Nyugati Magyarság, 2002 (20. évfolyam, 3-12. szám)
2002-10-01 / 10. szám
2002. október Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 3. oldal IFJ. FEKETE GYULA Vagyunk, mik voltunk Városkép választás előtt 153 évvel ezelőtt, 1849. október 6-án 13 magyar tábornokot végeztek ki Aradon Haynau hóhérai. A kegyetlen vérbíráskodás nem megtörte, hanem lélekben megerősítette a magyar nemzetet. A tábornokok vértanúsága az azóta felnőtt generációk számára a hazaszeretet és a helytállás hősi példája volt. A sebesült, vagy fogságot szenvedett honvédek még évtizedek múlva is azt vallották, hogy nem bánták meg azt az elhatározásukat, amikor a fegyveres küzdelmet választották. A sors csak látszólag állította őket válaszút elé, hogy harcolnak-e a magyar nemzet függetlenségéért, az eddig jogfosztott jobbágyság felszabadításáért - vagy inkább otthon maradnak. Nem haboztak cselekedni, és a magyar nép még a század végén is, 45-50 év elteltével is szeretettel adózott az agg honvédeknek. 46 évvel ezelőtt szintén forradalom volt Magyarországon, és az elnyomó hatalom több mint félezer letartóztatottat végeztetett ki a nemzet hősei közül, és ezreket börtönöztek be hosszú évekre. Ma mégis teljesen másképp viszonyul a lakosság a forradalom hőseihez, mint egy évszázaddal ezelőtt, nem kíváncsi a régi ötvenhatosok emlékeire, nem becsüli különösebben az országért hozott áldozatos tetteiket. Az idős „pesti srácok” egyre gyakrabban azzal a következtetéssel idézik fel könnyezve rabtársaik akasztás előtti, független magyarországért kiáltó, utolsó szavait, hogy ha a szegény halálra ítéltek tudták volna, hogy „ezért a népért” mennyire értelmetlen az áldozatuk, bizonyára meg sem hozzák. Teljesen érthető az idős forradalmárok elkeseredettsége, hiszen a szabad választások óta a magyar választópolgárok immáron másodszor juttatták kormányra a mai idős forradalmárokat külföldi fegyveres erővel leverő, bebörtönző és társaikat tömegesen kivégző politikusokat. A lakosság többsége ismételten olyanokra bízta az ország ügyeit, akik köztudottan idegen hatalmak szolgálatában álltak, eltiporták itthon a legalapvetőbb szabadságjogokat, besúgták, a szocialista államrende veszélyes személyekké nyilvánították, azaz állásvesztésre, vagy börtönbejuttatták, mint a szomszédaikat, munkatársaikat, pályatársaikat. Most azok a vezetők, akik még másfél évtizeddel korábban is március 15-e, június 16-a és október 23-a előtti hetekben munkásőr-egyenruhában, vagy civilként, titkosrendőri megbízatással azt figyelték, hogy hol jelennek meg „ellenforradalmár” falragaszok, röpcédulák, vagy falfirkák, minden három főnél nagyobb csoportosulást feloszlattak, jelentettéka számukra gyanús személygépkocsik rendszámait és lakások címeit, a sokszorosító gépeket lezárták, nos ezek a vezetők ma ünnepélyes szónoklatokat tartanak október 23-a alkalmából! Az ősz hajú 56-os veteránok nem ezen a képmutatáson háborodnak fel - hiszen kommunista ellenfeleik jellemhibáit már idejében felismerték - inkább azon képednek el, hogy ezt a primitív múlthamisítást, szerecsenmosdatást a lakosság jelentős része elhiszi. Tudathasadásos módon egyszerre róják le tiszteletüket az 56-os hősök előtt, és az őket elítélő hóhérokat tapsolják meg! 14 évvel ezelőtt, 1988. júnus 16-án, Nagy Imre kivégzésének 30. évfordulóján hatalmas rendőri készültség várta a Batthyányi örökmécses előtt gyülekezni szándékozó megemlékezőket. Örülhettek, akik