Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)

2001-10-01 / 10. szám

2001. október

3. oldal

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

IFJ. FEKETE GYULA

Ortopéd terrorizmus

CZÉRE BÉLA

Amerika válaszcsapásához

1914. június 28-án terrorcselekmény áldozata lett az Osztrák-Magyar Monarchia trónörököse, Ferenc Ferdinánd és felesége. A trónörökös félig-meddig uralkodónak számított, hiszen az agg Ferenc József már a 84. évét taposta, és ez a körülmény csak fokozta a merénylet jelentőségét. Rövid idő alatt kiderült, hogy a trónörökös házaspár életét kioltó terrorszervezet támogatói és szervezői Szerbiából irányították az eseményeket. A szerb kormány nem járult hozzá sem a területén történő közös nyomozáshoz, sem a gyanúsítottak kiadásához, mert maga mögött tudta az orosz cár védelmét. Az első világháború néhány héttel hamarább is kitört volna, ha épp a magyar kormány nem kereste volna a békés megoldás lehetőségeit, és nem húzta volna ennek érdekében az elkerülhetetlennek tűnő hadüzenet idejét. A körülmények nem kedveztek ennek a törekvésnek, hiszen az államot jelképező államfőjelöltet és feleségét gyilkolták meg. A terroristák védnökének tűnt volna Magyarország, ha tovább húzza a szarajevói merénylet mögött álló Szerbia elleni hadbalépést. 1914. július 28-án egy terrorista merénylet fedezésének, illetve megtorlásának ellentétei kirobbantották az első világháborút. Sajnos, azoknak lett igazuk, akik előre megérezték, hogy ha túlságosan erős hatalmak támogatják a terroristákat, akkor hiábavaló az igazság keresése! Érzelmi indokok alapján Magyarországnak nem szabadott volna háborúba keverednie! A pánszlávista indíttatású terrorcselekményt támogató Szerbia és Oroszország mögé ugyanis hamar felsorakozott a francia és az angol gyarmatbirodalom, és 1917-től maga az Amerikai Egyesült Államok is. A következmények ismertek: Trianonban Magyarországot feldarabolták a győztes nagyhatalmak, és óriási területekkel jutalmazták a terroristák támogtóit. A sors a merényletet védelmező Miklós cárt addigra már megbüntette, az őt családostul lemészárló vörös terroristák cselekedete évtizedeken keresztül ugyanolyan dicséretes tett volt, mint ama szarajevói merénylőé, akire máig is több szobor és utcanév emlékezik a volt Jugoszlávia területén.

Az Európa mai politikai térképét felrajzoló szeplős fogantatás felidézése a Világkereskedelmi Központot és a Pentagont szeptember 11-én ért terrortámadások miatt vált időszerűvé. A mintegy hatezer halálos áldozatot követelt rémtett óta politikusok, publicisták és hímagyarázók egész kórusa követeli a feltételezett elkövetők elleni háború megindítását, a bűnösök elítélését, és a háborújuk indokoltságában kételkedők megbélyegzését. Ebben a nagy kórusban többségükben hamis hangok szólalnak meg, és talán csak az ismerőseiket, hozzátartozóikat gyászoló naiv tudatlanok hangja tiszta. A legtöbb hangadó politikus szavaival is, tetteivel is felelős a mai terrorizmus pusztításáért, mert szinte mindegyikük múltjában van olyan folt, ami akkor keletkezett, amikor terrorista tetteket helyesnek, vagy célravezetőnek tartott. Nagypolitikusok szerint ugyanis a cél szentesíti az eszközt, a moralizálás pedig a botcsinálta politikusok hibája. Hogyan is vezetne sikerekhez egy olyan anüterrorista küzdelem, amelyikben az áldozatok közé vegyülve a bajért felelős főkolomposok a vezetők?

Nézzünk körbe először csak Magyarországon. A mai szocialista vezetők mindegyike - ismétlem mindegyike, hiszen ismeijük a Kádár-kori múltjukat - pártszemináriumokon, gyűléseken szükségesnek tartotta a burzsoázia és kispolgárság elleni forradalmi terrort, az 1956 utáni kádárista terrort és tömeges halálos ítéleteket. Helyeselték a szocialista államhatalmi szervezeteknek a demokratikus törekvéseket elnyomó terrorját, és az egy kézben tartott sajtó, rádió és televízió véleményterrorját. Elvtársi segítséget nyújtottak több terrorista bérgyilkos - például a hírhedett Carlos - magyarországi pihenéséhez és felkészüléséhez. Az ittenieknek nyilván tudomásuk volt arról, hogy a szovjet titkosszolgálat aktívan támogatta a minisztereket is gyilkoló német Vörös Brigádokat, az ír terrorszervezetet, az IRA-t, a baszk robbantókat, az ETA-t, továbbá Líbiát. Épp ezek a szocialisták lennének őszinték az antiterrorista küzdelemben?

Foltos a terroristák ellen hangzatosán fellépő szabad demokrata politikusok múltja is. Több főszereplőjük ifjú korában maoista szimpatizáns volt, azaz a hazai kispolgárság és értelmiség ellen alkalmazott kemény kádári terrort kevesellték és puhának tartották. Nem véletlenül ma is példaképük az a marxista filozófus, akiről az idén főiskolát akartak elnevezni, és aki a forradalmi terror nevében, 1919-ben tucatnyi, kiképzetten és rosszul felfegyverzett fiatal kiskatonát lövetett főbe, mert azok megfutamodtak a jól felszerelt antant-sereg ágyúzása elől. Nem véletlenül ragaszkodik a párt egyik vezetője, Budapest főpolgármestere a világtörténetem Mao Ce-tung után a második legnagyobb terroristájának, Sztálinnak a budapesti díszpolgárságához. Mindeddig sikerrel akadályozta meg szocialista segédlettel a szovjet diktátor díszpolgári címének a visszavételét! A párthoz tartozó történészek kedvenc témája Trianon megérdemeltségének a bizonyítása. Az idei trianoni évfordulón is azt bizonygatták, hogy „Igenis hazaárulásnak bizonyult az országot belevinni a világháborúba, ami legfeljebb a magyar nagybirtokosok, a magyar agrárexport érdekeit szolgálhatta, de nem a magyar népét. Nem felejthető Tisza István, Andrássy Gyula személyes felelőssége”. A liberális történészek nem csak azt a tényt leplezik, hogy épp Magyarország ellenezte, amíg tehetett, a hadüzenetet, hanem a szarajevói terrorcselekményt és annak szerbiai és antant-támogatását is eljelentéktelenítik. Kettős mérce működik a párt ideológiájában, azaz megértő egy hajdani, és elítélő egy mai terrorcselekmény iránt! Hazaárulásnak tekintik a terroristák támogatói elleni akkori hadüzenetet, ma viszont azokat a háborúellenes érveket tartják szégyenletesnek! A kettős mérce más vonatkozásban is jellemzi ennek a pártnak a holdudvarát. Publicistái „újnáci beszédnek” minősítik azt a hazai felvetést, amit a brit külügyminiszter úgy fogalmazott meg, hogy a „terrorizmust szító tényezők egyike az a düh, amelyet a térségben élő népek éreznek a palesztinokat érintő, évek óta zajló események miatt”. Nos, a Közel-Keleten is táptalaja a terrorizmusnak a kettős mérce. Míg a palesztin vezető, Arafat megöletésének szükségességét a nyilvánosság előtt latolgathatja az izraeli vezérkari főnök helyettese - mert ez csupán egy államigazgatási döntés - addig az izraeli megszállók elleni bármilyen fellépés terrorizmusnak minősül. Naponta történnek civil áldozatok sokaságával járó úgynevezett „célzott likvidálások” palesztin rendőrök, vagy elöljárók elten. Ez valamiféle skizofrén logika mentén nem minősül terrorizmusnak, csak az erre adott válasz. Egy arab falu, Deir Jaszin 300 lakójának az 1948. évi legyilkolói és ennek a bűntettnek a támogatói ma is jó példát mutató harcosok és feddhetetlen államférfiak.

A hazai kormánypártokat sem hatja át a józan távolságtartás. Kellő ismeretanyag híján nem mentek bele a tragédiát kiváltó okok elemzésébe, sőt, megrótták az ilyen módszert követőket. Tájékozatlanság miatt például többen minősítették a szeptember 11-i eseményt a világtörténetem legtöbb áldozatot követelő terrorcselekményének. Sajnos, ez nem igaz, a pálmát eddig még nem sikerült kiragadni a Szovjetuinó kezéből. A „Wilhelm GustlofT vöröskeresztes, háború elől menekülő nőket és gyermekeket szállító hajó 1945. január 30-án süllyedt el a Balti-tengeren Stolpmündénél. 9400 utasa veszett oda a jeges hullámsírban, amikor a hajót eltalálta egy szovjet torpedó. Nyilván nem tehetett hadicselekmény egy kórházhajó megtámadása - akkor tehát csakis terrorcselekmény tehetett! Ez egy egyedi cselekmény volt, de vajon minek minősíthető Drezda negyedmillió halottat követelő lebombázása? A német hadsereg már kiürítette a várost, semmilyen ellenállás nem volt. A brit hadügyminisztérium még évek múlva is tűzdelgette a kitüntetéseket a kockázat nélküli, gyalázatos terrorbombázás elkövetői mellére, akik ilyen rettenetes áron akadályozták meg, hogy a bevonulás előtt álló szövetséges szovjet hadsereg rátegye a kezét a város ipari és szellemi pontenciájára.

Ismét eljutottunk a nagyhatalmak felelősségéhez. Vajon melyik időponttól datálódik például a főbűnösnek nyilvánított Oszama bin Laden terrorista múltja? Terrorista címmel őt már régen felruházta a Szovjetunió, amikor Ladent az amerikaiak még szabadságharcosnak tekintették és segítették. 1989 előtt szabadságharcos volt, vagy terrorista? Moszkva szemében terroristák voltak a csecsen felkelők is, de nem voltak terroristák az általa fegyverekkel segített, a grúz civileket ezrével gyilkoló abház felkelők, sem a tízezreket agyonlövő szerb milicisták. Ha ilyen aljas, emberiség-ellenes gaztetteket nyíltan támogatott egy nagyhatalom, akkor lehet-e rá számítani a terrorizmus elleni küzdelemben?

„Aki nincs velünk, az a terroristákkal van” - jelentette ki ex cathedra az amerikai elnök a mostani terrorcselekményt követően. Ismerős tehetett ez a mondat például azon amerikai katonák számára, akik hadvezetésükre terhelő vallomást tettek a Mi Layi vérengzést követően. Dél Vietnamban naponta tapasztalható volt a Viet Kong kegyetlen terrorizmusa, de vajon tényleg a kommunista terror szolgájává vált az, aki nyilvánosságra hozta az amerikaiak vérengzését? Vagy akik tavaly felfedték egy koreai civilek százait legéppuskázó amerikai szakasz tömeggyilkosságát - még a koreai háború idejéből -, azok automatikusan az észak-koreai terrorista diktatúra ügynökeivé váltak? Nyilván teljesen félrevezető és helytelen ez az elnöki szembeállítás. Vissza tehetne kérdezni, hogy vajon példát mutattott-e Amerika a leleplezett vérengzések felelőseinek a megbüntetésében, vagy inkább a tények eltusolásában jeleskedett? Sajnos, tudjuk a választ, a bűnösök szabadok.

Hogy viszonyul Európa a Benes dekrétumokhoz? Három és fél millió németet üldöztek el szülőföldjükről terrorista módszerekkel, további 250 ezret legyilkoltak. Magyarok százezreit forgatták ki vagyonából, 80 ezret vittek rabszolgamunkára Csehországba. Sok mai politikus megértőén viszonyul ehhez a szörnyű terrorhoz, csakúgy, mint a délvidéki, 70 ezer magyar ádlozatot követelő terror elkövetőihez. Ha ezt teszik, akkor valójában a terrorista módszereket helyeslik, de akkor nekünk ne papoljanak a terrorizmus elleni fellépésükről!

Szép dolog tenne a terrorizmus elleni küzdelem, ha kettős mérce nélküli tenne, és ha az ártatlan civilek elten elkövetett minden terrorista cselekmény elítélhető tenne, ha Szarajevó, Drezda, Zenta, Újvidék, Mi Lay, Deir Jaszin, Oradour, Lidice és New York egyforma megítélés alá esne. Ehhez át keltene írni a tankönyveket, bocsánatot keltene kérni az áldozatoktól. Erre még sokáig nyilván nincs reményünk, ezért addig is közösen szenvedünk.

Szeptember 11-e tragikus nap volt Amerika történelmében. Olyan kihívással kell ezentúl az Egyesült Államoknak szembenéznie, amelyre a legkevésbé sincs felkészülve. Szupertechnikával működő hadigépezet, könnyű győzelmek sorozata a világ számos táján, majd a rövidesen elérhető közelségbe kerülhető atomvédőpajzs: mindez létezett, vagy majdnem létezett, s mégis a szeptember 11-i tragikus nap bebizonyította, hogy Amerika sebezhetetlenségének hitét immáron a legendáriumok sorába illeszthetjük.

Egyáltalán nem csak Csurka István figyelmeztetett arra, hogy a részvét és a megdöbbenés szavait rövidesen követnie kell az USA felelősségét elemző írásoknak, hiszen ebben a borzalmas eseménysorozatban - végső soron - az Egyesült Államok nem volt vétlen. Az ismert baloldali írónő, Susan Sontag mondja: „Hol marad a beismerés, hogy itt nem a „civilizáció”, vagy a „szabadság”, a „szabad világ” és az „emberiség” elleni „gyáva” merényletről, hanem a világ egyetlen önjelölt szuperhatalma, az Egyesült Államok elleni támadásról van szó, amely támadás az USA érdekpolitikája és beavatkozásai miatt érte az Egyesült Államokat? Hány amerikai tudja, hogy Washington még mindig bombázza Irakot?"

Norman Mailer, a Meztelenek és holtak és A hóhér dala című világhírű regények szerzője így ír a tragédiáról. „Az amerikaiak gondolkodjanak el és próbálják megérteni, miért irtózik olyan sok ember Amerikától. Az amerikaiak ugyanis nem hajlandók megérteni, hogy a legtöbb elmaradott országban Amerikát olyan elnyomó kulturális és esztétikai hatalomnak tekintik, amely kiirtja az egyetlen dolgot, amit a nyomorgó nép még birtokol, a gyökereit. Amerika mindaddig bajban tesz, amíg nem ismeri fel, hogy az általa okozott károk és a profitszerző életmód nem feltétlenül tetszik a legtöbb országnak... Mi teszünk a földkerekség leginkább gyűlölt nációja.” Hasonló szellemben nyilatkozott Amerika másik nagy prózaírója, John Updike is.

Szeptember 11 -e után szinte azonnal az első számú gyanúsítottnak az első számú „régf’közellenséget, az Afganisztánban élő, szaudi származású milliárdost, Oszama bin Ladent kiáltották ki. Amikor 79-ben a szovjet csapatok bevonultak Afganisztánba, rövidesen Oszama bin Laden tett a felkelők egyik vezére, a CIA kulcsembere, az oroszok 89-es kivonulása után viszont látványosan szembefordult az USA-val, mert az amerikai imperializmust és életmódot a volt szovjet agresszor törekvéseinél is veszélyesebbnek tartotta a muzulmán világra és az emberi kultúrára nézve.

Az Afganisztánban élő, ott számtalan rejtekhellyel rendelkező Oszama bin Laden követte volna el, pontosabban az ő utasítására hajtották volna végre a New York-i és a washingtoni merényleteket? Oszama bin Ladenről köztudott, hogy telefont sem használ, az üzeneteit küldöncök viszik egyik helyről a másikra. így aztán, mielőtt még egész Amerika őt kiáltotta volna ki bűnösnek, nem ártott volna több tényezőt is figyelembe venni. 1. Képes volt-e Oszama bin Laden ezt a borzalmat Afganisztánból megszervezni? 2. A WTC száztíz emeletes ikertornyaiban valójában hányán tartózkodtak a két támadás órájában? Hiszen előzetes becslések szerint ötven-hatvanezer ember is ott tartózkodhatott volna. 3. Milyen közvetlen tőzsdei mozgások, spekulációk előzték meg a tragédiát?

Kétségtelen, hogy az egy éve kitört, s egy éve folyó intifáda óriási mértékben járult hozzá a New York-i és a washingtoni tragédiákhoz. Ariel Sáron egy évvel ezelőtti, A1 Aksza mecsetbeli provokatív látogatásától számítjuk az intifáda kezdetét, ezt a rövidesen kormányra került Sáron még agresszívebb akciói követték: gyerekek, kamaszok, nők tömeges legyilkolásától a palesztinok bombázásáig, házaik, irodáik bulldózerekkel, tankokkal történő lerombolásáig. Mindezt Amerika értetlenül nézte. Sőt. Az amerikai zsidó lobbi befolyása tovább erősödött: az USA azt is megengedte magának, hogy látványosan kivonuljon a durbani konferenciáról, amelyen Izrael rasszista, fajvédő politikáját akarta a világ közvéleményének igen tetemes része megbélyegezni. Izraelt és az angolszász világ zsidóságát - de persze beszélhetünk más országokbeli zsidóságról is - olyan kiváltságokkal ruházták fel a gyakorlatban, hogy ők szinte már „érinthetetlenek”, a törvény felett állnak, rájuk más szabályok vonatkoznak, mint a közönséges halandókra. Nagyon is érthető, hogy a világ népeinek túlnyomó többségét mindez felettébb irritálja.

Tudjuk, hogy az USA az Öböl-háború óta folyamatosan bombázza, terrorizálja Irakot. Ezen a nyáron készítették és vetítették le az ENSZ-csoport iraki leszerelést ellenőrző bizottsága által készített dokumentumfilmet. Ebből kiderül, hogy Irak gyakorlatilag nem jelent veszélyt a világ népei számára, tömegpusztító fegyverprogramja nem mutatott fel tíz év alatt komolyabb eredményeket. Irak USA és Nagy-Britannia általi bombázása tíz év óta mégis folyamatos, amikor eme sorokat írom, akkor is tart. Mi a sötét cél tehát? Irak állandó konfliktusban tartása, az amerikai, angol és izraeli érdekeknek megfelelően. Ezért nem foglalták el annak idején Bagdadot, ezért álltak meg az amerikai csapatok „váratlanul”. Azért, hogy az izraeli lobbi számára adva legyen az állandó fenyegetettség - pénzre, zsarolásra váltható - fegyvere.

1996-ban Madelaine Albright azzal érvelt még ENSZ-nagykövet korában - rövidesen külügyminiszter lett hogy ötszázezer iraki gyerek halála a magasabb rendű cél - Szaddam Husszein térdre kényszerítése - érdekében „morálisan igazolható”. Ennél emberellenesebb ideológiát, igazolást kevesen gyártottak ezen a világon. Mellesleg az 1980 és 88 közötti iraki-iráni háború idején Amerika teljes súlyával Irakot támogatta a fundamentalisták győzelme miatt is, három év múlva viszont megindítja korábbi szövetségese ellen az Öböl-háborút, 1991-ben. Egyik pillanatban még Irán a terrorista zsarnok, nemsokára viszont, s azóta is, Irak az. Hát hogy is van ez? Azt is kell tudnunk, hogy Kuvait a nyugati nagyhatalmak által létrehozott bábállam, létét Irak sosem ismerte el. A nagyformátumú angol kémregényíró, Federick Forsyth megírja az Öböl-háborúról szóló művében, hogy a CIA nagyon tudatosan lépre csalta Irakot és Szaddam Husszeint, azt ígérve nekik, hogy Kuvait megtámadásakor Amerika nem fog vétót emelni.

Dehát mehetünk messzebb is, visszafelé az időben. Szőcs Zoltán a Magyar Fórumban tett közzé egy kis leltárt az USA-nak az utóbbi ötven évben viselt háborúiról: az Egyesült Államok megtámadta, bombázta Koreát, Vietnamot, Guatemalát, Hondurast, Panamát, Kubát, Grenadát, Haitit, Libanont, Líbiát, Irakot, Szomáliát, Boszniát, Szudánt, Afganisztánt és Szerbiát. De ha még messzebb megyünk vissza a történelmi időben, akkor azt is megemlíthetjük, hogy az amerikaiak 1890-ben fejezték be az indiánok elleni irtóhadjáratukat - a mai rezervátumok mutatják, milyen eredménnyel -, számos háborújuk közül a Fülöp-szigeteki népirtás a legfigyelemreméltóbb, hiszen eme hadjáratot vezénylő Funston tábornok 640 ezer filippinó lemészárlásáról tett jelentést a kongresszusnak (1899-1902). Jellemzők az USA-mentalitásra a fiatal Franklin Delano Roosevelt szavai, aki Haiti amerikai megszállásakor (1915) azzal kérkedett, hogy tengerészeti államtitkár-helyettesként egyetlen éjszaka alkotmányt adott a szigetországnak. 1914. augusztus 8-án Wilson amerikai elnök kijelentette a kormányban, hogy „a németek nem mások, mint piszkos vadállatok, Anglia viszont a falnak feszített háttal védi a civilizációt”. Erre Wilson külügyminisztere, Wiliam Jennings Bryan megjegyezte: „nincs a világon még egy olyan imperialista hatalom, amely annyi embert pusztított volna el, mint az angol”. Bryannak erre persze sürgősen távoznia keltett a kormányból.

Miután ez év szeptember 11-én a szörnyű tragédia New Yorkban és Washingtonban megtörtént, Bush elnök a következő sajátos üzenettel fordult a világ országaihoz: „Vagy az Egyesült Államok mellé állnak a terrorizmus elleni harcban, vagy - ellenkező esetben - a terroristákkal tartanak”. Ezt a fogalmazásmódot eddig csak a hajdani kommunisták internacionalista szóhasználatából ismertük, nagyon reméljük, hogy Bush elnök ezt a sajátos felszólító módot kicseréli majd egy árnyaltabb fogalmazásra. Erre legújabban nyűik is tehetőség. Jack Straw brit külügyminiszter a napokban - évtizedek elteltével - Iránba látogatott, s ott egy Izraelt keményen bíráló cikket publikált. Az izraeli válasz „megvetendőnek, tudatlannak és az antiszemitizmussal határosnak” nevezte az angol külügyminszter cikkét. Csak kérdezhetjük, eddig mehet el arcátlanságban még a legfőbb szövetségeseivel szemben is Izrael, bár a kérdés részben költői, mert Bush elnök a minap (szeptember 27.) közvetve meg is adta a zsidó államnak a választ:, Jsle lődözzenek, hanem tárgyaljanak!”

Hogy Amerika mikor fogja megtámadni Afganisztánt, azt most (szeptember 29.) még nem tudhatjuk. De azt igen, hogy kommandós-felderítő akciókkal ez az „előtámadás” már a szeptember 11 -i tragédia után közvetlenül megkezdődött. Ma például (szeptember 29.) öt amerikai kommandóst fogtak el a talibok. Mivel sem Irán, sem Pakisztán nem engedélyezi, hogy amerikai csapatok vonuljanak át a területeiken Afganisztán felé, a támadás várható iránya Üzbegisztán és Tádzsikisztán felől mutat a talibok, és persze Oszama bin Laden csapatai felé. Oroszország messzemenő jóváhagyásával és támogatásával természetesen. Ezért az oroszok persze be fogják nyújtani Amerikának és a Nyugatnak a számlát: a csecsenekről és a jogaikról több szó ne essen, legfeljebb majd később, az indiánokéhoz hasonló rezervátumaikban.

Van persze a terrorizmus, Oszama bin Laden, a talibok és még ki tudja milyen hatalmak elleni harcnak egy nagyon prózai területe is: a Kaszpi-tengeri térségben tevő hatalmas olajforrások birtoklása és kiaknázása. Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy Amerika szeretné a prím szerepét ebben a gigantikus akcióban eljátszani, Oroszország tenne a másodhegedűs, de részesülnének persze a közép-ázsiai térség mellett vezető olaj hasznából a volt szovjet tagköztársaságok is. Az olajvezeték a Kaszpi-tenger térségét kömé össze a pakisztáni Karacsi kitötőjével. A pakisztáni kormánynak valószínűleg tetszeni fog az ötlet, csak az a kérdés, hogy mit szól majd ehhez a muszlim világ egésze.