Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2001-10-01 / 10. szám
2001. október Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal Svájcban ugyan már többször meg- és előfordultam, de nekem mégis mindig új. Nem tudok betelni fennséges hegyei leheletével, szűz patakjai dallamával, fény-tiszta tavai ölelésével. Talán azért is, mert hasonlít Erdélyre. Lépten-nyomon szülőföldemet idézi. Bármerre járjak, kószáljak városaiban, falvaiban, tanyáin. Sorsomat meghatározó honvágyat sajdít lelkemből most is, ahogyan Bem egyik legmagasabb erkélyéről szemlélem a tájat. Házigazdáim-vendéglátóim és meghitt kísérőim, akik diplomaták, politikusok, közéleti barátaim ráznak fel töprengésemből:- Holnap reggel korán kelünk, a hegyvidéki időjárásnak megfelelően öltözünk, idejében útnak indulunk, és olyan meglepetésben lesz részed, mint eddig soha...- Ha Erdélyben nem fagytam meg, itt sem ráz ki a hideg nyáron! - ellenkeztem a hegymászó-öltözék ellen. A többi feltételt méltóságteljesen elfogadtam, kuncogva a kíváncsiságtól. Utastársaim valóban nekiöltözködtek a hidegnek. Bizonyára nem véletlenül. Elébb-elébb meg-megállunk egy-egy üdítőre, kávéra vagy az én javíthatatlanságom miatt egy-egy pohárka borra. Gyűjtöm a bátorságot, hiszen állandóan emelkedünk, a szerpentin mintha egy végtelen U-betű-sor volna, ki-kinézek a kocsi ablakán; a magasság hív, a mélység szédít. Tériszonyomat hajdani vallatóimnak köszönhetem. Igyekszem tudatosan erőt venni rajta. Repedések, vápák, szurdokok csipkézik a völgyet, amely szinte mértani pontossággal szűkül s majd hegyesháromszög csúcsaként hasít bele az örökhó rejtelmes koszorújába. Megállunk. Barátom helyet keres a kocsijának. Hihetetlen! Itt a magasban, ahol szinte bele lehet kapaszkodni a bárányfelhőkbe, rengeteg svájci és külföldi jármű settenkedik. Ez Vissoie főtere. Kőtomyú templom, mellette fafeszület, rajta a kinzószerszámokkal Krisztus szent teste körül: lándzsa, hústépő-harapófogószerűség, kalapács, hatalmas szögek stb. A kereszt lábánál teraszos temető ereszkedik a mélybe. Vagy onnan kúszott föl eddig? Tovább, a tér kalapja karimáján takaros épületek: bank, posta, presszó, községháza, iskola stb. Kattognak a fényképezőgépek, tolakodnak a filmesek. Igazuk van. Elvégre a híres Valais gleccser-birodalom Anniviers nevű szurdok-völgyének a szemesarkánál vagyunk, ahonnan távcsövemmel - amit barátomtól kaptam - rá lehet látni Mayouw, St-Jean, Grimentz, Ayer, Mission, Comba Cuimey, St-Luc, Chandolin, Fang, Chippis nevű ékszerdoboz-településekre is. Valami arra ösztökél, hogy jegyzeteljek, de a látványtól megrökönyödik a toliam: egyik-másik Nyolc évtizede, ama trianoni mészárszéken „végtagjaink” közül az egykori Temesi Bánság kétharmadát Romániának, egyharmadát a frissen alakult Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak ítélték. Ez utóbbiban látta meg a napvilágot Tietze Jenő tisztelendő úr 1938. december 5-én. Szülőhelyét - Torontál vármegye egykori székhelyét - akkor az éppen aktuális királyi családra emlékezve, Petrovgrádnak hívták, ma még az egykor megboldogult partizánvezért megidéző Zrenjaninként emlegetik, egyébiránt nyelvünkön az Anjoukor óta a Nagybecskerek nevet viseli. Mint tudjuk, a Bánság a török kiűzése után Európa egyik legszínesebb nemzetiségi területe lett, a Habsburg telepítés következtében - Jenő atya családjában, az eredetükre valló német mellett, a magyar nyelv is egyaránt használatos volt, de ő már a harmadik nemzedék, aki magyarnak vallja magát. Az előzőkből következően az elemit s a Magyar Főgimnáziumot Nagybecskereken végzi 1945-57 között. Ezután a zágrábi Teológiai Akadémián kezdi meg tanulmányait, amelyeket - a totális rendszer papnövendékek iránt tanúsított gesztusaként - másfél éves sorkatonai szolgálat szakít meg, így 1963-ban szentelik pappá. 