Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)

2001-07-01 / 7-8. szám

2001. szeptember Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal A címerek reneszánszát éljük. Nem vé­letlenül. Gyökerek nélkül nem nőnek fák, múlt nélkül bizonytalan a jövő. Nekünk pedig ugyancsak okosan kell sáfárkodnunk értékeinkkel. Anyanyel­vűnk féltő ápolása, múltunk hiteles ér­tékeinek felragyogtatása és tovább­adása, ez lehet a két legfőbb megtartó erő a mindent egynemű szürkévé gyúró globalizálódó világban. Az a képzőművészeti tárlat, mellyel a budapesti Székely Ház, amolyan zá­róakkordként, a millenniumi ünnepsé­gek előtt tisztelgett, párját ritkítja. A négy teremben kiállított, egységes rendszerbe foglalt 121 címer - a ma­rosvásárhelyi Novák József iparmű­vész alkotása - nemcsak szemet gyö­nyörködtető, hanem a szíveket is meg­dobogtatja, többekben könnyeket fa­kaszt. A tárlatnak nemcsak komoly művészi üzenete van, hanem nemzetst­ratégiai jelentősége is. A Magyar Köz­társaság igazságügy-minisztere, dr. Dá­vid Ibolya augusztus 16-i megnyitó be­szédében épp arra a gondolatra hívta fel a népes közönség figyelmét, amit a tárlat nemcsak sugall, hanem vizuáli­san is bizonyít: a magyar nemzet eze­réves egységét, történelmi-politikai széljárásoktól függetlenül. A magyar köztudottan szabadság­szerető nép, amiért tömérdek emberéle­tet, kiontott drága vért áldozott a száza­dok alatt. Csakhogy az ilyesmi általá­ban hidegen hagyja a politikusokat. A történelem nem ismeri a hálát. A körül­mények olykor besegíthetnek nemes szándékokba, lényegében azonban most nekünk magunknak kell a „határok fö­lött átívelő” nemzetegységet megterem­teni. Eggyé forrni lélekben és gondol­kodásban, akaratban és cselekvésben. Ennek a közös nagy akaratnak picinyke része ez a címerkiáltítás is. Komoly anyagi nehézségekkel küszködve, vívódások közepette első­ként az Erdélyi Fejedelmek sorozat ké­szült el, kirobbanó sikert aratva a „Mit adott Erdély Európának?” tavalyi ma­rosvásárhelyi képzőművészeti sereg­szemlén. A Magyar Reformátusok IV. Világtalálkozójára a vármegyékről ké­szült címerekkel bővült az anyag. A marosvásárhelyi úrháza stallumpadjain pompázó címerek visszaadták a vár­templom régi fényét. Az erdélyi történelmi családok múlt év nyarán a Castellum Alapítvány szer­vezésében Gemyeszegen tartották ta­lálkozójukat, ahova Washingtontól Ausztráliáig a világ minden részéből Okos, kicsit ravaszdi szeme van az öregembernek. Nem beszél sokat. Hosszú, hosszú évtizedek óta él ebben a viharvert hazában, ki tudja, hanya­­díziglen örökölte a dolgos ősöktől a hallgatás, a ne szólj szám, nem fáj fe­jem - a túlélés parancsát. Térül-fordul, látni, nagyon a begyében van azért va­lami, már-már tovább ballagna, aztán mégis megáll, megfordul: mondaná is, nem is... Előbb a német tudását vil­lantja föl kicsit, később a faluból elván­dorló fiatalokat említi, végül nem bírja tovább, kibuggyan belőle: „Magyaror­szág miért nem maradhat Magyaror­szág?... Kérdezem én ezt. Erre nem ka­pok választ?... Vannak országok, ahol gyűlölik a magyart. Miért?... Akkor most mondjuk mi is, hogy gyűlöljük az idegent, megértetjük vele, hogy nem kívánatos személyek vagytok köztünk? Mi ezt nem