a rendőrroham ütlegeinek elszenvedése után megúszták a fogdát, és a több hétig is eltartó meghurcoltatásokat. Akkor miniszterelnökhelyettes volt a mai miniszterelnök, miniszter és miniszterhelyettes két mai miniszter, és ismert politikus a jelenlegi kormány több tagja. Azon nincs mit csodálkozni, hogy a tüntetők ütlegelését és őrizetbe vételét elrendelő akkori és mai vezetők kioktatják a polgári demokrácia és a sajtószabadság illemszabályaira a mai ellenzéket, hiszen már akkor is a maguk sajátos szabadság-fogalmát akarták elfogadtatni a gumibotok révén. Azon sem kell csodálkozni, hogy ők, a forradalom eltiprói, vagy az eltiprók szolgálatában álló zsoldosok ma maguknak kívánják kisajátítani az 56-os forradalom megünneplését és értelmézését. Csodálkozni azon kell, hogy emberek százezreinek a lelkületében nem lepleződik le ez a képmutató magatartás. Nem okoz számukra lelkiismereti problémát az 1956. évi forradalom és szabadságharc megünneplése mellett a forradalom leverőinek, az akasztóknak és a bebörtönzőknek a megéljenzése. Lélekbúvár legyen a talpán, aki feltárja e lelkek belső működésének a mechanizmusát, amelyben nem érvényesülnek sem a logika, sem az erkölcs, sem az önös érdekérvényesítés szabályai. A legtalálóbb választ erre a lélektani talányra abban a megfogalmazásban kaptam, hogy ebben a tömegesen előforduló magyar skizofrén lelki alkatban nincs semmi új, hiszen már a múlt század elején is olyan százezrek tűzték ki a gyászszalagot október hatodikán, akik máskor, más események kapcsán elérzékenyülten dicsőítették a magyar tábornokok felakasztását jóváhagyó „ferencjóskát”. Mi magyarok már csak ilyen következetlennek és kiszámíthatalannak látszunk a külföld szemében, csak olyanok vagyunk, mik voltunk korábban is. Mentségére szolgáljon elődeinknek, hogy a forradalmat leverő akkori uralkodó nem iparkodott március 15-én és október hatodikán a megemlékezések főszereplője lenni, és nem alapított Kossuth Lajos érdemrendet sem, hogy ezzel tüntesse ki a szabadságharc leverésében és a megtorlásban jeleskedő tiszteket és bírákat. Mint ismeretes, az Országgyűlés nemrég, gyaníthatóan szerecsenmosdató célzattal alapította meg a Nagy Imre érdemrendet. A gyanút az alapozta meg, hogy a titkosszolgálati múlttal rendelkező miniszterelnök már kísérletet tett arra, hogy eddig 56- os veteránoknak adott kitüntetést adományozzon egy, a forradalom leverésében szerepet játszó szocialista politikusnak. A köztársasági elnök ellenállása miatt szerencsére meghiúsult ez a próbálkozás. Az ország miniszterelnöke, mint az emberi szabadságjogok ellen, továbbá a korabeli szabad világ ellen harcoló kommunista titkosszolgálat tisztje egyelőre szalonképtelen vendég mind az Európai Unióban, mind az Egyesült Államokban. Elkerülendő a diplomáciai bonyodalmakat és az elkeseredett magyar emigrációnak a Kádár-rendszer erőszakszervezetei elleni tüntetéseit a miniszterelnök nem ment el az európai kormányfők idei értekezletére. Minden diplomáciai erőfeszítés ellenére azt sem sikerült elérnie, hogy az Egyesült Államok elnöke legalább néhány perc erejéig fogadja. Úgy tetszik, a külügy irányítói a magyar miniszterelnököt Washingtonon keresztül akarják szalonképessé tenni Európában: nyilván könnyebb egyetlen ország külügyi apparátusát megnyerni e célnak, mint 15 országét. Ezért a Bush-Medgyessy kézfogásért, vagy egy közös fényképért úgy látszik minden árat kész