Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2001-07-01 / 7-8. szám
2001. szeptember Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal Németh László Erdélyben NAGY PÁL 1918 augusztusában az akkor 17 esztendős Németh László Nagybányáról - ahol egy hónapon át vakációzott - levelet írt gyermekkori barátjának, Oszoly Károlynak. Ebben a levélben olvashatjuk az alábbi sorokat: „Itt vagyok az én napsugaras szülővárosomban, künn egy nyaralóban, melyet almaillattal vesz körül a beláthatatlan gyümölcsösök koszorúja. Fölöttem és a messzeségben a hegyek hullámos vonala, lenn a város, amint fürdik az aranyban és középkori hangulatát a távolban átadja a zöld termőföldek és mezők végtelen egyhangúságának. - Egy nagy üveges verandán írom ezt a levelet. Az ablakon zöld gallyak sandítanak be, sárgán mosolygó almáikat ügyesen rejtve egy-egy levélpamacs mögé. Valóságos paradicsom van itt körülöttem (...) Egy fatörzsön ültem és gyönyörködve bámultam Bányát. Olvasztott bíborban úszott. A kálvinista templomon mintha távoli tükrök reflexe gyűlt volna egybe. A hegyek pedig violán, feketén meredtek rá, mint egy ébenhajú, komor férfi a gyerekjátékokkal mulatozó aggastyánra. Csodálatos volt. Talán a halvány illat okozta, hogy azóta szerelmes vagyok a szülőföldembe.” „Napsugaras” szülővárosában Németh László nem is járt többé 1918 nyaráig. Mégis: a kamaszfővel megvallott szerelem életre szólónak bizonyult. Művek sora bizonyítja, hogy a hajszálereken át szüntelenül áramló szülőföld-élmény nem csupán emlékeiben élt tovább mindvégig, de alapvetően meghatározta szellemiségének alakulását is, befolyásolta eszmei tájékozódását, táplálta érzékenységét a nemzetinépi sorsproblémák iránt. Ama „almaillatú” augusztusi vakáció után újabb tizenkét esztendőnek kellett eltelnie, hogy Németh László - immáron elismert íróként - újból Erdélybe látogasson. Szoros és mély szellemi kötődések révén azonban mindvégig otthon volt ezeken a tájakon. Sokatmondó, hogy kritikusi pályájának kezdő szakaszában, a húszas évek végén, épp a kibontakozó erdélyi magyar irodalom jeleseiről - Tamási Áronról, Tompa Lászlóról, Reményik Sándorról, Áprily Lajosról, Bartalis Jánosról, Sipos Domokosról írta figyelemébresztő cikkeit, melyek ma is irodalomtörténeti érvényűek. Egészen bizonyos, hogy ilyen irányú érdeklődésének gyökérzete valahol az emlékező tudat mélyrétegeiben finom szálakkal kapcsolódott a múlhatatlan szülőföld-élményhez (is). Erdély, az erdélyi múlt a maga jeleseivel, sorsformáló pillanataival Németh László számára mindenkor ihlető témaforrás, mi több: eszmegazdagító tényező volt és maradt pályájának legzaklatottabb szakaszaiban is. Apáczairól, Misztótfalusiról, Bethlen Katáról, a Bolyaiakról írt drámát; regényeiben (Utolsó kísérlet, Alsóvárosi búcsú, Kocsik szeptemberben, Szerdai fogadónap, Égető Eszter, Irgalom) felfedezhetjük a nagybányai emlékek jelenlétét: több novellájában ugyanilyen nyomokra bukkanhatunk, éppúgy, mint fiatalkori verseiben. Erdély ünnepe címmel 1940 októberében - a Nyugat Erdély-vitájához kapcsolódva - Németh László cikket írt a Magyar Élet című folyóiratban, s ennek kezdő mondata így hangzik: „A történelem néha betör a dolgzószobába”. S közvetlenül a bécsi döntés utáni lázak idején megfogalmazta itt a szellem emberének józanító figyelmeztetését: „Minekünk, íróknak volt egy fontossági sorrendünk a hazai teendőkre: az első: fogadjuk be a magyar nemzetbe a magyar népet; osszuk és fejjük igazságosabb kulcs szerint a nemzeti jószágot. Második: értessük meg magunkat az egysorsú népekkel; építsük bele egy nagyobb kelet-európai szolidaritásba a magunk biztonságát. Harmadik: javítsuk meg, ha alkalom nyílik rá, a magyarságcsonkító határokat. Ez a sorrend következetes. Mi adhat súlyt nekünk bármely államcsoportban, ha nem minta voltunk? Mit ér akármilyen visszatérés, ha nem egy igazságosabb hazába hozzuk a visszatérőket? Az kell, mondja a továbbiakban, hogy „Erdély az erdélyieké, minden erdélyié legyen (...) Mert hittel vallja: „Erdély, az eszme nagyobb, mint ami Erdéllyel visszakerült. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a Bécsben visszacsatolt magyar társadalom a mieinknél egészségesebb lehessen. Romániai utamat épp ennek az illúziónak halála tette oly fájdalmassá. (...) A fájdalmas emlékű romániai utazás, amelyre itt céloz Németh László, 1935 augusztusában történt. Négy fiatal magyar írástudó (Németh László mellett Keresztury Dezső, Szabó Zoltán és Boldizsár Iván) szállt hajóra Budapesten, hogy a bukaresti Dimitrie Gusti professzorék szíves meghívásának eleget téve bejárják az országot, ismerkedjenek a romániai életviszonyokkal, nem utolsósorban pedig a romániai falukutató munka módszereivel, eredményeivel. Bő két hetet töltöttek Romániában: Havasalföldön, Bukarestben, a tengerparon, Erdélyben. Hazatérésük után elsőként Boldizsár Iván számolt be úti élményeiről; Erdély második Trianonja című írása a Napkelet 1935. november 2-i számában látott napvilágot. Erős kritikai megjegyzéseket tartalmazó cikke elindította a lavinát: Erdélyben és Magyarországon egyaránt a legkülönbözőbb körök megütközéssel, sőt felháborodással fogadták az úgymond „vakációzó” pesti írók egyikének sorait, különösképpen az erdélyi magyar közélet visszáságaira utaló észrevételeit. Herczeg Ferenc a Pesti Hírlap hasábjain szállt vitába erélyesen Boldizsárral, a fiatal László Dezső Kolozsvárt a Pásztortűzben fogalmazta meg véleményét, Jancsó Béla az Erdélyi Fiatalokban tette közzé hozzászólását. Ezek után jelent meg Németh László terjedelmes útirajza - esszéje - a Tanú 1935-ös 3-4. számában, Magyarok Romániában címmel. Korszerűtlen ábrándokkal nyíltan szembeforduló, bizonyos illúziókat romboló, súlyos igazságokat merészen kimondó írását példátlan felzúdulás fogadta. A két világháború közötti évek erdélyi magyar sajtójában nemigen volt ennél visszhangosabb, szerteágazóbb kérdéskört érintő, szenvedélyeket jobban felkavaró vita. A Tanúban közölt útirajz nyomán kibontakozó eszmecsere, melyből nem hiányoztak a sebeket osztogató pengeváltások sem, a magyar szellemi élet egészére kihatott, határokon innen és túl. Minthogy a Tanú szóban forgó száma csak 1936 januárjában került szélesebb nyilvánosság elé, a vita ezután szélesedett ki a maga teljességében, és folyt hónapokon át. Pesten és Kolozsvárt sorra szólaltak meg a magyar szellemi élet hangadó egyéniségei - írók, publicisták, közéleti emberek, egyházi személyiségek; idősebbek és fiatalok, konzervatívok és marxisták, liberálisok és népiek egyaránt. Ki-ki eszmei-politikai hovatartozása, ilyen-olyan kötődése és vérmérséklete szerint nyilatkozott Németh László romániai, erdélyi benyomásairól. A hozzászólók szinte egybehangzóan méltatták a szerzőnek a román nép sajátos arculatáról, életerejéről, népi