akarjuk. Békében akarunk élni. Velük is, meg a másikakkal is.” Ezeket mondja az öregember, az­után legyint és elfordul. És látjuk köz­ben tovább a képeket, szépséges du­nántúli tájak, szelíden zöldellő lankák, hallgatag méltósággal álldogáló jege­nyék, idilli falvak, áldott nyugalom, csönd és szolid szeretet. Berzsenyi Dá­niel, a legendás Dani uraság vidéke ez, a Nyugat-Dunántól egyik varázs­gyöngyszeme, a Kemenesalja. Az a vi­dék, amit Hamvas Béla az öt magyar géniusz között az elsőnek, a délnyugati mediterránnak nevezett: Egyházashe­­tye, Borgáta, Duka, Köcsk sajátosan egyéni ízű, mélyen magyar világa. Ahol különösen nagy fájdalommal kell szembesülnünk az ezredfordulós Ma­gyarország egyik legfenyegetőbb, ha­lálos veszedelmével. Az 1956 utáni magyar filmművé­szetben méltán vívott ki magának rend­Üzenet Erdélyből 2001 érkeztek vendégek, mindössze 122-en. Ezen az egybesereglésen Novák József az Erdély történetében, kultúrájában kiemelkedő szerepet játszott történelmi családok címereivel lepte meg a talál­kozó emlékező résztvevőit. Senki sem lehet próféta saját hazá­jában, tartja a közmondás. A művész kiadóknak, egyházaknak ajánlotta munkáit, mindhiába. Végül az RMDSZ vezérkarához fordult, hogy „csináljunk belőle valamit”.- Mindenkinek tetszett, de senki sem állt mellém. El kellett jönnöm ott­honról, hogy álmom valóra váljon - je­gyezte meg a művész arra utalva, hogy a budapesti Székely Ház ügyvezető igazgatója, Nagy Zoltán nyomban fel­ismerte az alkotások kivételes művészi értékét és a bennük rejlő lehetőséget. Vele sétálok végig a termeken. A megnyitóünnepség központi helyszí­nén, a főfalon történeti festészetünk egyik legjelesebb képviselőjének, Than Mórnak a szénrajza azt a pillanatot áb­rázolja, amikor Szent István felajánlja Magyarországot Szűz Máriának. A méretes kép bal oldalán Árpád alakja a Millenniumi Emlékmű lovascsoport­jából, jobb oldalon a Képes Króniká­ban is látható Szent István címer. A következő teremben az Erdélyi Fejedelmek címerei tárulnak elénk, Já­nos Zgimondtól II. Rákóczi Ferencig. Itt kaptak helyet a Hunyadiak, a Bát­­horiak, Bocskai István, Bethlen Gábor (az iktári ág), az Apafiak, Barcsay Ákos, Kemény János... A fejedelmi címerek fölött - fordí­tott történelmi sorrendben - Zsigmond király, Károly Róbert, Nagy Lajos és a Jagellók címerpajzsa. Miért a Jagel­lók is? - kérdezhetnénk. Azért, mert a Jagelló családdal Nagy Lajos révén is kapcsolatban voltunk, és Jagelló Iza­bella volt Szapolyai János felesége. Természetesen itt díszlik Mátyás király címere is a hollóval, úgy, ahogy az a Corvinák többségében látható. A harmadik terem az Erdély törté­netében kiemelkedő szerepet játszó ne­mesi, főúri családok címereit őrzi. A Wesselényiek, a Bánffyak, a Hallerok, a Rhédeyek, a Telekiek, a Lázárok, a Zichyek, a nagyemyei Kelemenek, a Thormák, a Tiszák, Bocskai István, a Mikó, az Apor, az Ugrón, a Tholdalagi, a Zeyk, az Osváth... család címerében gyönyörködhetünk. Itt a Bethlen csa­lád egy másik ágának címerét látjuk, azt, amelyen egy koronás kígyó tartja az országalmát. Ugyancsak itt díszlik az író Wass Albert címere, akinek ősei Szent Lászlótól vitézségükért kapták a nemességet. És itt kapott helyet a