megadni a hazai diplomácia. Az adófizetők zsebéből, persze. Szeptemberben kezdte meg az Országgyűlés a jövő évi adótörvények tárgyalását. Az országgyűlési vita előtt az Egyesült Államok nagykövetasszonya bejelentette, hogy ha csökkennének a multinacionális - azaz többségében amerikai - nagyvállalatok korábbi adókedvezményei, akkor azok egy része várhatóan elhagyná az országot. Ezeknek a kedvezményeknek a leépítését az Európai Unió sürgeti a versenysemlegesség érvényesülése érdekében. A külügyi apparátus egy héten át visszhangozta a szerinte bölcs előrelátásról tanúskodó intelmeket, és a jelenlegi kedvezmények további fenntartását ígérte - akár az Unió rosszallása ellenére is. Ennyire látványosan és leplezetlenül még a magukat itteni helytartónak érző szovjet nagykövetek sem avatkoztak be az ország belügyeibe. Rejtve, a lakosság önérzetét kevésbé sértő módon nyilván ők is gyakran közvetítettek efféle intelmeket, és ugyanezek a külügyérek a jelenlegiéhez hasonló buzgóságot tanúsítottak nagyhatalmi igényeik kielégítése területén. Ésszerűtlenül súlyos áldozatvállalás lenne - ismét csak egy kézfogásért - az a felajánlkozás is, amely Magyarországot háborús konfliktus megkülönböztetett szereplőjévé tenné meg egy angolszász-iraki háború esetén. A megkülönböztetett szerep az lenne, hogy Magyarország az Egyesült Nemzetek Szervezetének háborút elutasító hozzáállása ellenére is, az Európai Unió békés megoldást kereső erőfeszítései ellenére is támogatná az irak elleni háborút, ahogyan a magyar külügyminiszter megfogalmazta: „az ENSZ felhatalmazás nélküli katonai akció is jobb, mint tétlenül várni”. Az iraki katonai diktatúra természetesen népellenes, katonák és besúgók erőszakrendszerén alapul. Van még a világon legalább 30 hasonló sötét, a saját népét erőszakkal elnyomó államalakulat. Miért pont Irak a legrosszabb közülük? Miért pont azok állnak itthon az úgymond diktatúraellenes háborús uszítás élén, akik Szaddam Husszein lakájaihoz hasonlóan, itthon Magyarországon korábban az irakinál még sötétebb, még gonoszabb és a szabad világra nézve még veszélyesebb kommunista világrendszer működtetői, és titkosrendőrségének tisztjei voltak? O ellenük nem lett volna igazságos egy térségünket felszabadító jellegű háború? Egy ilyen háború eredményeként országunk mai irányítói valószínűleg börtönökben kötöttek volna ki, mint egy népellenes diktatúra kiszolgálói. Nyilván ugyanott találták volna magukat, ahol ma a szerbiai tömeggyilkosok hűsölnek. Mit mondhatnánk hát vigaszul 56 hőseinek ezen a baljós szél járású, szomorú októberen? Azt, hogy mégsem volt értelmetlen az országért hozott áldozat. Nagyobb emberi tett egy elgerinctelenedett, tudatában erkölcstelenné vált, ostoba, sunyi és haszonleső tömegért áldozatot hozni, mint egy olyan népért, amelyik hálás az érte hozott áldozatokért, hálával emlékezik a forradalmi tettekre, és kiközösíti a hazaárulókat, a szabadságjogok eltipróit és a hóhérok fizikai és szellemi segédeit. Soha nem a jelenkor, mindig az utókor értékeli a történelem szereplőit - és akkor minden mai kísérlet ellenére kiváló minősítést kapnak 56 hősei! (Folytatás az 1. oldalról) A Paks környéki - a normális együttélést szintén lehetetlenné tevő - romákkal szemben teljesen érthető volt a környező önkormányzati testületek, emberek reakciója, még akkor is, ha az egyetlen esetben „tetőmegbontó” felháborodást eredményezett. Jászaladányban