Nyugati Magyarság, 2002 (20. évfolyam, 3-12. szám)
2002-07-01 / 7. szám
6. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2002. július-augusztus Kikről jelentett a D-209-es? Hajrá, magyarok! (folytatás az 1. oldalról) Nem volt nagy értékük, mert a tapasztalatok szerint a fedett ügynökök a polgári állásukban is igyekeztek előbbre jutni, emiatt gyakran mószerolták - pestiesen szólva - riválisaikat, rendszeresen "smúzoltak" körülöttük, azaz bizalmatlanságot igyekeztek irányukban kelteni. Tapasztalt belügyi tisztek nem törődtek ezekkel a szokásos áztatásokkal, bemártásokkal, smúzolásokkal - ha egyáltalán eljutott hozzájuk ilyen irat -, ezért nem is látták el őket a szokásos titkosszolgálati iktatószámokkal. A kormánypártok ezek hiányára hivatkozva tartják hamisítványnak a dokumentumot, bár az ilyen személyzeti jelentések általában nem állami megrendelésre készültek, hanem a helyi káderkiválasztás szolgálatában álltak. Utólag megkérdezett pénzügyminisztériumi munkatársak szerint a miniszterelnök gyors polgári karrierje összefügghetett rejtett állásából fakadó káderminősítési lehetőségeivel. Az új dokumentum ellenére ezen a napon mindkét koalíciós párt bizalmáról biztosította a miniszterelnököt. A szabaddemokraták megváltozott véleményét politikai elemzők szerint vezérigazgatói, államtitkári posztok sokaságával, illetve Budapest főpolgármesteri székének átengedésével vásárolta meg a nagyobbik kormánypárt. Az előkerült okmányok több kérdést is felvetnek. Miért éppen most kerültek elő, és kiknek az érdekeit szolgálják? Bár a szocialisták vezetői az ellenzéket vádolják zsaroló iratok őrzésével és kiszivárogtatásával - ezt még a párt tagjai sem hiszik el. A titkosszolgálati íratok megsemmisítése idején ugyanis csakis megbízható, régi elvtársak lehettek jelen, akik közül nyilván többen bespájzoltak az ígéretesnek tűnő irományokból. A kiszivárogtató, minden jel szerint, a volt állampártnak, az MSZMP-nek, a jelenlegi szocialista párt jogelődjének a tagja volt. Az is bizonyosnak tűnik, hogy olyan csalódott párttagról lehet szó, aki, vagy akinek a csapata kimaradt a választási győzelmet követő osztozkodásból. A Magyar Nemzet nyilván felhasználta volna a választási közdelem idején ezeket a dokumentumokat - ha a rendelkezésére álltak volna. A volt titkosszolgálati miniszter - most ellenzéki szerepben - eléggé nyíltan a szocialisták pártelnökét gyanúsítja az események elindításával. Ő volt a mai miniszterelnök párton belüli riválisa, bukása esetén tehát ő az első a „trónöröklési” rendben. Nem véletlenül őt akarták miniszterelnök-jelöltté emelni a szabaddemokraták a frakcióülésükön. Az sem lehet véletlen, hogy a polgári kormányzatot pocskondiázó, rágalmazó, és a posztkommunista érdekeket nyíltan kiszolgáló külföldi liberális lapok - amelyeket nyilván Magyarországról látnak el anyaggal - most hirtelen finnyásak lettek: nem tudnak magukba fojtani egy-két ejnye-bejnyét a KGB-ügynök botrány kapcsán. Ilyen összehangolt pálfordulást csak régi nemzetközi kapcsolatok révén lehet elérni. De ha netán így történt a dolog, miért nem várt a rivális az őszi önkormányzati választásokig? Nem várhatott, mert épp a választások közeledése miatt most csak a legádázabb ellenségei gyanúsíthatják párton belüli válság előidézésével. Azért is szorítja az idő, mert napjainkban százával küldik el a polgári kormány szakértőit mind az államigazgatásból, mind az állami tulajdonú vállalatokból, és cserélik le őket a miniszterelnök embereire, olyanokra, akiket később már nem lehet olyan ürüggyel meneszteni, hogy a polgári pártok szimpatizánsai. Ideges a pártelnök csapata, fél, hogy teljesen hoppon marad. Elemzők szerint a szocialista képviselőcsoport helyesen döntött, amikor nem ült fel a hirtelen döntéshozást sürgetőknek. Ez jó az ellenzéknek is, hiszen mitől volna jobb egy olyan miniszterelnök, aki most húsz éves külügyi tapasztalatot követel meg minisztériumi munkatársaitól az előrelépés feltételeként. Más országban talán jól hangzik ez követelmény, de nálunk leplezetlenül