Cas­tellum Alapítvány címere is, benne a marosvécsi kastély szimbólumával. Ez az az alapítvány, amely a Gemyesze­gen évente megrendezett találkozóival azoknak a történelmi családoknak a még élő tagjait és leszármazottjait fogja össze, akik ennek a múltnak leg­alább az emlékét próbálják megőrizni. A következő termet az erdélyi pro­testáns történelmi egyházak címerei­nek szentelte a rendező. Az erdélyi re­formátusok tipikusnak tekinthető cí­merében a pelikán önvérével táplálja fi­ókáit, utódait. A ma inkább használa­tos református címeren azonban a ko­ronából már egy turul madár emelke-Maros-Torda vármegye címere dik ki. Az isten báránya a zászlóval, az ó- és újtestamentummal s a hozzá illő szöveggel: „Ha az Isten velünk, ki­csoda ellenünk!?” A Királyhágómelléki Református Egyházkerület címerén egy pallost és országalmát tartó oroszlán vette át a tu­rul madár helyét. Novák József az unitárius egyház címerének két váloztatát is elkészí­tette. az egyiken az előtérben egy zöld halmon álló szelíd galamb, mö­götte az önfarkába harapó sárkány­kígyóval. A másikon egy kissé zor­dabb kinézetű madár (galamb) áll egy hegycsúcson, előtte a sárkánykí­gyóval. Fent mindkettőn a korona. A különbségek ellenére mind a két cí­mer a galamblelkűséget és a kígyó szívósságát szimbolizálja. Az erdélyi egyházi címerek fölött a Máltai Lovagrend címerpajzsa függ. Joggal. Ugyanis a Máltai Lo-Erdélyi református címer Bethlen Gábor fejedelem címere vagrend már a kora középkortól je­len van a magyar történelemben, hisz a magyar nemeseknek dicsőség volt ehhez a lovagrendhez tartozni. Ezt bizonyítja a fővárosi Mátyás temp­lomban lévő Máltai Lovagrend ká­polna, ahol címerpajzsok jelzik, hogy a történelem során mely nemesi csa­ládok lettek e lovagrend tagjai. A vármegyék címereit Árpád-házi királyaink címerpajzsai fogják szimbo­likus egységbe. Á történelem során nem egyszer olyan területek is az Er­délyi Fejedelemséghez soroltattak, amelyek igazából nem tartoztak hozzá. Ugocsa, az ország legkisebb vármegy­éje, inkább a Felvidékhez tartozott, semmint Erdélyhez. Mi ihlette mégis a művészt, hogy bemutassa címerét? Talán Ady híres verséből a dac: „Ugo­csa non coronat”... A kisebbségben élő ember ama vágya, hogy a kicsi is mer­het nagyot!... A bemutatott címer-anyag termé­szetesen tovább gazdagítható. Érde­mes lenne kiegészíteni az utókor emlkezetére feltétlenül érdemes né­hány olyan családi címerrel, mint például a Károlyiaké. Igaz ugyan, hogy Károlyi Zsuzsannának nincs akkora hírneve, mint Brandenburgi Katalinnak, de feltétlen tudatosítani kell, különösen az ifjúságban, hogy Károlyi Zsuzsanna az évtizedek alatt nemes partnere volt a Nagy Fejede­lemnek. I. Rákóczi György nagysá­gát felidézve, nem feledkezhetünk meg Lórántffy Zsuzsannáról. És itt a helye a II. Rákóczi Ferenc jeles tá­bornokainak, Bercsényinek, Beze­­rédjnek... Nem is szólva zágoni Mi­kes Kelemenről. A fejedelmek, vármegyék, egyhá­zak, városok, történelmi családok cí­mereit természetes keretbe foglalják a magyar királyok címerpajzsai Szent Istvántól Salamonon át a Habs­burgokig, ami azt az egységet szim­bolizálja, amit Erdély az anyaország­gal mindig is alkotott. Sőt volt úgy is, hogy mondhatni Erdély