sem, a Paks környéki településeken sem a normális életvitelű cigány szülők, gyermekek, emberek ellen tiltakoztak, hanem az olyan romák agresszív jelenléte miatt, akik képtelenek az emberi együttélés legelemibb szabályait betartani. Annál megdöbbentőbbek voltak a fiatal paksi rendőrtisztnő szavai: a nyolc évig tartó börtönbüntetés kiszabásának közeli lehetőségét emlegette a „tetőbontás” miatt. S mondta ezt a rendőrtisztnő akkor, amikor a tucatnyi súlyos bűntényt elkövetett Tasnádi Péter négy és fél évre van elsőfokon „beterjesztve”. A „rendszerváltozást” közvetlenül megelőző MDF-es évek, aztán az 1990 és 1994 közötti Antall-Boross-kormányzat óta, majd a '94-'98-közötti Hóm éra alatt, de persze a MIÉP megalakulása óta is állandó téma volt valamilyen formában a nem kommunista baloldaliság hitelességének kérdése. Az MDF népi-nemzeti szárnya épp úgy őrzött hagyományos, a két világháború között baloldalinak tekintett értékeket, mint ahogy a Magyar Demokrata Fórumból kivált MIÉP is. De talán úgy lehetne legtalálóbban megfogalmazni a kérdést - persze némileg szükségszerű leegyszerűsítéssel -, hogy a két világháború közötti kisgazda, parasztpárti mozgalmak elsősorban a parasztságban mint nemzetmegtartó erőben gondolkodtak, a szociáldemokraták a képzet(Folytatás az L oldalról) Egy évvel ezelőtt (mintha száz éve lett volna) amerikai és kanadai magyarok között töltöttem a 45-ik évforduló körüli napokat, heteket. Alig egy hónap múlt el ama bizonyos szeptember 11 -e óta, de a tengerentúli magyarok együttese (no meg az akkori itthoni helyzet) olyan higgadt, magabízó, hallatlanul megnyugtató atmoszféárt tükrözött, hogy idén valamikor július vége felé mindez eszembe jutván, hosszú percekig nem tudtam, hol, melyik dimenzióban élek, vagyok, múlt és jelen, álom és valóság, megélt élmények és gyötrelmes félelmek miféle kusza, érthetetlen kavargásában nézek ki az ablakon az egykedvűen reménytelen budapesti éjszakába. Ha egyszer valaki megéri az igazi magyar jövendőt és elmeséli gyermekeinek vagy unokáinak ezt az elmúlt négy-öt hónapot, ne feledkezzen meg a barátok reakcióiról ezekben az időkben. Több mint tanulságos volt akár telefonon, akár személyesen beszélni a régi harcostársakkal, költőkkel, írókkal, szerkesztőkkel, az elszakított területek magyaljaiért régóta küszködni próbáló egykor MDF-esekkel, okos, sokat próbált, sok mindent megélt asszonyokkal, értelmes, becsületes mesteremberekkel, ragyogóan tehetséges rendezőkkel, kiváló operatőrökkel - el kell majd mondani a fiataloknak: hogyan, miként szenvedtek. Ki így, ki úgy, de közülük szinte mindenki valósággal kifordult önmagából. Már hogyne lehetne fásult októbert emlegetni, amit majd ki tudja, mi követ nemsokára? Idén nyáron rendszeressé váltak a már tavaly elkezdődött hétvégi focizások a Városligetben. A Városligetben sok a fiatal. Akárcsak a meggy alázott Millenáris parkban vagy akár a tömegközlekedési eszközökön. Figyelem a fiam tizenéves osztály- és iskolatársait. A mind nagyobb számban körülöttem, körülöttünk lépdelő fiatal, huszonéves kollégákat. Focimeccsen és szerkesztőségben, metrón és rendezvényeken. Először is: udvariasak. Majdhogynem „illedelmesek”. (A túl illedelmes és túlzottan, jólnevelt” ifjú, valljuk be, egy ponton túl már bizony tebb munkásság tömegeiben, az MDF népi-nemzeti irányzata és a MIEP viszont a nemzet és a nép egészében. Ebből következett logikusan, hogy a népi-nemzeti