a pártállami diktatúra 1982 előtti kinevezési szempontjait jegeli egy ilyen személyzeti politika. Nem a miniszterelnök mellett, hanem a pártelnök ellen döntött a frakció. A következő hónapokban a szocialisták valószínűleg megállapodnak az utód személyéről, hiszen a miniszterelnök - diktatúrát szolgáló titkosszolgálati múltja miatt - nyilvánvalóan nem szalonképes az uniós kormányfők asztaltársaságánál. Néhány szocialista politikus úgy kívánja feltüntetni a miniszterelnök múltbéli hírszerzői szerepét, hogy Medgyessy az ország érdekében, a szovjet KGB ellenében teljesített feladatot. Megszólaltatott volt titkosszolgálati vezetők - akik nem kértek belügyminiszteri engedélyt nyilatkozatukhoz - nevetségesnek minősítették ezt a beállítást. A KGB nem felettes szerv volt, hanem emberei révén közvetlenül irányította a magyar ügynököket, semmi nem történhetett a tudta nélkül, ellenére meg pláne nem. A titkosszolgálati tiszt legfontosabb feladata az információs hálózat kiépítése volt. Ez anyagi érdeke is volt, hiszen a beszervezettek száma után - a két helyről is húzott fizetésén kívül - havi fejpénzt kapott, és ezzel nem kellett elszámolnia. Elsődleges érdeke volt tehát, hogy megzsarolt, megfenyegetett emberekből csikarjon ki denunciáló jelentéseket, hiszen ily módon zsebre tehette az „ingyen-téglák” utáni keretet. (A „tégla” a pesti zsargonban beépített informátort, spiclit jelent.) A tisztek szokásos eljárását jól jellemzi a július 3-án minden pártbéli és parlamenti tisztségéről lemondott Pokorni Zoltán apjának az esete. Előző napon a vezető szocialista pártlap közölt egy rövid cikket, miszerint jobb, ha nem feszegeti a Fidesz Polgári Párt Medgyessy ügynökmúltját, hiszen az egyik prominens Fideszes pártvezető apja is titkos ügynök volt. A hírt kiszivárogtató személy közel állt ahhoz az egypártrendszerhez ragaszkodó, fehérterrorral ijesztgető Grósz Károlyhoz, aki alatt Medgyessy volt a miniszterelnök-helyettes. A nyílt politikai zsarolás arra is felhívja a figyelmet, hogy kik, és miféle célból gyűjtötték be a megsemmisítésre ítélt titkosszolgálati dossziék egy részét. A Fideszes pártelnök az újságcikk utalásai nyomán gyanút fogott, és felhívta az apját. Azt tudta, hogy apja politikai elítélt volt, akit 1956-ban - sokakkal együtt - elbocsátottak a börtönéből. Azt azonban nem, hogy apját a forradalom leverése után egy titkosszolgálati tiszt válaszút elé állította: vagy leül még kilenc évet, vagy jelentget. A megzsarolt apa 33 éven keresztül, egészen 1989-ig szolgált kényszerből, több tiszt alatt. Igyekezett senkinek sem ártani, de személyes és családi életét véglegesen tönkretették a zsaroló tisztek. Felesége ugyanis egy éjszaka rajtakapta férjét a jelentés írásán, és az ebből támadt konfliktus végül a házasság felbomlásához vezetett. Pokorni Zoltán nem azért mondott le, mintha bármiben is felelősnek érezné magát apja kényszerű szerepe miatt, hanem mert - megfogalmazása szerint - a benne felgyülemlett utálat, undor és gyűlölet miatt most nem tudna felelős politikushoz méltóan, higgadtan politizálni. Mégsem kiabálhatja át naponta a miniszterelnöknek, hogy a hozzá hasonló titkosszolgálati tisztek családok életeinek az ezreit tették tönkre. A szocialista pártlap nem érte el a célját, a közvélemény nem azonosította az önként, nagy pénzért szolgálók és a jelentésírásra fenyegetésekkel kényszerítettek titkosszolgálati szerepét, sőt a zsaroló célzatú írás nyomán az eddiginél még inkább fény derült az ilyen tisztek elvetemültségére és aljas eszközeire. A kormánykoalíció kisebbik pártja őrizni kívánja azt a hamis látszatot, hogy tagjai a Kádár-rendszer ellenállói voltak, bár azóta kiderült, hogy nem a polgári demokrácia irányából, hanem a még keményebb proletárdiktatúrát követelő maoista irányból voltak a rendszer kritikusai. Most ennek az ellenállói látszatnak a jegyében nyújtották be azt az országgyűlési határozati javaslatukat, hogy egy országgyűlési bizottság valamennyi 1990 utáni kormánytag múltját nézze át, és tárja nyilvánosság elé, ha titkosszolgálati kapcsolatra utaló jelet talál. Az ellenzék csak akkor helyeselné ennek a bizottságnak a felállítását, ha a tényfeltáráshoz szankciók is kötődnének, például igazolt kapcsolat esetén a közéletben való szereplés tilalma. Szankciók nélkül a tényfeltáró bizottság egyszerű fejvadász céggé alacsonyodna le, azaz papírt állítana ki arról, hogy kik lehetnek titkosszolgálati múltjuk miatt megbízható vezetők a mai elvtársaik szemében, és kik azok, akik nem teljesítik ezeket az elvárásokat. A liberális mérce - a szokásoknak megfelelően - most is kettős. A rendszerváltás idején szociálliberális politikusok még arra buzdítottak, hogy politikailag bojkottáljuk a szomszédos Ausztriát, mert az osztrák kancellár a német hadsereg tisztje volt a második világháborúban, és valamennyi német tiszt, tetteitől függetlenül, rossz ügyet szolgált. A bűnbaknak kikiáltott Waldheim kancellár, aki, - mint minden behívott diplomás, tiszti rangot kapott - a kollektív bűnösséget megkövetelő hisztéria jegyében nem léphetett az Egyesült Államok területére sem. A hazai ügynökvitában nem a Vörös Hadsereg magyarországi tagozatának egyszerű tisztjéről van szó - amilyen Waldheim volt német megfelelőben - hanem magas rangú pártállami vezetőről - a párhuzamba állítható Waldheim, ugye, nem volt náci pártvezető -, és azon belül is egy diktatúra busás zsoldjában álló titkosszolgálati tisztről. A későbbi osztrák kancellár köztudottan nem volt a diktatúrát szolgáló Gestapo tagja sem. Összehasonlíthatatlanul kisebb csavar volt Waldheim egy népelnyomó diktatúra gépezetében, mint Medgyessy a kommunista elnyomó gépezetben, mégis, az előbbi nemkívánatos személy volt Washingtonban, még az ENSZ közgyűléseire sem utazhatott el - míg az utóbbit kifejezetten favorizálja az amerikai nagykövet asszony. Érti ezt valaki? Ámbátor, az is lehet, hogy érti. Elég fellapozni az amerikai befektetők szaklapját - a hazai polgári napilap idézi a Business Investor's Daily eszmefuttatását -, mely szerint most kell gyorsan befektetni Magyarországon, mert olyan kormány került hatalomra, amely a néphez való gyenge kötődése miatt alacsony áron el kívánja adni a maradék magyar közvagyont. Más kelet-európai posztkommunista országokhoz hasonlóan most már itt is a volt titkosszolgálati főnökök és pártbürokraták vették át a hatalmat, és annak megtartása érdekében - azaz a nyugati támogatás fejében - boldogan áldoznának a nemzeti vagyonból. A szaklap érzelemmentesen, hűvös üzletemberi tárgyilagossággal tárja fel előttünk sanyarú kilátásainkat. Úgyhogy nem árt tudnunk: nem személyek elleni smúzolási célok, nem a kormánypártokat lejáratni próbáló öncélú politika miatt kell feltárni a múltat és a hálózati kapcsolatokat, hanem mert nagyon ráfizethetünk arra, ha ezt nem tesszük meg. Már nem egy volt posztkommunista ország nyög a volt hálózati tisztek által kiépített új hatalmi hálózat igája alatt - mi talán elkerülhetjük ezt a sorsot. Ha - József Attila után szabadon - bátrak lesznek, akik mernek. A 2002. évi labdarúgó világ-bajnokság legjobb négy csapata: Dél-Korea, Törökország, Németország és Brazília. A magyar válogatott - noha idén harminckét hely volt - közelébe sem került a döntőnek; s így megy ez már sokszor négy esztendeje. Az öreg magyar nem is egy olyan mérkőzést élt meg, amelyen - világbajnokságon ! - legyőztük a brazilokat; a brazilokat, akik azóta véglegesen hazavitték az első világ-kupát, a Rimetserleget, s akik minden egyes ciklusban mint az esélyesek egyike játszanak az új trófeáért. Az ötvenhatos Magyarország még élő lakói, mindenki, aki akkor már „látott” labdát és hallgatott rádiót, emlékszik az 1954-es svájci labdarúgó világbajnokságra. Az akkor tizenhatos döntőt négy csoportban kezdték, s mindegyik csoportban, akárcsak idén, négy csapat vívott körmérkőzést egymással. A magyarok eredményei: Magyarország - Dél-Korea 9:0 Magyarország - Törökország 7:1 Magyarország - Németország 8:3 Ilyen labdarúgócsapata volt annak a nemzetnek, „aki” 1956. október 23- án világnak szóló forradalommá robbant, amely forradalom - óriási magyar véráldozat árán - november elsején az emberiségnek példát adva, az emberhez méltó élet lehetségességét bizonyítva győzedelmeskedett. Az 1956. november negyedikén kezdődött szabadságharcunkat - akárcsak az 1954-es berni labdarúgó-világbajnoki döntőt - elveszítettük, az újabb óriási magyar véráldozat ellenére is. Azóta elveszítettük forradalmunkat is. A mai magyarországi miniszterelnök - 2002. június 29-én írom e sorokat - a minket több, mint ötven esztendeje megszállt, szabadságvágyunkat újabb és újabb magyar vérbe, magyar szenvedésbe fojtó, a magyart megsem-Emlékezzetek reá, tudjátok meg végre - ezért emelt vértanúinknak kápolnát Kiskunmajsán Pongrátz Gergely, Csete György - és sok-sok igaz magyar ember, akiknek nevét, munkáját, hozzájárulását aprólékos gonddal föl kell jegyezzük, meg kell örökítsük! Az autó ma már közönséges használati tárgya, útjaink járhatók, egyre sűrűbb az utak hálózata - Kiskunmajsa a Kárpát-medence, sőt, a nagyvilág bármelyik pontjáról elérhető, s - meglátják! - lesz itt nemsokára repülőtér is. Kiskunmajsa a világ közepe lehet, a világ közepe, ahogyan 1956-ban Magyarország. Kiskunmajsa Magyarország szíve lehet, Magyarország szíve, ahogyan 1956-ban Budapest. Az ’56- os Múzeum, az ’56-os kápolna és az idén csak átmenetileg szünetelő ’56-os iíjúsági nyári tábor pedig Kiskunmajsa Corvin köze lehet. A budapesti Corvin közben, a kegyhely helyett létesített filmpalotában a magyar nemzet és a magyar haza gyilkosai most a globalizmus és a „négy szabadság” nevében veszejtik hollyboodiba ifjúságunkat - és ifjúságunkat: jövőnket az emléktáblák sem, a kopjafa sem, Jancsika szobra sem képesek megvédeni a fulladástól! Fő-fő butitónk, az annyira, amennyire még magyar nyelvű televízió büszkén jelentette a minap: a magyarok viszonylagos értelmi képessége, viszonylagos műveltsége - ahogyan „ők” mondják: IQ-ja, mert „nekik” már az intelligentia quotiens is mucsai magyarkodás ... - rohanvást csökken, meredeken zuhan, „szabadon esik”! „Szabadesésünkön” kívül Budapesten már csak a pénz szabad. Hívom a magyar ifjúságot - Kiskunmajsára! A tiszta forráshoz! Kerüljétek el „a sírt, hol nemzet süllyed el”! 1956-os múzeum Kiskunmajsán misítő idegen hatalom ügynöke - büntetlenül büszkélkedhet azzal, hogy neki semmi köze sincsen a Csonka-Magyarország határán kívülre kényszerült magyarokhoz, számára ötvenhat sincsen: régen volt, elmúlt, az élő és hőzöngő ötvenhatos pedig csak kihal egyszer. Vajon mi köze van ennek a személynek - a magyarokhoz? Vajon mi köze van neki, a hozzá hasonlóknak és ivadékaiknak - a mi hazánkhoz, Magyarországhoz? Ti, akik éltetek ötvenhatban: emlékezzetek reá, s ti, akik később születettek magyarnak: tudjátok meg végre, hogy az ezerkilencszázötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc győzelméért az egész magyar nemzet harcolt, küzdött, áldozott, tett és akart - nemzetünk szemetjét, valamint a magyar kenyeret evő ellenséget, idegent és „mást” nem számítva magyarnak. „Aki magyar, velünk tart!” - ez volt a jelszó, s minden magyar velünk tartott, mind a tizenöt millió. Emlékezzetek reá, tudjátok meg végre - ezért épített '56-os Múzeumot Pongrátz Gergely Kiskunmajsán, ezért szervezett - az egész világ magyarságának! - ’56-os ifjúsági nyári tábort. Minden más gödörből, veremből, szakadékból, bugyorból van kiút! Bármilyen mélyről van fölemelkedés! Dél-Korea, Törökország megmutatta, az elpusztított, szétszaggatott Németország megmutatta, s megmutatta az immár egységes Németország is. S ha azt is megértettétek végre: mit szánnak tinektek a csak a pénzt istenítő nememberek és ügynökeik - menjetek szét széles e hazában tanítani és példát mutatni, akik pedig Kiskunmajsán marad közületek: újítsa föl és helyezze tüzelőállásba az '56-os Múzeum lövegeit! Ázonnal gyertek! Ha késtek, ha nem mozdultok: a magyar nemzet - akárcsak a magyar labdarúgó-válogatott - jövőre már a legjobb százba sem jut be. Fejér György János Kérjük, újítsa meg előfizetését erre az évre is!