1965-től Versecen, 1967-től szülővárosában segédlelkész. Mint kezdetben apostoli kormányzó, majd később bánáti püspök, Jung Tamás atya munkatársa, otthon és külföldön sokat utazott. 1974-A svájci hunok hajlékán kapu a csíkszentdomokosi székelykapukat juttatja eszembe, a sírkövek a szárhegyi temetőt emlegetik, a kő-faházak a gyímeseket juttatják eszembe... Maradnék, de barátaim a hegypiramisok változó fényjátékra mutatnak: pontosabban jelzik az időt, mint az én amerikai karórám. Mennünk kell. A hágós út egyre szűkül, de a forgalmat a gyakori pihenők, kitérők biztosítják. Barátom, aki vezetés közben egyszerre négy felé figyel, fékez. Megállunk. „Tábornoki” látcsövével szemügyre veszem a mélységes tájat. Nincs légszomjam. Évezredek üzenetét szívom magamba. Nem szédülök, a történelem szédít. Ez a Hunok Völgye! Mellettem egy helységnévtábla. Rajta az írás: Pinsec. Megölelem. A Hunok Völgyének ez a legmagasabban fekvő faluja. Mit falu? Szellemi erődítmény! De jó látni a sok gyermeket! Az egyik „csapat” bújócskát játszik a baloldalt tátongó sziklarepedések bűvöletében, a többiek a fölsepert utcán hancúroznak. Azonnal észrevehető: a nagyobbacskák vigyázzák a kisebbeket. Egyáltalán nem lepődnek meg az idegenek” láttán, sőt a fényképezőgépek, a videó sem zavarja őket. Megszokták. Sehol egy felnőtt. Bizonyára dolgoznak valahol. Barátom németül, én franciául szólítom meg őket. Villon nyelve hallatán fölkapja fejét egy hosszú hajú szöszkeség s vékonyka hangján akkorát kiált, hogy hangjára előbújnak nyoszolyájukról még a havasi tündérek is:- Anyám, drága anyám! Vendégek jöttek! Felnőtteket keresnek! És megjelenik egy gyönyörű fehérnép! Eurázsia minden női szépségét magán viseli és magában horjda. Bemutatkozom.-Vemay de Preux Isabelle vagyok - nyújtja felém a kezét. Olyan elragadó vad tünemény, hogy muszáj megölelnem. Aztán megragadom a két vállát, és egymás szemébe nézünk. Mintha rokonok volnán, csakhát régóta nem találkoztunk... Összeszedem minden francia nyelvtudásomat, de még magyarul is csak ennyi jön ki a számon:- Istenem! Ez szinte hihetetlen!- Iszténém - válaszolja és beinvitál a házukba. Az első szint kő, a többi fagerenda. Tornác. Oldalát vastag fából faragták. Jókora küszöb. Nézem a mennyezetet. Mesteigerendák. A konyhában villanykályha. Fűtenek. A gyermekek miatt. Tovább mosogatógép. A belső kicsiszobában osztováta, guzsaly, csörlőkerék. Még beljebb a nagyszobában faragott bútorok. Könyvesszekrény. Televízió, rádió. A falakon varrottasok és fényképek, berámázva. Az ágy fölött Jézus és Szűzmária képe, mint az én hajdani szobámban Szárhegyen... A bemutatkozáskor szeget ütött a fejembe, hogy Isabelle a családnevét mondta először. Rákérdezek. Honnan ez a ritka szokás?- Nálunk ez a hagyomány... Mint a hun-magyaroknál... Mi svájci állampolgárok vagyunk ugyan, és a kutatók, a tudósok neveztek már sokféle nemzetnek, de mi hun-magyaroknak tudjuk magunkat. Vannak, akik avaroknak neveznek. De az a fontos, amit mi tudunk és hiszünk önmagunkról.- A hagyomány, a legendák szerint, mikor települtek le itt a hegyek fergeteges földjén?- Attila hun királyunk seregéből a mi őseink jutottak el a legnyugatabbra... S azóta is itt vagyunk. E földért sok-sok uralkodó veszekedett és háborúzott, aztán a vallási ellentétek is gyötörték ezt a vidéket, majd a forradalmak és háborúk szólították el a férfiakat, de lényegében e vidék lakossága mindig megőrizte függetlenségét. Minket a sziklás hegyek védenek, őket pedig mi védjük... Ez lehet a titka a megmaradásunknak... És a gyermekek... Ha már ennyit faggatóztam, csak megkérdem, hogy miként élnek? Vagy: miből élnek? Hogyan gazdálkodnak? És amellett, hogy ennyire szép, honnan ez a nem mindennapi tájékozottsága, tudása?- A férjem Grone-ben postafőnök. Én tanítottam, de most már három gyermekünkre vigyázok, őket nevelem, s ha az Úristen is úgy akarja, még szeretnénk két utódot... Télen itt mindenki leköltözik a „...Legyek a szél, mely hordja a magot..." tői becskereki plébános, 1983-tól püspöki tanácsnokká nevezik ki. 1988-ban az új főpásztor, Huzsvár László atya egyik első intézkedéseként általános helynöki címmel ruházza fel, egyben vagyonigazgatói feladattal bízza meg. A következő év nagycsütörtökén veszi át pápai prelátusi kinevezését. Pál apostol úja a Rómabeliekhez írott levelének 5. részében, a 3-4. versekben: „Nemcsak pedig, hanem dicsekedjünk a háborúságokban is, tudván, hogy a háborúság békességes tűrést nemz. A békességes tűrés pedig próbatételt, a próbatétel pedig reménységet.” Nos, Tietze Jenő, a 90-es évtizedben a balkáni háború sújtotta lakóhelyén - az Úr segedelmével - tudta, mit kell cselekednie. Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke 1992-ben látogatást tett a bánáti püspökségen, amelyet a következő évben már jelentős segélyszállítmány követett. Helyiség híján a nagybecskerekei plébánia adott otthont a küldeménynek, hogy lökést adjon a Jugoszláviai Máltai Szeretetszolgálat megalakításához. Nyolc esztendeje ugyanott, Tietze atya lelki vezetésével működik a humanitárius szervezet. Az első két-három évben kizárólag a magyarországi, utóbb a német, francia, majd kisebb mértékben a svájci, olasz és romániai máltaiaktól érkezett szállítmány hozzájuk, az elosztáskor különböző nemzetiségű orvosok, gyógyszerészek, nővérek s más, jóakaratú emberek vállalkoznak önkéntes, önzetlen munkára. Mára a forgalmuk meghaladja a 22 millió német márkát. Az adományok összetételében a legnagyobb hányadot az egészségügyi anyagok, az élelem és a gyógszerek teszik ki, de jelentős a ruházat, az orvosi műszerek, a tisztálkodási eszközök aránya is. Egy magyarcsemyei származású, németországi orvosnő, dr. Fessl de Alemany Erzsébet - külön figyelmet fordítva szülőföldjére - több mint száz kórházi ágyat, számos orvosi műszert, életmentő anyagokat juttatott el Kölnből Nagybecskerekre. A vele való kapcsolat még a prelátus úr gyermekkorára vezethető vissza. A legnehezebb, vészterhes években - a gyógyszerhiány, avagy azok megfizethetetlen ára miatt - különös jelentőséggel bírt a naponta nem ritkán sok száz, esetleg az ezret is meghaladó receptforgalmuk. A már említett felkészültségű szakember-gárda felelősségteljes munkával választja ki a külföldi szerek közül a hazai receptnek megfelelő összetételűt, mielőtt a betegnek adja. Mintegy 50 kilométeres körzetben sajátos, mozgó patikát is működtetnek. Az ember gyarlóságából adódik, hogy - különösen szükséghelyzetben - konfliktusok is keletkeznek. Tietze atya - a sok-sok hálás, hozzájuk forduló mellett - akarva-akaratlan, haragosokat is szerzett, hiszen minden igényt lehetetlen kielégíteni. Csalódásként emlegeti ama egykori, kórházi ortopédorvos példáját, aki a szeretetszolgálat által juttatott 18 tonna gipszből bőségesen részesült, majd később, polgármesterként semmit sem tett semelyik egyházi létesítményért. A Jugoszláviai Máltai Szeretetszolgálatnak máig nincs saját épülete, a hatóságok sem alkalmas objektumot, sem anyagiakat nem bocsátottak a rendelkezésükre. A viszonyokat jól jellemzi, hogy a pápai prelátus éveken keresztül az irodában, egy földre fektetett szivacson aludt, mert a szobáját átengedte raktárul az általa pásztorolt szervezetnek. Fizetett alkalmazott nélkül dolgoznak máig a máltaiak Nagybecskereken, iratanyaguk a padláson, dobozokban porosodik. Tietze Jenő arcán mégis a mosoly ült, amikor egy újságírói kérdésre - remélhetőleg