volt az anyaország. Egyben tartva az anyagot, a Székely Ház vándorkiállításokat kíván szer­vezni. Címerekkel ékesített naptárakat, Erdély címerei címmel pedig egy rep­rezentatív albumot készül kiadni. Az Or­szági mázs Központ máris vevő rá: öt­száz címeralbumot (remélhetőleg ké­sőbb ennek többszörösét) akar eljuttatni erdélyi magyar iskolákba. Aniszi Kálmán Búcsú Magyarországtól? kívüli megbecsülést az úgynevezett do­­kumentarista iskola. A magyar doku­mentumfilm a szociográfia és az iro­dalmi riport filmes eszközeivel tabukat döntött, elvtársakat rémisztett és ide­gesített halálra, könyörtelen, ugyanak­kor roppant felelősségteljes és mélyen tisztességes valóságábrázolásával a kortárs magyar szellemi élet legszebb hagyományokat folytató terepévé vált. Legkiválóbb nemzeti szellemű képvi­selői, például Sára Sándor vagy a Gu­lyás-testvérek, már a hetvenes és a nyolcvanas években örökre emlékeze­tes módon járultak hozzá az elhallga­tott, agyonhazudott-hamisított magyar történelem fehér foltjainak feltérképe­zéséhez is. Az elmúlt évtized persze, mint annyi más területen a magyar kul­túrában, nem hozott túl sok örömet a dokumentarizmusnak sem, akárcsak az irodalomnak vagy a játékfilmnek. Ezért kell most különleges örömmel és némi meghatódott tisztelettel köszön­teni a magyar dokumentumfilm mára talán legerőteljesebb egyéniségének, Erdélyi Jánosnak új alkotását, a Búcsú Kemenesaljától című filmet, amely alighanem a magyar társadalom utóbbi évtizedének egyik legjelentékenyebb műve - a témaválasztás és a feldolgo­zás színvonalának szemszögéből egya­ránt. Berzsenyi Dániel - és Erdélyi Já­nos - szülőföldjén, a Kemenesalján az utóbbi években irtózatos honfoglalás folyik. Csendben, békében-barátság­­ban, feltűnés nélkül. A gyönyörű vidék falvainak házai, ingatlanjai már szinte teljes mértékben idegen - elsősorban osztrák - kézben vannak, sorra-rendre vásárolják fel a Bécsből jó levegőre, idilli falusi környezetre, no meg olcsón szép telkekre-házakra vágyó bürgerek a portákat. Az egyik polgármesteri hi­vatalban elmondják: egyedül abban a faluban, Dukán 1994-től 2000-ig, a film elkészültéig több tucat ház került idegen tulajdonba. Köcsk községben 166 lakás van, a lakható porták több mint harmadában már német szó járja. Erdélyi János sajátságosán hatásos, kitűnő dramaturgiai módszert alkalmaz a szívéhez oly közel álló vidék nagy­fokú veszélyeztetettségének felmutatá­sára: a legszemélyesebb emlékek, a gyermekkor helyszínei, a régi ismerő­sök, a családi relikviák mind-mind a magyar tájaknak érzelmeinkben oly megkülönböztetett helyét kívánják bi­zonyítani. Hiszen kinek-kinek Keme­nesalja, a Balaton-felvidék, Csonka- Bihar, Szatmár, Bácska vagy éppen a szegedi külváros az a legbelső univer­zum, ami a fiatalságot, az eszmélést, az első, meghatározó jelentőségű élmé­nyek színtereit annyira dédelgetetté, oly kedvessé teszi valahol legbelül, a lelkünk legmélyén. Ezzel a mélysége­sen szubjektív, érzelmi megközelítés­sel válik igazán élessé a kontraszt: a prédául hagyott, rohamosan elkótyave­tyélt magyar föld - a szülőhazánk - mai tragédiája. Minél közelebb áll ben­sőnkhöz egy táj, annál fájdalmasabb, annál iszonytatóbb látni azt, ami ké­sőbb