MDF-esek és a MIÉP számára a nemzeti sorskérdések elválaszthatatlanok voltak a szociális létkérdésektől. Mert lét- és sorskérdés volt mindkettő, a kettőt csak egyszerre, együtt lehetett említeni és megoldani. A két világháború közötti kisgazda és szociáldemokrata pártoknál, mozgalmaknál viszont a nemzeti kérdés már érzékelhetően másodrendű szerepet kapott a szociális kérdésekkel szemben. A Horn Gyula alatti „népi” baloldal esetében pedig már nem is beszélhetünk nemzeú irányú megközelítésről, legfeljebb szociálisról, de arról is csak úgy, hogy közben tudjuk: ez a látszólag szociálisan mindig protestáló baloldal azonnal kész feladni elveit a proletár internacionalizmus, majd a globalista liberalizmus oltárán, ha az érdekei úgy kívánják. Épp ezért, illúziónak vélem azt, hogy a Fidesz-hátterű Polgári Körök ki fognak izzadni magukból egy nemzeti-polgári baloldalt. Ez mese, naiv elképzelés. A ténylegesen meglevő „baloldali” érdekek már rég integrálódtak a MIÉP radikális nemzeti követeléseiben, s feltámadásra várnak ezek az értékek egy nem Dávid Ibolya vezette, végre talán valóban megújuló nép-nemzeti MDF-ben. Egy olyan össznemzeti MDF-ben, amely nem a globalisták, a multik és Amerika felé sunyit, s a jobboldaliságot nem billogként viseli. A baloldal fogalmát a világpolgárok már örökre lefoglalták. Nekünk elég lesz, ha radikális keresztényszocialistának és radikális nemzetvédőnek tartanak bennünket. kicsit gyanús.) Egy-két megátalkodottan ifjúságellenes, különösen kiábrándult barátomat leszámítva: a viselkedésük láttán velük kapcsolatban leszűrt tapasztalatok félelmetes mértékben megegyeznek. Hogy értelmesek. Hogy nagyon figyelnek mindarra, ami körülöttük történik. Hogy a huszonéves filmvágó és az azonos korú főiskolás mennyire hajszálpontosan úgy vélekedik Orbán Viktorról vagy Medgyessy Péterről, ahogyan vélekedik. Hogy ezek a fiúk és lányok már csak mosolyognak olyasmiken, amiken szüleik érteden felháborodással dühöngenek vagy letaglózott szomorúsággal boronganak. Mintha tudnának, éreznének, sejtenének valamit. És nem is csak azért, mert nekik aztán van még idejük bőven, ellentétben a mai negyvenöt-ötven-hatvan évesekkel - hanem mert valószínűleg hallanak valahonnan valamilyen hangokat. Nekünk erre mintha életkorunktól függetlenül túlságosan meggyengült volna a hallásunk, különösen az idei nyáron. Pedig ez is csak egy nyár volt, mondhatnák (mondják is) kedvesen mosolyogva, „s szép az ősz és legszebb a tél, annak aki tűzhelyet, családot, már végképp csak másnak remél”, fejezhetnénk be a legnagyobb magyar költő szavaival, megint túl borúlátón. Mert - ezt így októberben különösen nem árt jól megjegyezni - a fiatalok legköltőbb költője, egy, ebben az ámyékvilágban mindössze huszonhat évet töltött fiatal mondta ki a mindent eldöntő mondatot ebben a mi ügyünkben is. „Vénült, kihalt a szolganemzedék / Új nemzedék jött, mely apáit / Arcpirulással említé s azoknál / Jobb akart lenni és az is lett, / Mert csak akarni kell!... / Fölkelt az új hős nemzedék, / S mit örökségben hagytak rá apái, / Leverte rabbilincseit, / S kezéről, akik ezt szerezték / Azoknak sírhalmára dobta, / Hogy a csörgésre fölriadjanak, s ott / A földben is szégyeljék magokat...” Harminchárom esztendőn - egy krisztusi életkoron - át a számukra legrettegettebb dátum, október 23-ika közeleg. Akkor keddi nap volt. Idén szerdára esik. Mint március 15-e. Fásult október?