utolsó háborús karácsony völgybe. Ott is van mindenkinek háza... De, amint láthatta, itt is termesztünk mindenféle zöldséget, ami megterem... Lent sok állatot tartanak, no meg e vidék gazdag vadban, erdei gyümölcsökben, gombában... A férfiak többségének van állandó fizetett munkahelye... Ingáznak... Van itt mindenféle bánya, erdőkitermelés, idegenforgalom, közszolgálatatási hálózat... Rólunk az a hír járja, hogy mi akkor is dolgozunk, ha nincs munkánk. Valahogy így igaz... Minket nem is olyan régen „fedeztek” fel, s azóta sok könyv, tanulmány jelent meg rólunk. Még filmeket is forgattak. De minket nem kellett fölfedezni, hiszen őslakók vagyunk; minket nem kellett tanítani, hiszen mások tanulhattak tőlünk összetartást, szigorú erkölcsöket és élniakarást. Ez a hármasság határozta meg a sorsunkat, s ez a jövőnk biztosítéka is. Isabelle-t meghívom Budapestre, de szabadkozik:- Szívesebben mennénk erdélyi testévreinkhez, a Székelyföldre, ahol tudtommal, sok helységnév végződik „sec”-kel. (magyarul: szék.) Néhány róluk szóló könyvvel, folyóirattal ajándékoz meg. Önzetlenül. Az egyik könyvet a szerzője éppen Isabelle édesanyjának dedikálta. De nem sajnálja továbbadni nekem. Szeretném megköszönni fogadtatásunkat. Nem sikerül. Mit is mondhatnék? Megígérem, hogy a fényképekből küldünk nekik... Megcsókolom a gyermekeket. Nyakamba csimpaszkodnak. Édesanyjukkal ismét összeölelkezünk. Mint a testvérek. Örökre. Kiderül: nincs tér és idő. Csak szeretet van és az együvé tartozás tudata. Budapestre való visszaérkezésem után rögvest fölhívtam dr. Kiszely István antorpológus-történész professzor barátomat, hogy elújságoljam neki „fölfedezésemet”. S bizony belepirultam ömlengésembe, amikor megtudtam, hogy Kiszely a Hunok Völgyéről már könyvet is írt, filmet is forgatott, sőt eredettani kutatásokat is végzett nemzetközi szakintézetek bevonásával. Elolvasom az ő könyvét, minthogy sorjába veszem a francia, német nyelvű műveket is. Valahol örvendek annak, hogy Svájcba való utazásom előtt nem készültem föl „tudományosan”. így valóban meglepetések értek, amit berni-budapesti barátaimnak köszönök s azt is, hogy elviseltek engem, „felfedezéseim” lázában, no meg azelőtt és azután is. ígéretemhez híven, szeretnék mielőbb ellátogatni Pinsecre, de most már kezemben egy-egy hivatalos okmánnyal: Pinsecet testvérfalujának fogadja Szárhegy és Csíkszentdomokos. Elvégre, ősi testvérek, mint Isabelle és én is... Bartis Ferenc előtt - az egész tevékenység belső indíttatásairól nyilatkozott. „A Jóisten látja a belső sikerélményünket, amikor örül az ember, hogy adhat, és az a valaki örül annak, amit kapott (...) Nyomorultak mindig lesznek, segíteni kell rajtuk, de az a kívánságom, hogy csak azoknak kelljen segíteni, akik valóban rászorulnak, és ne legyenek „önjelölt” rászorulók. Vagyis, hogy az emberek ismeijék fel, hogy mikor nincs már szükségük segélyre, és adjanak teret azoknak, akik valóban rászorulnak.” Talán sikerült megvilágítanunk, miért döntött a Mocsáry Lajos Alapítvány kuratóriuma úgy, hogy a 2001. évi két Mocsáry-díj egyikével Tietze atya karitatív munkáját részesíti elismerésben. Hadd nyújtsam át a plakett mellé még ráadásul erdélyi lelkipásztor testvére sorait is: „A végtelen falban legyek egy tégla, Lépcső, min felhalad valaki más, Ekevas, mely mélyen a főidbe ás, Am a kalász nem az ő érdeme. Legyek a szél, mely hordja a magot, De szirmát ki nem bontja a virágnak, S az emberek, mikor a mezőn járnak, A virágban majd gyönyörködjenek. Legyek a kendő, mely könnyet töröl, Legyek a csend, mely mindig enyhet ad. A kéz legyek, mely váltig simogat, legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok (...)” (Reményik Sándor: Akarom - résziét) Székely András Bertalan
