak lábnyomát mázolja szitává lőtt mezítlábasok talpára, szobrásza fölfújt gumióvszerre illeszt műanyag töviskoszorút. Annyi hollyboodiban ürült, hogy már ingyen sem ül be máshová. Házalótól vásárol magának Istent, az ügynök adja részletre is; számára a reklámszöveg az Úr szava. „Joga van” ahhoz, hogy naponként mindenféle Üvöltő Budapest Bulin vakítsák és süketítsék, s hogy a szabadságról süketeljen vakon, mikor kifogja őt a világháló. „Joga van” ahhoz, hogy a tíz perce sült húst, a félórás szeretőt, a tegnapi kenyeret, a múlt heti barátot, a hónapos magzatot, a negyedéves ruhát, a tavalyi bútort, a kétéves kocsit, az évtizedes tapasztalatot, az évszázados fát, az évezredes hazát, a tízezer éves műveltséget, az öröktől való ősöket mind kidobja - s hogy mindezekből egyfolytában újat vegyen, mert az más, mert más is ezt teszi, mert nem tehet mást, mert ez a más haszna. „Joga van” ahhoz is, hogy Kender Komáddal ölelkezzék, akár a színpad egykor szentelt deszkáin is, s „joga van” ahhoz is, hogy a legújabb legjobb órával a karján, bunkofonon kérdje mellette battyogó barátjától: hány óra van? ... amit mondtam fájdalom volt, Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma, Oly fényes elmék a sár fiait A sűlyedéstől meg nem mentheték! (Vörösmarty Mihály: Gondolatoka könyvtárban) A hitetlenek országa felé Pálnak, a Magyar Rádió Vasárnapi Újság című, legendás műsora két ízben is felelős szerkesztőjének magánkiadásban megjelent könyve, a „Rendszerváltó" miniszterelnökök pórázon sok egyéb mellett ezt is sugallja. Nevén nevezve mindent és mindenkit. Hogy Antall Józsefet „balról küldték”, hogy Makovecz Imre és Szörényi Levente éppúgy szabadkőműves, mint Dávid Ibolya és Áder János, vagy éppen - a teljesség kedvéért - Demszky Gábor, Pető Iván, Hóm Gyula és - ki ne hagyjam valamiképpen! - Torgyán József is. (Akinek ország- és pártrontó ámokfutása csúcsán gaz ügynöki szabadkőműves és egyéb múltja mégsem akadályozta meg Laktos Pált abban, hogy ne a Független Kisgazdapárt képviselőjelöltje legyen. Igaz, korábban a MIEP-é is volt - node hogy Csurka István sem ússza meg szárazon, azt sejthetjük.) A holtak közül ugyanebbe a - Lakatos által ritka ízléstelenséggel futballcsapatnak titulált - társaságba tartozik a könyv szerint Bibó István és Illyés Gyula éppúgy, mint Vásárhelyi Miklós vagy, mint említettük, maga Antall József is. A kötet egyébként beszélgetés-sorozatból áll, amelyet Lakatos Pál folytat Körösi Imrével, az MDF egykori országgyűlési képviselőjével, aki jelenleg az Agrár Munkaadók Szövetségének elnöke. És mellékesen több könyvet önállóan is publikált már. (Pl.: A lóvá tett ország, Narancsszüret a magyar ugaron. Hogy például ez utóbbi cím a kötete megjelenésekor, 2001-ben vajon mi és kik ellen sugalmazott hangulatot, indulatokat, gondolom nem kell kimondani.) Egyébként Lakatos Pál egyik korábbi, Az ellopott rendszerváltás című könyvében is közösen lépnek fel, közös munkájuk a kötet. Érdemes lenne leltárszerűen, közvetlen statisztikai módszerrel számba venni, a mai magyar közélet szereplőit ugyan kiről esik akár egy-két jó szó is ezen a bő 200 oldalon. Azon túl, hogy a garázda ügynök-múlt éppúgy kiderül Győri Béláról, a MIÉP szóvivőjéről, mellékesen Lakatos