kultúrájáról szóló szép szavait, de élesen elutasították (vagy többé-kevésbé árnyaltan bírálták) az erdélyi magyarságot érintő tételeinek nagyrészét, melyeket meggondolatlanoknak minősítettek. A vita során hatvannál is több közlemény jelent meg a lapokban és a folyóiratokban - zömmel 1936 folyamán. (íme néhány név - az eszmecsere szerteágazó erővonalainak érzékeltetése végett: Albrecht Dezső, Nagy Géza, Gaál Gábor, Tavaszy Sándor, Dénes Béla, Krenner Miklós (Spectator), Bajcsy-Zsilinszky Endre, Ligeti Ernő, Balogh Edgár, Juhász Géza, Ravasz László, Reményik Sándor, Gogolák Lajos...) Bevallottan egy gyönyörű álom: az ő szívében-elméjében élő Dunagondolat hitvallójaként indult el Németh László 1935 nyarán Romániában. Keserű hazai csalódások, kudarcok után, a korabeli magyar reformtörekvések bukását mélyen átérezve melengette magában a reményt, hogy útjának tapasztalatai igazolják az eszmény életképességét. O, a közép-európai utas - „egy nagy történelmű nemzet katasztrófa utáni gyermeke” - úgy látta itt, a Duna mentén, a Kárpátok karéjában „egy kis népnek ekkora területen szétszóródni csak akkor nem jelent halált, ha magyarságát küldetéssé tudja alakítani”. A megmaradást munkáló küldetéstudat jeleit kutatta Erdélyben - s alig talált megnyugtató-biztató tüneteket. Csalódnia kellett abban is, ami oly igen izgatta egész valóját: Romániában, a román közélet légkörében nem észlelt fogékonyságot a Duna-gondolat, a „tejtestvériség” vállalása iránt. Csalódottságának, kiábrándultságának kendőzetlenül adott hangot. Az útirajz zárófejezetében így vallott: „Hazatértem, s másképp ítéltem meg, mint eddig, magam s az embereket (...) Két hónapot hevertem tétlenül, nehéz mélakórban. Levél levél után jött, s nem válaszoltam; a nyomdász rámzörgetett, s vontatottan végre megíródott ez az útirajz. Nincs értelme, hogy megírtam. Amíg készült, sokszor egész közönyösen ültem idegenül csengő szavaim mögött. A fájdalom igaz volt, de az írás retorikus, szégyelltem volna igazán írni meg, mint amikor még hittem az ilyen írásokban)...) Mentségemre, hogy nem ismétlem meg - sorskérdésekről nem írok többé.” (Irodalmunk, szellemi kultúránk áldott szerencséje, hogy Németh László nem tartotta be csalódottságában fogant fogatkozását: a későbbi évek során nemegy kiváló esszét, tanulmányt, vitacikket írt sorskérdéseinkről is.) Erdélyi tapasztalatai nyomán Németh László 1935-ben tényleg szigorú látleletet készített a kisebbségi léthelyzetről, közállapotokról, a korabeli vezető körök tehetetlenségéről. Súlyosan meggondolkoztató véleményét azonban mégsem lenne helyénvaló a „Nem lehet! Nem érdemes!” szószólóinak végletes pesszimizmusával egy napon emlegetni. Hiszen ő meglátta Erdélyben azt a magyar értelmiségit is, aki hősként „az omló part egy darabjának megkötésére szedi össze erejét”; észlelhette az egészséges élniakarás, a megmaradás jeleit is. Leírta: Erdély ősi kultúrföld, s „a magyarság középkori erősödésének Erdély a mértéke”; „a magyar életerő ebben az utoljára felhúzott és legmagasabb bástyában szedelőzködik össze a túláradó sorssal szemben a legsikeresebben”. Világosan látta-láttatta:„Erdély vizsga volt, s az, hogy nem tudtuk megtartani: levizsgázás, mert Erdélyt nem úgy vették el tőlünk. Mi nem fejeztük be a meghódítását (...)” Németh László 1935-ös Erdély-képe múlt és jelen kritikai szembesítésének villanataiból bontakozik elénk hitelesen; mindenképpen egyoldalú és félrevezető lenne csupán a látvány sötétebb színárnyalatait észrevenni, számon tartani. Nem kétséges: Németh László végig a maga otthonról hozott izgató gondjait, szép álmait hordozta tarsolyában romániai útján - akkor is, amikor a bukaresti kiskorcsmábán a rokonszenves román fiatalok dalait hallgatta, akkor is, amikor Farkaslakán, abban a székely faluban, amely barátja, Tamási Áron „tornyostól-hegyestől réges-rég a magyar írás legszebb dombjára ültette”, a családi vacsora melengető légkörében érzékelhette a nép védekező humorának erejét, meg akkor is, amikor a körösfői templomban Ady nagy verse, A Kalota partján jutott eszébe. „Más Németh László érkezett haza Erdélyből, mint aki elment” - írta annak idején Vekerdi László kitűnő monográfiájában. „Ha egyszer olvasókönyvet lehetne szerkeszteni az itteni népek mély rokonságát és a nacionalizmus szította gyűlölet ellenére élő testvériségét igazoló írásokból, abból az olvasókönyvből semmiképpen sem hiányozhatna ez az útirajz” - olvashatjuk Vekerdi 1970-ben kiadott könyvében. És ezzel ma is mélységesen egyetérthetünk... Az 1935-ös, vihartkeltő romániai utazás után harmincöt esztendővel adatott meg ismét Németh Lászlónak, hogy még egyszer - utoljára - több napra Erdélybe látogasson. Volt azonban ezt megelőzően két rövid kiszállása - Kolozsvárra és Nagyváradra - a negyvenes években. 1940 decemberében a kolozsvári főiskolás diákszervezet, a KMDSz meghívására jött a Kincses Városba, Cs. Szabó Lászlóval, Kodolányi Jánossal és Veres Péterrel; december 12-én került sor az irodalmi estjükre, melyet nagy érdeklődés előzött meg, s miről az Ellenzék már másnap beszámolt - szép sikerről szólván. A nagyváradi irodalmi estet Szabó Pál közreműködésével tartották 1943. május 15-én; ezt egy szórványiternátus javára rendezte a helyi Református Kör. Itt elmondott beszédében (megjelent először a Magyar Élet 1943 júniusi számában) így emlékezett az író: „Egy évre rá (t.i. a bécsi döntés után) Kolozsvárra hívtak, hogy a visszatért magyarságot az itthoniak nevében köszöntsem. Egy dologra figyelmeztettem őket. Ne feledjék el, hogy kisebbségből kisebbségbe jönnek. Az a harcmodor, azok az erények, amelyeket odaát az ellenállás idején megszoktak: ideát sem lesznek fölöslegesek. Hallgatóságom akkor már túl volt a visszatérés első boldogságán, s ez a tízperces előadás váratlan mély hatást tett rája (...)” (Ugyenez a szöveg hangzott el Budapesten, a május 31-i operaházi ünnepségen, az „Él az Örök magyar szellem” sorozatban, mely alkalommal Németh László mellett Tamási Áron és Gyulyás Pál is szerepelt.) Aztán - hosszú évek múltán - az 1969/70-es színházi évadban három Németh-dráma bemutatására kerülhetett sor Erdélyben - Sepsiszentgyörgyön, Temesvárt és Marosvásárhelyen. A két Bolyai vásárhelyi bemutatójára eljött a szerző is; ugyanekkor megnézte Sepsiszentgyörgyön a Papucshőst, Nagyváradon pedig a temesváriak Villámfénynél produkcióját. Február 19 és 25 között utazgatott ekkor Németh László az erdélyi télben feleségével, Ella asszonnyal, vejével, dr. Lakatos Istvánnal, valamint a kíséretükben lévő Illés Jenővel, a Film Színház Muzsika színikritikusával. Nem titkolta: megható élmény volt számára látni, hogy az erdélyi magyar színpadokon mennyire otthon vannak az ő darabjai; hogy a közönség mindenütt milyen lelkes ünneplésben részesíti őt. Épp a viszonylagos és átmeneti oldódás szakasza volt ez Romániában: a kommunista-nacionalista hatalom bizonyos engedményeket tett a kisebbségi magyarságnak irodalmi, művészeti téren is. Ilyen légkörben kaptak szabad utat színházainkban Németh László drámái, s nyílt lehetőség a sajtóban róluk, szerzőjükről beszélni. A Sepsiszentgyörgyön élő Veress Dániel - Németh László legjobb erdélyi ismerője, hűséges barátja, műveinek értékelője, esztendőkön át levelezőpartnere - több változatban is megírta ennek az öt napnak a történetét, minthogy ő mindvégig jelen volt a jeles vendégek oldalán, elkísérte őket a baráti látogatásokra Marosvásárhelyen éppen úgy, mint Sepsiszentgyörgyön és Váradon. A Téli utazás (Igaz Szó, 1970 március), valamint az In memóriám Németh László című nagybányai kiadványban közölt, Ami a Téli utazásból kimaradt című „töprengések” átfogó, személyes vonatkozásokban is bővelkedő képet nyújtanak minden lényeges mozzanatról: a szerkesztőségben töltött pillanatokról és a Teleki-Tékában tett futó látogatásról (ahol már 1935-ben is megfordult Németh László, s utána útirajzában így nyilatkozott: „Ha valamiképp lehetséges volna, hogy hátralévő életem Erdélyben töltsem (szembefordulva az áramlással, mely szökik onnan, ahova a szorongatottak sorsát megosztani tódulni kellene) Marosvásárhelyt választanám ki székhelyül, s a Teleki-Tékából csinálnék koporsót magamnak (...)”, a Moher Károlyékkal és Sütő Andrásékkal való vásárhelyi együttlétről, a farkaslaki Tamási sírnál történt rövid megállásról, a Székely Múzeum megtekintéséről; - mindez szerves része, egy-egy fontos eleme az utolsó erdélyi „széttekintés”-nek. Február 20-án volt A két Bolyai prömierje a marosvásárhelyi Kultúrpalota díszes színháztermében. Zsúfolt ház tapsolt az együttesnek, a függöny elé kért írónak. Németh László személyes jelenléte fokozott mértékben ünneppé avatta az estet. „Nem tudtam megállni, hogy a bemutatóra el ne jöjjek” - írta volt szerzői vallomásában, ami másnap a helyi újság irodalmi-művészeti mellékletének hasábjain jelent meg. Hadd idézzek innen pár sort: „Történelmi drámáim között (...) öt van, amely Erdélyről szól: az első Bethlen Kata volt, azt követte a Misztótfalusi Kis Miklósról szóló Eklézsiamegkövetés, majd az Apáczai, utolsó a két Bolyai-dráma: az Apai örökség s A két Bolyai. Mi volt ennek az oka? Bizonyára az erdélyi történelem drámaisága is, amely minden lapján a termi a drámahősöket, de tán méginkább az én vonzódásom az erdélyi nép iránt, melyet a magyarság legértékesebb törzsének tartottam, azt iparkodtam drámáimmal bátorítani. Amikor egy-egy drámám könyvben is megjelent, mindig gondoltam rá: no, ez bejut tán Erdélybe is, s ott emberek százai szívnak belőle erőt. Arra azonban alig-alig gondoltam, hogy valamelyiket egyszer tán be is mutatják (...).” Nem csupán százak - ezrek meg ezrek számára jelentett erőt, bátorítást Németh László minden szava azokban a zuzmarás időkben, szorongatottságaink közepette. Hisz a második világháború után több mint két évtized telt el úgy, hogy Erdélyben, Romániában egyetlen könyve sem jelenhetett meg, nevének puszta említése is tilalmas volt. És hogy most, születése után száz esztendővel, lélekből fakadó megbecsüléssel idézi emlékét s értékeli csodálatos életművét a határtalan magyar szellemiség, ez halhatatlanságának mindennél ékesebb bizonyítéka. (Elhangoztt 2001. augusztus 14-én a Tokaji Irótáborban.)