vele történik. Ami - megtörtén­het... Hiszen a kemenesalji falvak ön­­kormányzatainak is csak arról kell nyi­latkozni, hogy „önkormányzati érdeket nem sért” az ingatlanvásárlás, aztán már írhatják is alá a jóváhagyást - s mi­dőn a rendező gyermekkori, idős ba­rátaival, rokonaival-ismerőseivel sorra jálja a falvakat, minden utcában szinte minden házra kimutogatva mormolják a buszban: ez is, ez is, ez is... Termé­szetesen a jó osztrák sógorok is meg­szólalnak, naivak és magabiztosak egy­szerre, akad köztük persze Balkánt em­legető, pöffeszkedő sörhas-germán is, de alapjában véve jószándékú, jámbor népek, akik mindenkinek udvariasan köszönnek, és nemcsak a vidék nyu­godt szépségétől vannak elájulva, de az őslakosok készségességétől, dolgossá­­gától, természetes emberségétől is... Igen, ők azok, akikre a filmbéli öreg­ember céloz: akik csak békében, nyu­godtan szeretnének élni, ezer-egyné­­hányszáz éve befogadók és toleránsak és vendégszeretők, miközben szintúgy ezer-egynéhányszáz éve hol így, hol úgy, a lehető legváltozatosabb formák­ban ültek a nyakukra, vagy lopták-ra­­bolták ki alóluk az országukat. Érzelmi indíttatásai ellenére is ke­mény, szikár film az Erdélyié. Azt hi­szem, azért is lehet az utóbbi évtized talán legfontosabb dokumentarista al­kotásának minősíteni, mert egy bátor, tisztességes, határozott, és a nemzeti szellem iránt mélyen elkötelezett ren­dező végre húsba vágó összmagyar problematikát kíméletlen igazmondás­sal és igen komoly hatásfokkal mutat föl. A helybéliek és az osztrákok meg­szólalásai között pedig Árvái László operatőr képei egyszerre hozzák elénk a vidék Berzsenyi tekintetét őrző szép­ségét, és a jelen komor, fenyegető való­ját. Közben pedig kelnek, kelnek el egyre a házak, a kertek, a telkek... „Zu verkaufen”, eladó - ez a tábla ma a leg­jellemzőbb errefelé (is). Búcsú Keme­nesaljától - Búcsú Magyarországtól? Erdélyi János filmjének végén Tompa Mihály A gólyához című versét ének­ük el jó nyugat-dunántúli nyelvjárás­ban a kemenesalji emberek. „Neked két hazát adott végzeted, nekünk csak egy - volt”... Keserű, dermesztőén re­ménytelen végkicsengés. Erdélyi János meg is vallja, miközben zúgnak és ci­káznak az osztrák meg német rend­számú autók és a sok „zu verkaufen” tábla között: „Mi meg felhúzódunk a hegyre, veszünk egy öreg pincét, és le sem jövünk onnan az idők végezetéig. Mert feljön majd Dani uraság, Lajos bácsi, Zoli bácsi, nagyapám és mi mindannyian.” Igen, itt tartunk, honfi­társak: a homokórán a 24. óra perc-sze­mei közül is tán már az utolsók pereg­nek. Lezúdulunk mi még egyszer arról a hegyről, János. Domonkos László Munkatársunk, Domonkos László észak-amerikai előadó-kőrúton vesz részt. Az 1956-os forradalom és sza­badságharc 45. évfordulója tisztele­tére az Egyesült Államokban — Pongrátz András (Tucson, Ar., 6641 N. Skyway Dr. 85718, USA) szerve­zésében — előadást tart Cleveland­­ben a magyar református templom­ban, a denveri és a Los Angeles-i Ma­gyar Klubban, Kanadában Vancou­verben, Edmontonban, Torontóban, továbbá október 22-én Ottawában és 30-án Montreálban. V______________________________^ A Wesselényi család címere

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents