Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2001-10-01 / 10. szám
~ir JL mmgjapBams ®í? GDd® ;G nr JL XIX. évfolyam, 10. szám 2001. október A DEMOKRATIKUS ÉS NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG HAVILAPJA 150.- Ft - $3.50 1956-OS KÁRPÁT-MEDENCEI EMLÉKBIZOTTSÁG Először 1996-ban, Debrecenben találkoztak a Kárpát-medencei ötvenhatos szervezetek küldöttei. Az erdélyi, kárpátaljai, magyarországi csoportok akkor széles együttműködést kezdeményeztek az 1956-os magyar demokratikus forradalom és nemzeti szabadságharc történelmi értékeinek hiteles és méltó fenntartása céljából. Megválasztották az 1956-os Kárpát-medencei Emlékbizottságot is azzal a feladattal, hogy a 2001 -es és a 2006-os évfordulókat a kitűzött cél jegyében készítsék elő. Ezt a bizottságot egy-egy erdélyi, kárpátaljai és magyarországi társelnök alkotja Fülöp G. Dénes, Milován Sándor és Székelyhídi Ágoston személyében - a nyugati szervezetek tiszteletbeli képviselőjeként Kovács Andort ismerték el. Most, 2001-ben, a negyvenötödik évforduló alkalmából az Emlékbizottság összehívja a második Kárpát-medencei találkozót. Fontosnak látja, hogy szakami tanácskozást is rendezzen. Ez a tanácskozás úgy szolgálja 1956 történelmi értékeinek hiteles és méltó fenntartását, hogy a közvéleményt és a közművelődést - köztájékoztatást vizsgálja ebből a szempontból. Az október 19-20-i debreceni rendezvényen erdélyi, kárpátaljai, magyarországi ötvenhatos szervezetek küldöttei, illetve a témával foglalkozó kutatók és közművelődési - köztájékoztatási vezető munkatársak vesznek részt. Ez a cél és keret lehetőséget nyit a Kárpát-medencei ötvenhatos szervezetek eszmei törekvésének összehangolására és érvényesítésére. Az Emlékbizottság fel is kéri ezen szervezeteket annak kinyilvánítására, hogy az egyedi érdekvédelmi tevékenységen túl, támogassák 1956 történelmi értékeinek mind teljesebb beleépítését a jelen és a jövő nemzedékeinek hagyománytudatába, történelemtudatába. Arra is felkéijük az erdélyi, a kárpátaljai, a magyarországi ötvenhatos szervezeteket, hogy az alapítók mellett vegyenek részt a rendezvényünkön, továbbá fogadjanak el nyilatkozatot a közös akarat kifejezésére. Meggyőződésünk, hogy a magunk körében a 2006-os fél évszázados emlékezést is most lehet és kell előkészítenünk - közös elkötelezettséggel és felelőséggel. Nyilatkozat- Tervezet -Demokratikus forradalmunk és nemzeti szabadságharcunk negyvenötödik évfordulójához érkeztünk. Mi, akik 1956-ban választott testületeken és önkéntes közösségekben teljesítettünk szolgálatot, most kegyelettel emlékezünk a fegyveres küzdelem hősi halottaira, a megtorlás áldozataira, az azóta végleg eltávozott bajtársakra. Nyugodjanak békében! Nevükben és helyettük is kötelességünknek tekintjük, hogy őrizzük és ápoljuk a legnagyobb magyar forradalom és legnagyobb túlerővel vívott nemzeti szabadságharc igazságát. Ezt az igazságot a kommunista birodalmi erőszakhatalom a hadüzenet nélküli véres megszállás után még harmincöt évig meghamisította, titkolta, tiltotta. Ennek az igazságnak minden részletét még ma sem ismerjük, talán sosem ismerhetjük meg. Ennek az igazságnak az alapján és az irányultságát azonban maga a világtörténelem ismeri el és érvényesíti 1956. október 23-a óta folyamatosan. Ez az igazság az emberiség érdekéből ered. Nevezetesen abból az érdekből, hogy a személyi, a szellemi, a közösségi, a nemzeti önrendelkezést elfojtó kommunista birodalmi erőszakhatalmat fel kell számolni. Erre elsőként Magyarország mutatott példát. Ebben áll az 1956-os magyar demokratikus forradalom és nemzeti szabadságharc világtörténelmi jelentősége. Erre épül a demokratikus világ tisztelete a hősi halottak, a megtorlás áldozatai, a cselekvő résztvevők iránt. Örömmel tapasztaljuk, hogy 1990 óta a nemzeti elvű erők 1956 értékeinek helyreállítására és érvényesítésére törekszenek itthon, Magyarországon is. Ezzel ők maguk is történelmi fordulatot teremtettek. Fájdalmasnak és méltatlannak ítéljük viszont, hogy még a negyvenötödik évfordulón is találkoznunk kell zavaró, korlátozó, nem egyszer ellenséges jelenségekkel. Elvárjuk például, hogy a Magyar Köztársaság törvényalkotása és igazságszolgáltatása részint következtésen véjde 1956 nemzeti érdemeit és képviselőit, részint következetesen szigorral sújtsa a kommunista birodalmi erőszakhatalom itthoni bűneit, bűnöseit és támogatóit. Szeretnénk rábírni a törvényalkotást és a végrehajtást arra is, hogy szükséges szinten gondoskodjon mind a hazai, mind a szomszédos országokban élő ötvenhatosok nehezen és elszigetelten küszködő rétegeiről. Megalapozatlannak és megtévesztőnek tartjuk, hogy 1956-ot a történetírásban, a közoktatásban, a köztájékoztatásban politikailag vagy világnézetileg bármilyen irányzat javára kisajátítják. Ez egyoldalúvá torzítja 1956 igazságát. Visszautasítjuk, hogy a reformkommunizmus és a reformszocializmust összemossák, netalán azonosítják a demokratikus forradalom és nemzeti szabadságharc eszmeiségével, tömegmozgalmával, hatalmi szerveinek megválasztásával és gyakorlatával. Ez 1956 igazságának tudatos meghamisítását és beszennyezését jelenti. Bűnpártolásnak minősítjük, ha 1956 akkori és későbbi árulói, megtorlói, meghamisítói számára felmentést keresnek. Hazaárulásra, idegen hatalom önkéntes kiszolgálására a nemzet ellenében nincs mentség, nem lehet bocsánat. Egyidejűleg a saját tévedéseinkkel és hibáinkkal is szembe kell néznünk. Közös igazságunk hitelét csorbítja, aki személyek vagy csoportok szűkebb igazságát, érdemét, érdekét erőltetné az elsőbbség vagy éppenséggel a kizárólagosság rangjára. Az egyetlen magas rang a hősi halottakat és a megtorlás áldozatait illeti meg. Bízunk 1956 igazságának fennmaradásában és kiteljesedésében. Ezen erőnk fogytáig magunk is munkálkodhatunk. Segítsük elő, hogy ez az igazság mind mélyebben és szélesebben épüljön bele a huszonegyedik század nemzedékeinek hagyománytudatába, történelemtudatába. Hisszük, hogy ezek a gondolatok minden ötvenhatos személyes és közös meggyőződését és akaratát fejezik ki. Évfordulónkon ebben hadd nyilvánuljon meg az ötvenhatosok egysége. Budapest-Debrecen-Marosvásárhely-Ungvár, 2001. október 19-23. DOMONKOS LÁSZLÓ Születésnapi terror Szubjektív vallomás, de elkerülhetetlen: 2001. szeptember 11-én töltöttem be 50. életévemet. Édesanyám elbeszélése szerint délután három és négy óra között születtem, császármetszéssel: állandóan forgolódtam, nem volt ínyemre a külvilág, odabenn akartam maradni. Fél évszázad múltán, ugyanebben az órában, egy keddi napon a magyarok fővárosában, több ezer kilométerre New Yorktól és Washingtontól a Rottenbiller utcai iskola felé siettem, a fiammal találkoztam. Abból a házból érkeztem, ahol hazám külügyeit intézik, és ahol az a barátom dolgozik, akivel már harminc esztendeje, a huszadik születésnapomon is barátok voltunk. Tőle, a jelenlegi ívelő múlttól idnultam a fiam - a jövendő felé. Az életben, tudjuk, igazából nincsenek véletlenek. Léteznek viszont rendeltetésszerű, kinyilatkoztatás-szintű időszakok, amiket lehet kegyelmi időknek - Isten ideinek nevezni. Ezeket történésük perceiben természetesen még nem érzékeljük, hiszen gyarló emberi felfogásunk nem képes rögtön regisztrálni és befogadni a nagybetűs Idő süvítését. Persze ezek az idők ettől még magabiztos könyörtelenséggel jelzik létezésüket. Hogy itt vannak, itt voltak. Már megint. Újra. Mély megdöbbenéssel ért bennünket az Egyesült ÁJIamokat ért terrortámadás híre. Őszinte részvétünket fejezzük ki az áldozatok hozzátartozóinak és határozottan elítéljük az ilyen és hasonló, a polgári lakosságot sújtó terrorcselekményeket. Bízunk abban, hogy az Egyesült Államok nem büntetőhadjáratot indított ártatlan, nyomorult népek ellen és megtalálja a valódi bűnösöket. Abban is bízunk, hogy minden terrorcselekmény — legyen az állami szintű vagy egyéni — azonos elbírálás alá esik! Az azóta eltelt hetek alatt újságcikkek, kommentárok, tanulmányok, elemzések tucatjai láttak napvilágot arról, ami történt, és ami mindezek után történhet. Úgy tűnhet, aránylag rövid idő alatt elmondtak, leírtak már szinte mindent, amit csak ilyen horderejű esemény után lehetséges. Csakhogy egyvalamit biztosan nem említettek. Azt, hogy ezzel a születésnapi terrorral lettünk igazán túl jón és rosszon. Mindannyian. „A második ötven nehezebb lesz”, mondta a telefonba a jókívánságot egyik barátom, csak félig tréfásan. Ami történt: nemcsak horror, nemcsak „új világnak kezdete”, nemcsak őrület és tömény abszurditás, nemcsak Amerika észhez térésének utolsó, irtózatos áron kikényszeríteni próbált esélye. Az üzenet nyilvánvalóan a Fennebbvalótól jött, ahogyan a székelyek nevezik. Tőle, személyesen. És így hát mindenkinek, mindnyájunknak szól. Afgánnak, amerikainak, tálibnak, zsidónak, magyarnak, románnak, takarítónak és biztonságpolitikai szakértőnek, brókernek és aluljárói csövesnek. Hihetetlen mértékű rombolás-pusztítás, tömeges embergyilkolás és világhatalmi jelképek együtt: vegyük már észre, hogy több pokol ellen érkeztek az új apokalipszis repülőgépei. Természetesen a pokolból. Istennek van stílusérzéke. Az annyit emlegetett globalizáció, alkonyának kezdetén, a rasszizmus fogalmának annyiszor meghamisított-kiforgatott értelmezését végre a helyére tévő, korszakos jelentőségű durbani konferencia után mindössze két nappal - a világot pedig már hosszú évtizedek óta rémítgető repülőgép-eltérítések csúcspontjaként: a legdrasztikusabb és legstílusosabb módon zárta mindezt a születésnapi terror, ez a kegyelmi-kegyetlenségi, isteni Idő. (Folytatás az 5. oldalon) BEKE GYÖRGY A nagy ámítás Megdöbbentő tényt hallhattunk minap a Magyar 1-es csatorna műsorában, amelyben Kun Miklós történész, példás tárgyilagossággal és óriási ismeretanyag birtokában, „a birodalom romjait” kutatja át, a terror, a képmutatás, az embertelenség nyomait keresve. Nyilván a sztálini idők birodalmáról van szó, amelynek kulisszái mögé a tömegek, a nép fiai egyáltalán nem láthattak be, s így a több évtizeddel előbb történtek is újdonságnak számítanak. E roníiok alatt a nagy orosz nép történelme rejtekezik, de a leigázott, újgyarmati sorba taszított szomszédos népeké is, köztük a miénk, magyaroké. Kun Miklós kutatásai nélkül - már amibe beletekinthet a „megnyílt” szovjet levéltárakban - egyszerűen érthetetlen maradna a 20. századi magyar történelem nagyon sok fájdalmas eseménye, amelyek a mai napig befolyásolják életünket, érzelmeinket és gondolkodásunkat. Egyik utóbbi műsorában Kun Miklós - orosz levéltári titkok felfedésével - a jugoszláviai Tito-rendszer magyarellenes manipulációit, imperialista törekvéseit mutatta be. Eszerint a második világháború után Moszkvába látogató jugoszláv diplomaták, pártvezetők nyíltan kérték Sztálin generalisszimusztól, hogy Dél-Magyarországot, Pécset, Baját és környéküket csatolhassák Tito országához. Még ezzel sem elégedtek volna meg, hanem Moszkva jóváhagyását kérték, ahhoz, hogy a Délvidékről és az újonnan megszerzendő területekről az egész magyar lakosságot űzhessék el, telepíthessék át a maradék Magyaroszágra. Próbálták „elvi indokkal” alátámasztani igényüket: Magyarország háborús felelősségével, a magyar nép ellenséges érzületével. Lehetetlen nem gondolnom arra, hogy ez a magyar terület kezdetektől a jugoszláv teijeszkedés egyik célpontja volt. Az első világháború után előbb fegyverrel akarták megszerezni, azután magyar nemzetárulók közreműködésével. Persze, akkor is „elvi indoklással”. A szerb megszállók szuronyainak védelme alatt Budapestről elmenekült politikusok megalakították 1921-ben a Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaságot, és el akarták szakítani ezt a területet Magyaroszágtól. Csak az antant hatalmak erélyes fellépésére vonultak vissza a szerb királyi seregek a trianoni határvonalra, és ezzel a szeparatista kísérlet is megbukott. A helyi lakosság mindvégig szembenállt az országrabló merénylettel, amelynek egyik vezetője, a magát Pécs polgármesterévé kinevező Linder Béla volt, aki a Károlyi-kormány hadügyminisztereként felbomlasztotta a magyar hadsereget, és ezzel védtelenné tette az országot a román, a cseh és a szerb fegyveres erőkkel szemben. Kelle ehhez bármilyen kommentár? Legfennebb annyi, hogy Linder a bukás után Jugoszláviában talált menedéket, és élvezte a Tito-rendszer támogatását 1962-ben bekövetkezett belgrádi haláláig! Miért nem egyezett bele Sztálin a jugoszláv követelés teljesítésébe? Hiszen ismerhetjük a .jóságos” grúz renegát gyűlöletét a magyarság iránt. Ugyancsak Kun Miklós tárta fel, még 1994-ben, a Magyar Nemzet november 12-i számában, hogy milyen jövőt szánt Sztálin és legszűkebb köre Magyarországnak, a magyar népnek. Eden angol külügyminiszter 1941 decemberében Moszkvában járt, tárgyalt a szovjet vezetőkkel, köztük Sztálinnal is. 1941. december 16-án, amikor a sikeres moszkvai csata nyomában a szovjetek már a győzelmük utáni időket tervezték, Sztálin kijelentette Edennek, hogy vissza kell állítani Csehszlovákia 1938 előtti határait, a Szudéta vidék újbóli bekebelezésével. „Ezenkívül délen növeljük Csehszlovákia területét Magyarország rovására, amely így méltó büntetést kap a háború alatti magatartásáért. Romániával kapcsolatban Sztálin ragaszkodott Besszarábia és Észak-Bukovina szovjet birtoklásához, sőt a Duna deltáját is meg akarta szerezni. Ugyanakkor a szovjetek nagylelkűnek mutatkoztak Románia nyugati határait illetően: nemcsak Észak-Erdély Romániához csatolását tervezték. „Nyugaton viszont Románia területét valmelyest meg kell növelni, folytatta Sztálin, mégpedig Magyarország rovására.” Mivel szerinte „ez kiegészítő büntetés lenne Magyarország számára a háborúban betöltött szerepéért”. Vajon Magyarország nagyobb kárt okozott volna a Szovjetuniónak, mint a Transznisztriát „elcsatoló”, és a háborúban végig részt vevő Románia? Akkor pedig mi magyarázhatta Sztálin zsigeri gyűlöletét az egész magyar néppel szemben? Fejtő Éerenc erről egy szomorú történettel szolgált - Népszabadság 1994. október 22. -, amelyet Gyilasz jugoszláv politikus, Tito legnagyobb ellenfele mesélt el neki Párizsban. Még a szovjet-jugoszláv öszszeveszés előtt Sztálin vendégül látta Gyilaszt. Szóba került Közép-Európa. „Ebben a térségben - mondta Sztálin - valójában csak két igazi államalkotó nép él.” Gyilasz remélte, hogy egyik nemzetként a szerbet nevezi meg. Csalódnia kellett. Sztálin a lengyeleket és a magyarokat említette. (Folytatás a 4. oldalon)