egyik és alighanem legnevesebb elődjéről a Vasárnapi Újságnál, mint Bayer Zsoltról vagy Lovas Istvánról, hogy Kondor Katalint, a Magyar Rádió elnök-asszonyát vagy pláne Csurka Istvánt ne is emlegessük - elismerő, méltató, a magyarság és a haza érdekében valaha is valami jót tevő, megbecsülésre méltó név nem is akad. Azazhogy, bocsánat, dehogynem. Kettő is. Körösi Imréé és Lakatos Pálé. „Ha ismer valakit a közvélemény, aki annyi ütközést vállalt, mint mi ketten, ön és én, akkor annak az embernek nagyon szívesen a szemébe nézek.” (i.m., 204.O.) Nézzünk hát akkor egymás szemébe, jó mélyen! Lássuk csak, mi mindent is sugall ez a könyv, mindaz ami benne olvasható. Mindaz, amelynek hallatlan izgalma miatt ma Magyarországon becsületes, nemzeti szellemű körök, emberek ezrei keresik, olvassák, meg- és kitárgyalják. Mit ád, mi a végkicsengése, tanulsága, mit üzen? A teljes és totális reménytelenséget. A teljes és totális kiábrándulást. A teljes és totális közönyt, mint az előbbiek logikus következményét. Azt, hogy „hát akkor ugyan minek”, hiszen íme, ez van, ezek mind... És így tovább. Egész útjelző sor kijelölve - a hitetlenek országa felé. A nihil, a totális eszménytelenség, a teljes önfeladás országa felé. Ügyes. Legprofesszionistább hazaárulóink, nemzetrontóink, kiirthatatlan idegenszívűink sem csinálnák jobban. Az olvasottak alapján nagyjából azt kellene tennünk, hogy gyermekeinket önként és dalolva elküldjük minimum bérgyilkosnak vagy legalábbis kendermagos drogosnak, mi pedig legalábbis sürgősen lehúzzuk magunkat az illemhelyen, de az sem rossz, ha előtte esetleg harakirit követünk el vagy megkorbácsoljuk magunkat, szimultán. Vagy netán éppen ez lenne a cél? Higgyük el, felebarátaim: igazából nem az az érdekes, hogy Antall József vagy Elek István, Makovecz Imre vagy Surján László, netán Nemeskürty István vagy Kerényi Imre szabadkőmves és ekképpen „leírandó”-e. Nem. A lényeg: minden és mindenki az. (Lenne.) A teljes és totális bemocskolás, a teljes és totális befeketítés, a teljes és totális kiábrándítás. A hit, a reménykedés, a szeretet - embervoltunk egyedül maradandó értékeinek megsemmisítése. Ha akár csak egykét eddig becsült, elismert nevet említenének a szerzők, akár kontrasztként ellenpontként is, netán csak amolyan „bezzeg” gyanánt... node a cél egészen más. Kerüljön csak minél több, a nemzeti oldalon oly sokra tartott ember neve egy kalap alá Demszkyék-Petőék- Homék bandájának tagjaival. (Kényesebb gyomrúak itt akár abba is hagyhatják e fejtegetés olvasását. Higgyék el, nekem is nehezemre esik folytatni.) Az igazán érdekes az lenne, ha az derülne, derülhetne ki, hogy Antall Jó2003. június-július I. emelet 111. Kincstár „Az ipar ideológia. A gyárak pedig ennek termelői. Ez ugyan áruhiányt okozott, szóból és munkadalból a túltermelés viszont számottevő volt” - olvashatjuk a falon bizonyos Todorov (van-e, ki a nevet nem ismeri) bölcselkedését. Bármit jelentsen is e szöveg: a terem „a magyar ezüst”, a magyar alumínium emlékhelye. Középen bauxithalom, körben a magyar alumíniumipar termékei. Ismertetőt itt sem találtam, de a látogató a saját szemével, az Olvasó az én szememmel láthatja: volt magyar bauxitbányászat, volt magyar timföldgyártás, volt magyar alumíniumkohászat, volt magyar alumíniumföldolgozó ipar. Termékeiket szerte a világon haszonnal lehetett értékesíteni. Nagy haszonnal. A nagy haszonból akkor maradt nekünk valamennyi, amikor a nemzetközi kommunisták és mások végrehajtották rajtunk az alábbi korszerűsítést: A magyar bauxitot vasúton a Szovjetunióba szállítottuk, ahol timföldet gyártottak, majd alumíniumot öntöttek belőle. A szovjet gyártmányú bugákat megvásároltuk, vasúton Inotára szállítottuk, ott beolvasztottuk, tisztítottuk és újraöntöttük az alumíniumot, immár inotai jelzéssel - mert csak így volt használható és csak így vették meg. A kommunista és más mindenttudósok pedig magyarázták és bizonyították: azért, mert a timföldgyártás és az alumíniumkohászat nagyon villamosenergia-igényes, és a Szovjetunióban sokkal olcsóbb a villamosenergia, mint nálunk (lásd: GULÁG), a szovjet népgazdaság elvtársi segítséget nyújt a magyar népgazdaságnak; továbbá a fönt vázolt folyamat sokkal, de sokkal olcsóbb, mint összekapcsolni a két villamosenergia-hálózatot, különös tekintettel arra, hogy a két vasúti hálózat a különböző nyomtáv miatt összekapcsolhatatlan, ezért Záhonyban, illetve Csapon mindent át kell rakodni, odafelé is, visszafele is, továbbá különös tekintettel arra, hogy a két villamosenergiahálózat már össze volt kapcsolva. Ma is virágzik Magyarországon a bauxitbányászat, a timföldgyártás, az alumíniumkohászat és az alumíniumföldolgozó ipar - de már másnak. Villamosenergia-iparunk is másé. Vajon a MÁV még magyar államvasutak? (Folytatjuk) zsef sok mindenben rélytelen, túl sokszor túl sokat hibázó, az MSZP 1994- es győzelmét sokban előkészítő politikát folytatott, hogy Elek István súlytalan-szintelen-szagtalan közéleti ember, hogy Makovecz Imre a nemzeti oldal egyik legkarakánabb, legkövetkezetesebb, legbátrabb és legbecsületesebb alakja vagy hogy Nemeskürty István legalább harminc esztendeje kitűnő, iskolát teremtő történeti esszéivel egymaga többet tett az agyonnyomorított, agyonmanipulált, tönkretett magyar nemzeti történeti tudat feltámasztásáért, mint száz tudós, könyvtárbúvárló „szak”történész együttvéve. Csakhogy akkor - tisztán látnánk. Hitünk, reménységünk, megbecsülni tudásunk, erőnk megmaradna. Márpedig — ne maradjon. Őszintén szólva, egyáltalán nem érdekel, patologikus sértettség, aljas, rejtett szándékok sora vagy még mi minden motiválhatta a szerzőket munkájuk elkészítésében, a nyilván Nagy Leleplezésnek is szánt mű magánkiadásában történő közreadásában. Amelyben egyébként nyilván valódi és komoly leleplezések is vannak, légyen szó akár a lakásmaffiáról, a szervkereskedelemről, az izraeli érdekeltségű őrző-védő központokról vagy a brókervilágról Magyarországon. Csak éppen, sajnos, még ez sem a lényeg. Hanem az előbbiek. Irtóztató történelmünk során jócskán megtanulhattuk: ártani bizony nagyon sokféleképpen, imponálóan változatos formákban lehet. Igazából persze egyik forma sem különb a másiknál. Szerencsére mindezt tudjuk. Észrevesszük. És így védekezni is tudunk. Kár volt a fáradságért. Túléljük ezt is. Hittel is, szeretettel is. A hinni, bízni, reménykedni tudók országában. Az igazi magyarok országában. Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident
